Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-15 / 20. szám
N em egy röhej, tanár úr, hogy a villamosban behúztam a nyakam? Közel húsz év után? Ámbár lehet, hogy nem is Ön volt. Mindenesetre a keskennyé préselt száj, a rágóizmok határozott dudora, a gödrös, előreugró áll Önre emlékeztetett. Hej, szép grafitevő múltam, hogy a nyakamba hullott! Talán meg kellett volna kérdeznem, miért éppen hajmáskéri vadszamaraknak hívott bennünket? Akkoriban megnéztem egy állattani könyvben a vadszamarakat. Pokolian gubancos, a szokásosnál némileg nagyobb fejű állatot ábrázolt a kép. Némi büszkeséggel töltött el a szövegnek ama kitétele, mely szerint a gubancos szörnyeteg lényegesen értelmesebb do- mesztikált testvérénél. Mindemellett a könyv Hajmáskérről egyetlen szót sem ejtett. Ettől függetlenül, elképzelésemben Hajmáskér még ma is lapos, füves, fás, Se- rengeti-szerű pusztaként él, ahol gubancos vadszamarak rohan- gásznak. Csak éppen a vadszamarak a szokásosnál valamivel nagyobb feje helyett gyerekfejek ülnek a lobogó sörényű nyakakon. A következő megállónál villámgyorsan leszálltam a villamosról, pedig sietős lett volna az utam. Ön azt mondta egyszer:- Majd, ha felnőttük, hajmáskéri vadszamarak, megköszönitek ezt nekem. A tizenéves vadszamarak rettegve ültek a politúros padokban, és sajgó fejüket tapogatták. Ami azt illeti, ma is csodálattal kell adóznom, tanár úr, kimeríthetetlen leleményességének. Áll bal kézzel feltámasztva, jobbal villámgyors pofon, s mielőtt a vadszamár lélegzethez jutna, visszakézzel pont az i-re. Ez volt a kellemesebb, a fordítottja (feltámasztás jobbal, pofon ballal) sokkal jobban fájt. A gyűrű miatt. Talán tetszik emlékezni arra a dromedár pecsétgyűrűre? A koki sem volt kutya. Jól betrenírozott, maximális technikai biztonsággal elvégzett művelet. A vadszamár pajeszát fölfele mél- tóztatott húzni - szerencsétlen valami csoda folytán szeretett volna a plafonig kinyúlni -, csodák azonban nincsenek, mindössze csak lábujjhegyre álltunk. S ebben a kritikus pillanatban ön villámgyorsan elengedte a hajcsomót, s ugyanazt a kezét ökölbe szorítva úgy kólintott bennünket kupán, hogy az eget is nagybőgőnek néztük. Valamelyik nap a kezembe akadt egy fénykép: „Az x-i iskola ötödik osztálya.” Többen kopaszon virítunk rajta. Biztos lehet benne, tanár úr, ez a koki miatt volt! S rendelkezett még ön rajztáblával és fejes vonalzóval. Szerencsére, taglóval nem! S az különösen szép produkció volt, mikor a tanár úr a fejek magasságában oldalra tartott rajztáblával végigszaladt a sor mellett. Hátulról előre. Ha a vadszamarak feje zenei hangot ad - ez bizonyára rendkívül muzikális kínzási módszernek bizonyul. Szegény nagynéném! Máig sem tudja mivel magyarázni periodikus péntek reggeli rosszulléte- imet. Pedig csak az órarendre kellett volna néznie: Első-második óra: Rajz, a műalkotások ismeretével. Gyűlöltem a rajzot és a műalkotások ismeretét. A vízfestékek és a színes ceruzák láttán remegni kezdett a kezem. Egyébként nem használt sem a grafit, sem a kréta. Mindössze csak néhány évvel fiatalabb unokaöcsém előtt szereztem csorbít- hatatlan tekintélyt azzal, hogy csütörtök esténként feketét tudtam köpni. Lázas, sajnos, sohasem lettem. Maradt hát a színészi alakítás. Idővel a görcsök mesteri előadójává váltam. Ezek a pénteki görcsök 9.30-kor minden további nélkül megszűntek, s vágtattam az iskolába. A többi tárgyat ugyanis szerettem. Vagy a többi tanárt... Ezen még nem gondolkoztam. Most itt rohanok az utcán. Felnőttként, nyugalmazott hajmáskéri vadszamár-, grafitevő- és görcsszínművészként... és itt dobol a fülemben, hogy „egyszer majd megköszönitek ezt nekem”. Megköszönni? Az x-i iskolától boldogan búcsút véve Bonyhádon magánvizsgáztam. Mikor a rajzra került a sor, remegni kezdett a térdem, el- fehéredtem, mintha akkor ütött volna ki rajtam nevezetes grafitevéseim hatása. Gyűlölködve néztem a fehér rajzlapot, a rajztáblát legszívesebben odavágtam volna. Az ottani rajztanár - hajói emlékszem, Palkó volt a vezetékneve - a hátam mögé állt.- Na, mit vagy begazolva, öregem - mondta -, menni fog ez - és a kezét egy pillanatra szelíden a fejemre tette. És képzelje, tanár úr, ment! Úgy éreztem, az életemet is hajlandó lennék eltölteni e mögött a rajztábla mögött. Rajzoltam, mint egy táltos... és fülig érő szájjal mosolyogtam.- Mitől van ilyen jó kedved? - kérdezte a tanár, s mikor erre is csak vigyorogtam, ő is elmosolyodott, és nagyon kedvesen azt mondta: Vigyori. Mindenki mosolygott, a rajzterem ragyogni kezdett. Tetszik érezni a különbséget: „Hajmáskéri vadszamarak”, „Vigyori”. Annak a bonyhádi rajztanárnak van mit megköszönni. Mikor hazaértem, az egyik házbeli srác fakanállal kétszer rám lőtt. Jól célozhat, mert rám üvöltött: „összeesni!” Mit tehettem, nekitámaszkodtam a lépcsőkorlátnak. A fakanalas hős diadalmasan odavágtatott, a biztonság kedvéért még egyszer hasba lőtt.- Mondd, Zoli, vernek téged az iskolában? Bámész, érteden szemmel nézett rám.-Úgy értem...- Csönd! - szakított félbe nem érted, hogy le vagy lőve?! Nem dumálsz! Természetesen nem dumáltam. és Visyori o J MOACYR SCLIAR* A homokóra Egy férfi, aki homokórákat gyűjtött, a fiára is hagyott egyet örökül. Ez azonban nem amolyan közönséges homokóra volt, amilyet az iparcikkeket árusító boltokban lehet megvásárolni, s rendszerint a tojás megfőzéséhez szükséges időmérésre használunk. Már méreteit tekintve is különlegesnek volt mondható, hiszen több mint egy méter volt a magassága. A súlya pedig olyan tekintélyes, hogy senki sem tudta megmozdítani; az óra a padláson állt, melynek ajtajához csupán a gyűjtőnek volt kulcsa. Amikor a fia tizenhárom éves lett, felvitte őt a padlásra, s megmutatta a gyereknek az órát. Azt mondta neki, hogy a homok a születésekor kezdett peregni, s hatvan év alatt szóródik át az óra alsó részébe.- Miért éppen hatvan? - kérdezte a fia.- Az egy jó életkor - felelte az apja. - Ezt az életkort elődeink egyike sem lépte túl. Tizennégy nap múlva az apa meghalt, s talán a véletlen játéka volt, vagy valami más, éppen a hatvanadik születésnapján. A fiáé lett a padláskulcs, s az egyetlen dolog, amit a padláson talált, a homokóra. Persze mást is örökölt, többek között a házat is, de elsősorban a homokórát. Az óra mindig apja szavait juttatta a fiú eszébe. Néha órákon át a padláson álldogált, s a homályban figyelte, amint a homok az óra felső részéből az alsóba pereg. A fiú befejezte egyetemi tanulmányait, megnősült, asszonyt vitt a házba. Ám a homokóráról nem ejtett neki egyetlen szót sem: a felesége érzékeny volt, s az óra titka meglehetősen hátborzongatónak tűnt volna a számára. De a fiú egyáltalán nem tekintette ijesztőnek. Bár ő különc volt. S mivel különc volt - vagy egyéb okok miatt -, végül is elváltak. A felesége másik városba költözött, s magával vitte a gyerekeket. Ő egyedül maradt. Felesége helyét más nők foglalták el, de csak átmenetileg. A homokórát nem mutatta meg egyiküknek sem. Senkinek. Amint múlt az idő - márpedig meglehetősen gyorsan múlt -, valósággal belebolondult ebbe az órába. Amikor nyugdíjas lett, egész napokat töltött a padláson, s nézte, amint a homok teljesen szabályosan pereg. Minden egyes számítása, melyeket régi órásmesterek tanítása szerint végzett, apja igazát támasztotta alá: az óra felső részéből a homok a hatvanadik születésnapján fog teljesen átszóródni az alsó részbe. Ez őrjítő volt. Elgondolni, hogy minden egyes aláhulló homokszem fontos, bár jelentéktelen részét képezi annak az időnek, amely számára még hátravan, szörnyű és félelmetes érzésként telepedett a lelkére. Persze eltöprenghetett volna azon is, hogy egyetlen kimondott szó sem marad meg, de őt a szavak nem érdekelték. Mondott szavakat, de keveset, mert szűkszavú volt. Ám ez az ördögi találmány tönkretette az életét, azt a keveset, mely még hátravolt. De azért nem neheztelt az apjára, apja csak azt tette, amit kellett. A homokórát azonban gyűlölte, a kérlelhetetlen sors eszközének tekintette. Kitalálta, hogy becsapja a sorsot. Hogyan? Úgy, hogy homokot tölt az órába. Több homok az több nap, talán több év is. Nem ment a dolog. Az óra mindkét része szorosan összefüggött, sehol egyetlen rés vagy nyílás sem volt rajta, melyen keresztül a homokot be lehetett volna csempészni. Kétségbeesett. Az egyik éjjel nekiment az órának, s az ökleivel szétverte az üveget. A szilánkok mélyen a bőre alá fúródtak, s a férfi elvérzett. Az esetet öngyilkosságnak nyilvánították, persze senki sem sejtette, hogy az üvegszilánkok meg a homok, melyeket a padláson találtak, valamikor egy homokóra részei voltak, de ha rá is jöttek volna, akkor sem értettek volna semmit. Megkérdezhetjük: Miért nem kísérelte meg a férfi megfordítani a homokórát? Megfordítani úgy, hogy minden kezdődjék elölről? Úgy tűnt, hogy ez nem jutott eszébe. S ha igen, akkor sem merte volna megpróbálni. S ha megpróbálta, nem sikerült. Az óra nehéz volt. Túlságosan nehéz egy férfinak, aki aznap lett hatvanéves... Sági Tóth Tibor fordítása *kortárs brazil író Borzi László felvétele Tóth Lehel felvétele ZALÁBA ZSUZSA Az emberek nem tudják látásom kegyelmesebb Te látsz már bennem egy nap fegyvertelenül elindult a fiú szavakat mormolt az Igét és látomásait járása bőséges áldás és istenfélelem és istenfélelem a rongyok alól előmásztak a kételkedők térdreborultak térdreborultak és imádkozni kezdtek te is köztük voltál sírtál és ragyogtál Azt mondom: most gyermek vagy a gyermeket pedig meghallgatják és feloldozzák kegyetlen az Út nem lehet hazudni könnyekben mosdasz könnyektől tisztulsz jegyezve vagy most már örökre jegyezve vagy megtartatsz tudom érzem és ez összeköt bennünket hajladozunk akár könnyű szélben az ágak a legszebb táncot a zsilettpenge élén járjuk el IRODALOM 1994. május 15. l/BSámap
