Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-08 / 19. szám

Még a nagykönyv sem szólhat szebb szerelemről... 1984 májusában, pár nappal az érettségi előtt Denisa Kucerová próbafelvételre utazik Budapestre. Főszerepet kap Sándor Pál Csak egy mozi című filmjében. Ma­jor Tamás, Jean-Pierre Le'aud és Gisela May partnere Ragályi Elemér kamerája előtt. A másodoperatőr: Dér András. Kezdődik a forgatás és elindul egy szerelem. A fiú egy szót sem tud szlovákul, a lány nem be­szél magyarul. Oroszul társalognak, szótárat lapozva. Mire elkészül a film, már elválaszthatatlanok. Egy év­vel később házasságot kötnek Budapesten. Denisa Kucerovából Dér Denissa lesz, és újabb filmszerepekre hívják. Heinrich Mann Ronda tanár urjának Fröhlich Rózáját még Pozsonyban játssza el, az itteni színművészeti főiskola növendékeként, a Hajnali háztetők vakító ragyogású Aliszját már Budapesten, Dö- mölky János rendezésében. Tíz évvel az első budapesti forgatás után Dér Denissa immár magyar színésznő. Pilisborosjenői kertes házukban már alszanak a gyerekek, Ászja, Zsolt és Mária Franciska, amikor találko­zásukról, szerelmükről s házasságukról beszélgetünk.- Sokkal nagyobbak, hiszen tizenki­lenc éves voltam. Anyám nagyon fia­talnak tartott az önálló életre. Féltett és igaza volt. Látta, hogy otthagyom a főiskolát és elmegyek valahová, ahol a nyelvet sem beszélem, és ott akarok színésznő lenni. Látta, hogy minden szálat elvágtam magam körül, s mint egy kitömött bőröndöt, fogtam a hasa­mat, és elmentem otthonról. Terhesen. Örökre. Mindent bevetett, hogy vissza­tartson, de nem sikerült neki. • Ki kezdett el erősebben szlovákul, harmadik: Gottwald, negyedik: pál­mák, az ötödiken ismét Gottwald. Ki­lépek a pátemoszterből, mindenütt sö­tétség, csak a folyosó végén pislákol a neon. Keresem az irodát, egyszer csak feltűnik a jó megjelenésű, atlétater­metű szlovák Jean Marais. Denissa pa­pája. Ott áll a gép fölött és a lánya ké­peit fénymásolja. Portás a földszinten, Gottwald a folyosókon, a papa az eme­leten - és én. Rajtunk kívül senki. Ki fog nekem segíteni? Innen én élve ki nem kerülök. S akkor mutatja nekem a A boldogító igen, Budapesten Dér Andráséknál Pilisborosjenőn 9Kiben ébredt fel korábban az érzés? Ki fedezte fel elsőként a másikban a nagy őt?- Furcsán kezdődött köztünk a sze­relem, különös előjátékkal - vélekedik a családfő. - Megcsináltuk a próbafel­vételt, visszanéztük a felvett képsoro­kat és azt mondtam a rendezőnek: vá­lasszon bárkit a szerepre, de ezt a lányt még csak véletlenül se. Iszonyúan nem tetszett.- Tessék! Nem tetszettem neki - ne­vet Denissa.- De csak mint színész - folytatja András. - A nőig ugyanis el sem jutot­tam. Mert ott volt az anyja, aki „elta­karta” őt. Most is látom, ahogy a film­gyár folyosóján masíroznak. Elöl a mama, mögötte a lánya. Szürke, kötött ruhában, a lehető legelőnytelenebb megjelenésben. Iszonyú kép volt. Ez örökre megmaradt bennem. Sándor Pa­li viszont azt felelte: „Te hülye vagy, fiam! Nagyon jó ez a lány. Ő lesz az, neki adom a szerepet.” Én még akkor nem tudtam, hogy ez az „ó lesz az” több jelentésű mondat. Mert nemcsak a filmben, az életemben is övé lett a főszerep.- Én a próbafelvétel napján észre sem vettelek - szól közbe Denissa. - Én ott csak azt láttam, hogy mindenki engem bámul. Onnantól kezdve em­lékszem rád, hogy megkaptam a szere­pet és ruhapróbára jöttem. Beléptem a produkciós szobába, és ott álltái a fal­nál két fiatal sráccal. Odasúgtam a tol­mácsnak, hogy nem tudom, ki ez a fiú, de nagyon örülnék, ha ő mutatná meg a várost. Talán megéreztem benne va­lamit, nem tudom. Szerelmes még nem voltam bele, az biztos. Szerintem a jó Isten hívta fel rá a figyelmem. 0 szól­hatott, hogy ez nekem való férfi, én meg hallgattam rá. És akkor nekünk, külföldi színészeknek béreltek egy la­kást, ott laktunk a forgatás utolsó nap­jáig, és ott kaptam meg a táviratot, amelyben az állt, hogy „Én hiszem, hogy az ember repülhet. András.” Nem akartam hinni a szememnek, ugrán­doztam örömömben, hogy ez a srác szeret engem. Közben semmit sem ér­tettem. Szeret? Hiszen nem is ismer, és én sem ismerem. Catherine Deneuve mondta egy­szer kedvenc divattervezéjéről, Yves Saint-Laurent-ről: „Végre egy férfi, aki csak öltözteti akar.”- Az előzményekről se feledkez­zünk meg - veti közbe András. - Szól­tak, hogy a Denissának napszemüveget kell venni a filmbe, és hogy elmehet­nék vele körülnézni a városba. Szerin­tem a színfalak mögött már szőtte-szö- vögette szépen a hálót.- Nem szövögettem semmit! - tilta­kozik Denissa, közben jóízűen kacag.- Akkor miért éppen nekem kellett elmenni veled? És a fotókkal is engem bíztak meg, ami nem igazán a másod­operatőr feladata. Bármelyik asszisz­tens lefényképezhetett volna. Biztos, hogy zajlott valami a hátam mögött. Én voltam a naiv, mert az hittem, hogy fontos vagyok, közben... Nevetünk. András szellemessége, humorérzéke, finom csipkelődése megemeli beszélgetésünket.- Mentünk a városban, s látod, ez is megmaradt bennem, egész idő alatt ci­kiztelek.- Igen, csupa tüske voltál, erre én is emlékszem.- Nem bírtam elviselni a képet, amely rögződött bennem. Pökhendinek láttalak és magabiztosnak.- Engem? Akkor összetévesztesz valakivel.- Szemtelenül fiatal voltál és rette­netesen gyönyörű, nekem meg volt akkor egy hétéves, erősen túlérett kap­csolatom, amelyből szerettem volna kikecmeregni végre. • És akkor ott volt a nagy lehetőség, Denissa által.- Persze, de hogyan? - szól az érin­tett. - Meghívott a Margit-szigetre egy fantasztikus cukrászdába, ahol min­denféle finomságokat rendeltünk, és a végén egyáltalán nem zavartatta ma­gát. Még csak el sem kezdte keresgélni a pénztárcáját. Előre kigondolt szemte­lenség... láttam az arcán, hogy mire gondol. „Hagyni fogja vajon, hogy én álljam a cechet vagy nem? Ha remek csaj, akkor kifizeti.” És én kifizettem. Még jó, hogy volt annyi pénz a zse­bemben.- Jobban kerestél a filmben, mint én - csap le a megjegyzésre András. - Téged sokkal jobban fizettek. Erre koccintani kell. Finom, zama­tos vörösborral.- Akkor már kóstolgattuk egymást. Trabant-Combival furikáztam őt a vá­rosban, hogy megmutassam neki a leg­szebb helyeket. Felmentünk a Kiscelli Múzeumhoz, az ott szép, romantikus hely, ahol jól lehet beszélgetni. • Természetesen oroszul.- Kizárólag oroszul. Illetve volt már akkor egy közös szavunk is. A sonka. Amikor ugyanis fotóztam őt, és felült egy BMW elejére, szóltam a tolmács­nak, hogy mondja már meg neki, rejtse el a sonkáit.- Ezt a szót, hogy sonka, nem lehe­tett nem érteni - kacag Denissa.- Igen, rögtön tudta, miről van szó. Aztán fotóztunk tovább, és a gép len­cséjén keresztül, ahogy a közeliket ké­szítettem róla, észrevettem, hogy a te­kintetében valami egészen más van, mint amit addig gondoltam. Minden­nek az ellenkezője. Olyan volt a sze­me, mint egy végtelen alagút, és én be­lezuhantam ebbe az alagútba. Este el­mentünk táncolni a Fészekbe, és ott, azon a napon éreztem, hogy alábbhagy a cinizmusom. Eszméletlenül belesze­rettem. • Ezt kellene most mondania a má­sik félnek is.- Én csak arra emlékszem, hogy ak­kor már szép volt minden. A város, a forgatás, András... semmilyen fe­lelősség nem volt rajtam.- íme a felelőtlen szerelem! - kapja fel a fejét András. - Én bezzeg, nem mondhatom el ugyanezt. Harmincéves fejjel már máshogy gondolkozik az ember. A színészcsajokról is határozott véleményem volt, és ez a kép mozga­tott abban is, ahogy Denissával szem­ben viselkedtem. Biztosan azért vol­tam olyan cinikus, mert védekeztem. Megjelent előttem egy fiatal, ragyogó szépségű szlovák lány, akit mindenki megcsodált, én meg azt mondtam: le­het akármilyen gyönyörű, én akkor sem fogok a lába elé borulni. Aztán mégis leborultam, s ahelyett, hogy a filmre figyeltem volna, egyedül ő lett a fontos. Ott volt a nagy lehetőség, és eszembe sem jutott megmutatni, hogy tehetséges vagyok. Sokkal többször néztem az ő szemébe, mint a kamerá­ba. • Később, a forgatás után, levelek tömkelegét írhatták egymásnak.- Megvan még belőlük néhány, de nagyon nehéz megfejteni egyik-másik tartalmát, András ugyanis hadilábon áll az orosszal. Olyanokat írt, hogy „Találkozunk tegnap.” Képtelen volt megtanulni, hogy zavtra. Ebben ma sem változott. Mindig fordítva adja fel a gyerekekre a ruhát.- Valami varázsom nekem is kell, hogy legyen. Egyébként a te leveleid­ben sem volt minden rendben. Nagyon filozofikus és nagyon költői sorokat kaptam tőled alanyok és állítmányok nélkül. • Volt olyan momentum, amikor megingott a szerelmük? Denissa válasza töri meg a csendet.- Igen, egyszer. Amikor visszajöt­tem Pozsonyba, hogy elkezdjem a főiskolát. Az nagyon nehéz időszak volt. Két városban éltünk kétféle éle­tet. Én tanultam, András meg dolgo­zott. Nem sokáig bírtam, hogy két-há- romhetente lássuk csak egymást. Ott akartam lenni, ahol a gondolataim jár­tak.- Ezekből a hónapokból a pályaud­varok maradtak meg bennem. Vára­koztam, utaztam, búcsúztam. Közben a barátaim mind, kivétel nélkül hűteni igyekeztek. Hogy szép kaland volt, de ébredj már fel, ne gondold, hogy en­nek folytatása lehet. Egyikük sem hit­te, hogy komoly a dolog. Én meg annyira biztos voltam benne, hogy még meg sem csókoltam őt igazán, amikor otthon már bejelentettem: sze­relmes vagyok. • És hogyan fogadta a család?- Anyám fantasztikusan liberális. Neki az volt az elmélete, hogy ha til­tom, elveszítem a gyerekem. És mert szeretett, nem akart elveszíteni. Nem mondom, hogy virágesővel fogadta a bejelentést, de gyorsan megkedvelték Denissát. Egy fiús anya számára nem a nyelvi akadály a legnagyobb dráma. Előbb azt az érzést kell feldolgoznia, hogy nőt visz haza a fia. Ez az első ne­héz falat számára. • Pozsonyban, gondolom, nagyobb csaták zajlottak. illetve magyarul tanulni?- Ebbe én olyan patriarchális módon éltem bele magam. Elfogadtam az asz- szony áldozatát. Annyiban segítettem neki, hogy az orosz szavak fölé ma­gyarul is odaírtam, amit tudatni akar­tam vele. Pesten aztán minden gyors­abban ment. Ha elkezdtünk volna an­gol nyelvtanfolyamra járni, akkor az lett volna a közös nyelvünk, csakhogy Denissa hihetetlen szorgalommal ha­ladt előre. • Amikor Dömölkyvel forgatott, emlékszem, már Ottlik Géza könyvét falta.- S ami egészen különös: azzal, hogy egy új nyelv épült fel benne, s ennek én is segédmunkása voltam, fel­épült benne egy új kultúra is. Kezdet­ben az én barátaim voltak az ő barátai, később azonban a saját körét kezdte el kialakítani.- Ebben a körben pedig mellékessé vált, hogy hol születtem és hol éltem korábban - vélekedik a feleség. - Ász­ja nyolcéves, Zsolt négy és fél, ők már szépen beszélnek szlovákul is, de arra tanítom őket, hogy ez csak nyelvi pluszt jelent, egyébként Isten gyerme­kei vagyunk és mindent a szeretet szemüvegével nézünk. Én hol magya­rul, hol szlovákul társalgók velük, András pedig épp a mi beszélgetése­ink alapján bővíti szlovák szókincsét. Mellesleg nagyon jól szórakoznak raj­ta a gyerekek, amikor szlovákul szól hozzájuk. Ászja a házi tolmácsa. Ő szokta kiigazítani, ha hibásan mond valamit. • A leánykérés hogyan zajlott le an­nak idején? A kiválasztott volt a tol­mács? András int, hogy másképpen történt.- Jött egy üzenet, hogy a papa pén­tek este fél hétkor vár a hivatali szobá­jában. Leszálltam a vonatról, és egye­nesen hozzá mentem az oktatásügyi minisztériumba. Fel az ötödik emelet­re. Ez is úgy maradt meg bennem, mint egy film. Első emelet: Gottwald szobor, második emelet: pálmafák, nagy csomó képet, hogy: Schön, ja? Schön? Igen, schön, mondom én, és hozzáteszem gyorsan, hogy szeretem. Erre hatalmas kezével elkapja a nyaka­mat és egészen az orráig húz. Kész, vége, gondoltam, most fog megfojtani. Megmutatja még egyszer a lányát, ké­pen, és nincs tovább. Szereted őt? - kérdezi két centire az orromtól. Áno, vágom rá, amilyen gyorsan csak tu­dom. Én is nagyon szeretem, váltott németből szlovákra és mutatta is, hogy értsem: aztán vigyázz rá, mert ha nem, véged. És én hihetetlen sebességgel helyeseltem. • Lemondásból kinek jutott több?- Természetesen nekem - szól ironi­kus hágón András. - Nekem a nőkről kell lemondanom, Denissának csak a munkájáról. És arról sem mindig. • Három gyerek mellett, amíg ki­csik, igazából nem is nagyon lehet mást játszani, csak anyaszerepet.- Nekem ez így természetes. Hogy a legfiatalabb éveimet adjam a gyere­keknek.- Nem nekem, a gyerekeknek - „fűszerez” András.- Te is gyerek vagy, nem? - kacag a feleség, majd egészen más hangon folytatja. - Szerintem az a boldog em­ber, aki rájön, hogy veszíteni csak ezen az oldalon lehet, a magánéletben. Ha nem szültem volna három gyere­ket, akkor talán kétszer annyi filmben játszhattam volna, mint így, de ezek csak plusz dolgok számomra. Én a szí­vemmel gondolkozom, ami sokkal ne­hezebb, mégsem akarok változtatni ezen soha. A gyerekeket is arra tanít­juk: a szépet, a jót keressék, azt ve­gyék észre mindenben, s mindenki­ben. Ászja katolikus, de zsidó iskolá­ba írattuk, hogy ezen a téren is nyitott legyen. Biztonságot és nyugalmat te­remteni, erre törekszünk Andrással, és hogy jó úton járunk, azt abból tudom, hogy nem érzek zűrzavart a lelkem­ben. Szabó G. László (Oláh Csaba felvétele) INTERJÚ 1994.május 8. ilBSÉmap EL VÁLASZTHATATLANUL

Next

/
Oldalképek
Tartalom