Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-08 / 19. szám
l/BSárnap 1994. május 8. HAGYOMÁNY SZ ERELEM A RÉGI FALUSI TÁRSADALOMBAN Ma, amikor a szerelmi kapcsolat a fiatalok között szinte az iskoláskorban elkezdődik és kendőzetlenül folyik nyíltan utcákon, villamoson, az idősebb generáció tagjai nagy megbotránkozással szokták megjegyezni, hogy „ilyen a mi időnkben bizony nem volt”. És igazat kell nekik adnunk, mert ha volt is a fiatalok között szerelmi kapcsolat, azt olyan nyíltan, mint manapság, nem adhatták a közönség értésére. Érdemes egy pillanatra megállnunk ennél a témánál, mert tanulságos lehet annak felvázolása, hogy a paraszti társadalomban milyen volt a szerelmi élet súlya, szerepe az egyén és közösség életében, milyen szexuális megnyilvánulásokkal találkozhattunk, melyek voltak ezek gazdasági, társadalmi meghatározói a múlt század végén és e század első felében. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy vidékünkön kizárólag ezzel a kérdéskörrel a néprajzi szakirodalom mindezidáig nem foglalkozott, bár fontosságára Ortutay Gyula már 1935-ben felhívta a figyelmet, amikor azt írta: „A csírázó, születő szerelem, a házasság előtti szerelmi élet s a házasélet szerelmi-szexuális problémái, ennek a szerelemnek a társadalom alkatával, törvény- szerűségeivel, a népi kultúrával való összefüggései jórészt ismeretlenek előttünk. A magyar kutatók, azok, akik a népi kultúra, népi társadalom struktúráját, motorikus erőit, legbensőbb tendenciáit ismerni akaiják, nem zárkózhatnak el tovább a parasztságunk szerelmi életének, szexualitásának részletekbe menő megvizsgálásától.” Gondolatai mára sem vesztettek aktualitásukból. E széles körű problémákban szerzett eddigi ismereteinket más témák vizsgálásánál szereztük. Ennek és a tájainkról korábban publikált ide vonatkozó irodalom alapján próbáljunk meg képet alkotni a szerelmi életről vidékünkön a múltban. A falusi emberek nagy része mezőgazdasággal foglalkozik, s mint a parasztságnál általában, a legfőbb érték a föld volt. Többet jelentett, mint az ember, és többet ért, mint az emberi élet. Ez diktált mindent; családot, emberi viszonyt, munkát, élettempót. A föld és a munka alárendelt értéke volt a család, amely a paraszti társadalomban a legkisebb elemnek számított. Nem volt paraszt a múltban családon kívül. S a parasztok nem kockáztathattak. Első volt a megélhetés, a többi csak utána következett. Ezért ismétlődő motívuma a vallomásoknak, amikor az idősebbeket a párválasztásról kérdeztük, hogy a szerelem nem volt fontos, csak a vagyon, a megélhetőség. A szerelem, ha van is, csak rövid ideig tart, azután elmúlik. A fontos, hogy legyen, ami kell a megélhetéshez. S a kegyetlen élettörvényt többnyire apati- kus belenyugvással vették tudomásul. A közösség ugyanis a szerelmet jelentéktelen tényezőnek tekintette, luxusnak, amelynek a fiatalok életében az udvarlás idején van a helye. Az udvarlásnál ugyanis a fiatalok egyéni vonzalmának érvényesülésére nagyobb lehetőség volt, mint a párválasztásnál, amikor a szülők rendszerint figyelmen kívül hagyták a kialakult érzelmeket, ragaszkodást. Ez a közösség ugyanis nem tekintette a szerelmet az egyéni boldogság előfeltételének, a házasság szükségszerű velejárójának. A házasodás szerintük komoly dolgot jelentett. Az életfenntartás kemény parancsainak önálló vállalását. A paraszti értékelés szerint pedig nem az a házasság mértéke, hogy az ember és az asszony hogyan fémek meg egymással békességben, szerelemben, hanem inkább az, hogy a termelőközösség, amely a házasság által létrejött, hogyan felel meg feladatainak. Ha ezen a téren nincs baj, akkor a házasság sikerült. Nem a szerelem, hanem az életfenntartás mértéke szerint. S ehhez hozzájárult még a hivatalos keresztény erkölcs aszkétiz- musa, amely elítélte a szerelmet, mert az szerinte akadályozta az egyént a vallási kötelesség teljesítésében. Sok helyen még századunk első felében is tilos volt a nyilvánosság előtt kimutatni az egymás iránti érzelmeket még az elfogadott szeretőknek vagy jegyeseknek is. Annak ellenére azonban, hogy a szerelemnek nem volt társadalmi rangja, nem csináltak közügyét belőle, az egyének életének egy meghatározott szakaszában fontos szerepet játszott. Ebben a szép és izgalmas időszakban kölcsönös tetszés, egyéni vonzalom alapján választhattak maguknak szívbéli kedvest. Azonban nem mondható el ez sem általánosságban, mert voltak esetek, amikor a 11-13 éves kislányt már férjhez adták, ha azt a család érdekei úgy kívánták. Rendszerint árvaság esetében fordult elő, de a nagygazdáknál is igen gyakori volt azért, hogy a szülők által kitervelt előnyös házasságot ne akadályozza meg semmi. Az ilyen korú gyermekek úgy kerültek házasságba, hogy a szerelemről még csak nem is álmodtak. Vidékünkön általában a lány iskolahagyottan számított lánynak, a fiú 18 évesen, amikor már legénnyé avatták. Előtte lányok után nem járhatott, mulatságokon, kocsmában nem jelenhetett meg, de még az utcán sem járhatott sötétedés után, mert ha a nagyobb legények meglátták, jobb esetben hazakergették, de nemritkán meg is verték. A legények tehát egymást ellenőrizték, a lányokat pedig az anyjuk, nagyanyjuk vigyázta, mert a lánynak a legnagyobb erénye, becsülete a szüzessége volt. Hogyha egy legény házasság előtt vétkezett, nem számított bűnnek, sőt néha inkább kitüntetésnek. De ha egy lányról kiderült, hogy szerelmi viszonya volt valakivel, aki őt nem vette feleségül, az már nagyon nehezen ment férjhez, általában csak özvegyemberhez. Nézzük előbb, milyen udvarlási lehetőségei voltak régen a falusi fiatalságnak. A lányok tehát az iskolából való kimaradás után mehettek ki vasárnap délután sétálni, ezután vehettek részt a böjti párválasztó játékokon, és járhattak el a fonóba is. Azok a kisebb lehetőségek, pl. a kútról való vízhordás vagy az aratás, kukoricafosztás, szüret, ahol részt vettek, kevesebb lehetőséget kínáltak. Az igazi szórakozás a fonókban zajlott, ahol a munkavégzés mellett megengedett volt a legények részvétele, a játék, éneklés, mókázás is. Itt meg lehetett ölelni a lányt, és csókot is váltani. Szinte mindenhol ismert volt az orsólesés is, amikor a leesett orsót a lány csak egy csók fejében kaphatta vissza. Ezeken az alkalmakon mindenki úgy igyekezett, hogy a neki tetsző legénytől, illetve lánytól kapjon csókot. Ez az ismerkedés a megengedett csókolózással az idősebbek előtt zajlott, s a társadalom által elfogadott viselkedési forma volt. A fonóból a legény, azt a lányt, aki neki tetszett, hazáig is elkísérhette. A kapuban való hosszú beszélgetés, udvarlás azonban már nem volt megengedve. A szülők szigorúan ellenőrizték lányukat. A fonóbéli szórakozás mellett elterjedt volt a legények udvarlása a hét bizonyos napjain. Általában kedd, csütörtök, szombat és vasárnap este, de Gömör néhány falujában csak szerda, szombat és vasárnap este járhattak a legények a lányos házakhoz. Amikor a leány valamelyik legénynek a kalapjához tubarózsát tűzött, mindenkinek tudomására adta, hogy kit választott, ezután a többi legény már elmaradt és csak ez az egy járt tovább. Csaknem minden faluban szokásban volt a lányos házakhoz való járás, és rendszerint a leány úgy adta tudtára a fiúnak nemtetszését, hogy amikor kikísérte, nem vitt magával kendőt, ilyenkor arra hivatkozott, hogy fázik, be kell mennie. A legény ebből is tudomást szerzett arról, hogy nem szívesen veszik közeledését. A vasárnapi, farsangi mulatságok is egy-egy udvarlási alkalmat jelentettek, bár ezek is mind a falu társadalmának ellenőrzése alatt zajlottak. Ritkán fordult elő, hogy a lányt a bál után legény kísérte haza. Kezdetben csakis az anyjával mehetett haza. Csak azt a lányt kísérte a legény, akit már a szülők udvarlóként tartottak számon. De a bálban mindig jelenlevő anya együtt ment a fiatalokkal. Vidékünkön nem fordult elő a gyímesi csángóknál ismert és a közösség által is szentesített szokás, a „guzsalyas”, ahol legényes napokon a lány hívta meg a legényt a guzsalyasba. A kettesben történő fonogatás után a legény ott is aludt a lánynál. Csak amikor már összeszoktak, akkor mehetett magától a legény, három-négy éven keresztül is. Az együttalvásról tudtak a szülők, de tudtak a szomszédok is, szinte az egész falu. Ha a viszonyból gyermek született, ezt természetesnek vették, és teljesen a fiú becsületére bízták, hogy elveszi-e a lányt vagy sem. Református falvakban a mi védékünkön is nyomai vannak a házasság előtti szabad szexuális érintkezésnek. Például Martosról tudjuk, hogy a legényjáró estén, ha „megszeretne tapannyi” a legény a lányos háznál, elálmosodván kérte, hogy „hadd fekszek le”. Ha szívesen vették a legényt, megengedték, ha nem, akkor a lány le is lökte a pádról. A lány az asztalra borulva aludt, vagy ő is elfeküdt valamelyik pádon. Az ágyba nem mehetett, mert akkor a legény is utána ment volna. Mikor már a legény eleget unszolta a lányt, tetszettek is egymásnak, a szülők sem ellenezték a házasságot, akkor a lány egy szoknyára vetkőzött és lefeküdt az ágyba. A legény utána ment. Ha egyszer a lány engedett, a legény többé nem tágított. Ilyenkor a legény már nem sötéttel, hanem világos reggel járt haza, hadd lássák meg, hol volt. Ez a kapcsolat eltarthatott egy-két évig is. A szülők kivárták, hogy a leány egy kicsit korosodjék és „kiadhassák”. Persze ez sem volt általános szokás, mert ott, ahol a leánynak nem volt külön ágya, csak a házasságkötés után fekhetett össze az udvarlójával. Országszerte szokásban volt a menyasszony fejét díszítő szűzkoszorú viselése, még a második világháború utáni években is. Rendszerint rozmaringágból tűzték a menyasszony fejére a mirtuszkoszorú mellé. Kolonban a menyasszonyt hajnalban kezdték öltöztetni úgy, hogy kisszéken kellett térdelnie. Azt tartották, hogy ha a lány kibírja ezt a hosszú időt a kisszéken térdelve, akkor szűz, ha nem, akkor már nem az. A lánynak a szűzkoszorú nagy tisztességet jelentett, a Zobor alji falvakban a leánybúcsúztatásnál meg is énekelték: Ldnypajtdsim, arra kérlek Titeket, Őrizzétek meg a szüzességieket, Lám én milyen híven megőriztem, Menyasszonyi koszorúm elnyertem. Ezen a vidéken nemcsak a menyasszonynál volt látható jele a szüzességnek, hanem egész lánysága idején. Még a közelmúltban is szokásban volt, hogy a húsvéti feltámadásra háromnégy szűz lányt hívnak meg a feltámadt Krisztus és az égő gyertyák vitelére. Ilyenkor ezek a lányok kibontott hajjal vonultak végig a körmenetben, kis koszorúval a fejükön. Az a lány, aki elvesztette szüzességét, nem merte a haját kibontani, befont hajjal, koszorú nélkül ment a menetben. Máshol is bizonyosságot kellett tenni a lányoknak a szüzességükről. Gömörben az esküvő után a menyasszonynak a nászéjszaka után végig kellett vonulni az utcán a véres lepedővel, mint a szüzesség bizonyítékával. A paraszti közösség szexuáletikai szempontból sokkal szigorúbb mércét állított fel a lányokkal, mint a legényekkel szemben. Míg a lányoknál szinte kötelező volt a szüzesség megtartása, addig a fiúknál bocsánatos bűnnek számított. Ügy mondták, ha a legénynek leesik a száma, az felveszi, de a lánynak, ha leesik, az nem tudja felvenni. Kevés volt azoknak a legényeknek a száma, akiket „nem szabadítottak fel”, vagyis szűzen mentek házasságba. A legények szexuális kiélésében rendszerint az özvegyasszonyok, vagy a kikapós menyecskék siettek segítségül. A régi életfelfogás szerint nem folyt a fiatalok körében szexuális felvilágosítás. A lány szégyell- te anyjával megosztani gondjait, ezért alakult ki a lánykomaságok, lánykeresztanyák intézménye. A kislány a nagyobbak közül választott keresztanyát, aki egész lányságában vigyázott rá, eligazította gondjaiban, amennyire tudta. Sok fiatal lány tudatlanul ment férjhez. Ügy hitte, ha a legény megcsókolja, attól is teherbe eshet. Ezért védekeztek a lányok a fiúk csókjai, ölelései, kezdeményezései ellen, ahogy csak tudtak. A szégyenérzet elkerülése, a társadalomból való kiközösítés gondolata olyan félelemben tartotta őket, amin érzelmeik sem győzedelmeskedtek. A házastársak szerelmi élete, mint azt már a bevezetőben írtuk, lényegtelennek számított. Itt is a nehezebb sors az asszonyra várt. Ha a férfi, a családfő nehezen viselte a csapásokat, még inkább szenvedett az asszony, akit a rendi törvények, a paraszti közösség szigorú hagyományai, a családi élet rideg rendje erős kötelékkel gúzsolt a „neki kiszabott helyre”. Az ő türelmes, hősies munkájukon is nyugodott családjaik léte, az ő munkájuknak, szívós águknak is köszönhető, hogy a parasztság és az emberiség ezen a földön annyi viszontagság között megmaradt. Egy ver- selgető öregasszony önmagára mondott versikéje mindannyiuk vallomása: Az uramnak béres voltam, Gyermekeimnek gyámola voltam. Nem csoda tehát, ha az ő életükben a szerelem és a szex csak másodlagos szerepet játszhatott. Méry Margit Tornaújfaluban a fiatalok vasárnap délután a faluban sétálva szórakoztak, beszélgettek
