Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-22 / 21. szám
A KÁRPÁTALJAI MAGYAR IRODALOMBÓL BÁLLÁ D. KÁROLY Szigeten Csak az éjszakák kibírhatatlanok a sosem halkuló tengermoraj ahogy jön ezer sunyi hullám simogatni látszik de közben a fövenybe mar leharap egyfalásnyi földet elsodor egy marék homokot vájatot hízeleg a makacskodó kőbe Csak a reggelek irtózatosak amikor idegen szavú papagájok verik ki fejedből a legszebb álmot (anyádat láttad ölében pihent gyermekarcod) és eszmélkedve-tápászkodva látnod kell hogy egy ölelésnyivel ezen az éjszakán is kisebb lett Lipcsey György: Vázlat a „Szomorúság" c. szoborhoz Csak a déleló'ttök szörnyűek mert hiába várod a fehér vitorlást csak óriási hadihajók páncélján csillan fenyegetőn olykor a fény hogy elvakulj hogy hasra vesd magad hogy patkányként menekülj a bozótba Csak a délutánok rémesek amikor azt hiszed felszállni nem mernél a szelek játékának kitett hajóra hisz az elsöprő vihar a gigászi zátony eleid hajótörésének rettenete ott bolyong a gének spirálisán Csak az esték rosszak amikor telerakod gyomrod erjedőfügével és rádszáll a könnyű bódulat hozza a felejtést és elveszejt odahagyod féltett sátrad bolondként öröklött ruhádat szaggatod s a hullámok közé rohansz (erős vállukra vesznek s amíg tűröd a lebegést szabadnak képzeled magad) Csak az éjszakák kellemetlenek a felhangosodó tengermoraj amikor jönnek a hullámok sorra és falásnyi földet és marék homokot és vájatot a kőbe Csak a reggelek közömbösek amikor látod egy ölelésnyivel újra kisebb lett talpad alatt És jók a déleló'ttök születésed szigetén eleg, nyári napot ígért a reggel. Az ég tisztán, hűvösen ragyogott. Minden érintetlennek, szépnek tűnt körülöttem. A párából úgy vetkőzött ki az erdő, mint egy fiatal, szégyenlős lány, a kavicsokon játszin bukdácsolt át a folyó, az áttetsző fátylú levegő, úgy tűnt, minden pórusomba behatolt. Utolsó napomat töltöttem a panzióban. Kissé lazítani szerettem volna, és jól választottam. Csendesebb helyet keresve sem találtam volna. Két hét alatt nem történt itt semmi, egyáltalán semmi. Mintha az emberek csak a váltás fehérneműjüket és pár apróságot hoztak volna magukkal ide. A mai nap sem különbözött a többitől. Úgy hasonlított a reggel a tegnapira, mint két falevél. Elsőnek a német házaspár bukkant elő. Vajmi kevés közük volt már a németekhez, legfeljebb a nevük, de még inkább a pedantériájuk emlékeztetett a fajtájukra. A rend mániákusai voltak mind a ketten még itt is. Szegény unokájukat agyonkínozták. Majd a joviális Olesa bácsi, a nyugdíjas moszkvai orvos kászálódott elő, és ma is azzal a hunyorgó, rövidlátó pislákolással kereste partnerét, akinek kifejthetné, mit is gondol erről a világról az átaludt éjszaka után. A rigai festő házaspár, úgy látszik, húzta a csendest. Még egy lakója volt ennek a panziónak, akit szép Ildikónak hívtunk. Lusta, kényelmes, de fennkölt mozdulataival, melyek az otthonosan nyújtózó macskáéra emlékeztettek, ámulatba ejtette Olesa bácsit, aki a lány alakját, mosolyát a görög istennőkéhez hasonlította. Csak a német házaspár nem volt tekintettel a lány szépségére, de azért ők is elnéztek neki egyet-mást. Majd megfeledkeztem. Még egy család tartozott a törzsvendégekhez. A csendes, szótalan Irén. Csúnyácskának nevezte el a rigai festő, de olyan hangsúllyal, mint aki jelzi, vannak még olyan értékek ebben a fiatalasszonyban, amik háttérbe szorítják nem valami vonzó külsejét. Miklós, a férje vidámságával pótolta az asszonyét is. A félj szerette a társaságot és egy kicsit a szép női nemet is. Évi, ötéves kislányuk már most nagyszerűen játszotta a született dámát. A teraszon találkoztunk mindannyian, reggelinél. Egy asztalnál evett az egész társaság. Csak Ildikóra kellett szokás szerint várni. A német néniké sűrűn dohogott, a rendet emlegette. Végre megjött Ildikó is. Enyhén megbiccentette fejét. Természetesnek vélte, sőt kikövetelte a hódolatot maga iránt. Miklós mellett foglalt helyet, ezzel is jelezve, hogy kegyeibe fogadta. A kis Csúnyácskán, ahogy Irénkét hívták, átnézett, mintha levegő lett volna számára. A panzióban nemcsak hogy tudomásul vettük a kialakult viszonyokat, hanem magatartásunkkal még támogattuk is, hogy úgy mondjam, biztattuk egymást, mint mikor a fürdőzőt sürgetjük, hogy ugorjon már a vízbe. Reggeli után mindannyian a folyónál telepedtünk le. A panziótól, ettől a kacsalábon forgó kastélytól egy kőhajításnyira volt a folyó. A megszokott helyünket foglaltuk el. Már messziről virítottak a letaposott négyszögek, ahová nap mint nap leterítettük pokrócainkat. Néha egyikünk-másikunk elkódorgott valamerre délelőtt, de a nap másik felét már a társasággal töltötte. Hogyisne! Hiszen kötelezettségeink voltak, amiket tiszteletben tartottunk. A szép Ildikó öltözött át elsőnek. Hogy mennyi szertartásosság volt még ebben is! Majd felajánlotta:- Römizzünk! És már ki is alakította a partit. Olesa bácsi, mint rendszerint, most is neki kibicelt, közben egyre dicsérte a csokoládébarnára lesült lány testének kifogástalan arányait, színét. Ilyenkor persze a többiek epés megjegyzéseket tettek:- Olesa bácsi, hát ilyen szegény ez a görög mitológia, hogy már másodízben emlegeti Héra istennőt?- Remélem, ma jobb lapokat oszt nekem! - nézett ártatlan szemtelenséggel Miklós szemébe Ildikó, s úgy helyezkedett el, hogy karja „véletlenül” enyhén súrolta a férfit. Olykor-olykor egy- egy megjegyzést is elejtett, amiből sokféle következtetést lehetett levonni, a többi között azt is, hogy Ildikónak nyilván megvan az alapja, hogy bensőségesebb hangnemet üssön meg Miklóssal. Kezdődött a játék. De csakhamar unalomba fúlt a parti. A nap egyre magasabbra hágott az égbolton, áttüzesítve körülöttünk a levegőt. Ildikó hamar ingerlékeny lett. Nem maradhattam tovább velük, el kellett utaznom a legközelebbi városba, ugyanis hamarosan letelik a kétheti pihenőm, s meg kellett vennem a vonatjegyemet. Otthagytam tehát a társaságot. Akkor fel sem merült bennem, hogy itt többre is kerülhet sor, mint arra, hogy Olesa bácsi egy újabb görög istennővel hozakodik elő, vagy a német pár a rend megszilárdítására tesz új ajánlatot, és Ildikó, ki tudja, hányadszor, sortot cserél. Már késő délutánra járt az idő, mire a kisvonat újra visszadöcögött ebbe a falucskába, ahonnan még egy óra járásnyira terült el a panzió. Amint leszállók, meglepetve látom, hogy Irén- ke ott áll az állomás mellett a kis kavicsos töltésen. Ketten indultunk útnak. Csúnyácska zavartan magyarázni kezdte, hogy került ide, majd hirtelen elhallgatott. A leszálló nap meglágyította körülöttünk a fenyveseket, a hegyeket, az égboltot. Az árnyékok szinte félelmetesen megnőttek. Megcsapott bennünket az erdő hűvöse. LÁSZLÓ- Miért is nem tudja az ember elmondani a legközvetlenebb hozzátartozójának néha azt, amit egy idegennel közölni tud? - állt meg hirtelen a fiatalasszony beszélgetés közben, ezzel is palástolva zavarát. Majd egyszer csak egészen más hangnemben, mintegy jelezve, hogy lelkileg felkészült egy nehéz vallomásra, beszélni kezdett:- Mindig is tudtam, hogy roppant csúnya vagyok. Csak dühített, hogy anyám emiatt jobban szeretett, mint a többi gyermekét. Sehova nem tudtam menekülni rútságom elől. Mikor pedig már nagyobb csitri lettem, s egy-egy táncestére is bemerészkedtem, a fiúk elhaladtak mellettem anélkül, hogy egyszer is táncra kértek volna. Kimondhatatlanul szenvedtem emiatt. A szürkület sietősen mázolta be kora esti színeivel az árokparti fákat, a szunyókáló burgonyaföldeket, a magányos cserjéket. Már az asszony első szavaiból megértettem, hogy valami visszavonhatatlan történt a panzióban. Miklósra gyanakodtam. Hiszen sohasem utasította el a szép Ildikót, s mi persze még egy kicsit bele is taszítottuk az árba, hadd sodorja. Élveztük a játékot.- Egy nap, amikor már húszon túl voltam, belenéztem a tükörbe, s rádöbbentem, hogy kopik a fiatalságom. S csak az marad meg nekem, amitől úgysem fogok tudni szabadulni soha, s ami egyre nyomasztóbban nehezedett egész valómra. Tudtam-e, mikor átléptem a táncterem küszöbét, mit akarok? Persze hogy tudtam. Még jóformán bent sem voltam, máris döntöttem. Igen, őt választottam. Mintha regényből lépett volna elő, olyan volt. Szurokfekete hajánál is sötétebb volt a szeme. Jóformán mindenkivel táncolt, de engem nem vett észre. Mikor pedig hölgyválasz következett, egyenesen felé tartottam. Táncoltunk. Fel sem mertem tekinteni. Jóval magasabb volt nálam, magabiztosan vezetett, nem is tudnám utólag megmondani, szólt-e hozzám. A tánc forgatagában éreztem, elszáll a félelmem, és gyűl az erőm ahhoz, amire elszántam magam.- Gyereket szeretnék magától - jelentettem ki mindenre elszántan. Persze hogy kinevetett. De mikor megvártam, míg vége lesz a mulatságnak, és újból megismételtem, amit tánc közben mondtam, már másképpen nézett rám. Időnként meg-megálltunk. A kis Csúnyácska még mindig feldúltan haladt mellettem. Már nem volt kétségem, hogy mi kavarta fel. De mi köze mindennek ahhoz, ami ma történt a panzióban? - töprengtem. Mire ez a hihetetlen, olcsó regénybe illő, ostoba történet?- Teherben voltam - folytatta Irén. - Közben egyszer-kétszer találkoztam vele. Miklóssal. Vagy nem mondtam még, hogy őt kértem fel táncra? ö azonban nem sokat törődött velem. Az is megesett, hogy jóformán észre sem vett, elhaladt mellettem, és épp hogy csak megbiccentette felém a fejét. Én pedig az ő gyerekét hordtam a szívem alatt. De hát ezt akartad, nemde? Többre számítottál? - adtam fel a bolond kérdéseket magamnak, amikre csak a magányom és a négy fal volt a válasz.- Egyszer késő este, mikor már ágyban voltam, valaki kopogtatott. Ő volt az. Szent ég! - ijedtem meg. Most mihez kezdek vele? Kapatos hangulatban volt. Nem nyitottam neki ajtót. Kérlelésre fogta a dolgot. Én hallani sem akartam róla. De ő nem tágított. Magyarázkodni kezdett, lassan talán már a részegsége is elszállt. Mindennek a világon lehordtám. Azt mondta, egyetért velem. Ő is szidta, pocskondiázta önmagát. Fenyegetett, hogy elhagyja ezt a várost, messzire fog utazni, sohasem fogom látni többé. Így viaskodtam vele jóformán egy éjszakán át. Roppant szégyelltem magam a szomszédok előtt.- Jó ideig a leveleire sem válaszoltam - folytatta kisvártatva Irénke. Egyre gyorsabban ereszkedett le a sötétség. Már a fiatalasszony arca is elmosódott. Közben beborult az ég. A hegyek mögött dörögni kezdett.- Messziről jött a posta. Távoli-Északról, talán még Arhangelszken is túl volt az a település, ahol elhelyezkedett. Keményen dolgozott. Én pedig csak akkor válaszoltam első ízben Miklósnak, amikor megszületett Évike. Jött is nemsokára olyan csomag tőle, hogy szemem-szám elállt. Minek folytassam? A férjem lett Miklós. Itt már szaggatottan kezdett beszélni, ugyanis története végéhez ért, s azért is, mert az utolsó szavaiban lappangott mindaz, amiről lehet, hogy százszor is megbizonyosodott. Most már csak arra vártam, hogy elmondja nekem, mivel bántották meg a panzióban, azaz pontosabban, mivel bántotta meg a szép Ildikó.- Tudja, mit vágott a szemembe? Hogy nincs is jogom egy ilyen férfit lekötni egy életre! - Irénke megállt az egyik mogyorócserjénél, és idegesen tépdesni kezdte róla a leveleket. Pillanatok alatt a levelek egész temetője borította a földet. - S rajta múlik, igen, vegyem tudomásul, rajta múlik, hogy nem csapja le a kezemről. - Vigye, ha tudja! ennyit bírtam magamból kipréselni kínos-keservesen. Azt hittem, menten kigyúlok a forróságtól. De tudtam, muszáj, hogy elviseljem ezt is. Bárcsak haltam volna meg ott a szobámban, ahova bejött a vita után... semmint... Forogni kezdett velem a padló, az ágyak, és látnom kellett a két villogó szemét, amelyen maguk mind annyit vitatkoztak, hogy Tintoretto vagy Tiziano festett ilyeneket. Most láttam csak valóban, mivé vált a játékunk, a közömbösségünk. A sötétben már kirajzolódtak a panzió épületének körvonalai. Békésnek, nyugodtnak tűnt a kastély. Mintha csak nyomtalanul elnyelte volna, ami a falai között történt. Nem fejezhettük be a beszélgetést, lent már Miklós várt bennünket. Nyugtalankodott, bár szavaiból kivettem, tudta, hogy a felesége elébem jött az állomásra. A vacsoránál újra együtt voltunk. A szokottnál tovább kellett várni Ildikóra. Hallgatagabb volt, mint máskor. Mi pedig vártuk, hol fog helyet foglalni. Mintha legalábbis ezen múlott volna valami. Senkinek sem jutott eszébe, hogy egy kérdés megválaszolatlan maradt. A kis Csúnyácskáé. SZENES A kis Csúnyácska IRODALOM 1994. május 22. Sz abó Ottó: Mi az, hogy szabadon?
