Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-08 / 19. szám
Exkluzív interjú PUHL SÁNDOR labdarúgó-játékvezető vei Magyarország is ott lesz az amerikai labdarúgó-világbajnokságon, annak ellenére, hogy a válogatott nem jutott ki a futballfesztiválra. Mégpedig Puhl Sándor játékvezető jóvoltából. Az egri bíró már régebben a világ élvonalába tartozik, eddig 129 NB l-es meccset vezetett, külföldön 57 alkalommal fújta a sípot. Legutóbb, április 20-án a Szlovákia-Horvátország előkészületi mérkőzésen (4:1). Az alábbi beszélgetés a pozsonyi összecsapás előtt készült. • Mikor határozta el, hogy játékvezető lesz?- Labdarúgó-pályafutásom igen rövidre sikeredett, mindössze másfél évet futballozhattam. A térdműtét után már versenyszerűen nem űzhettem kedvenc sportágamat. Édesanyámnak köszönhetem, hogy bíró lettem, észerevett ugyanis egy hirdetést az újságban. Akkor még csak tizenöt éves voltam. • Hogyan emlékezik vissza a kezdetre?- Az első meccset nem lehet elfeledni, rettenetesen izgultam. A járási másodosztályban kezdtem, fokozatosan, évről évre léptem előre. Tíz évvel ezelőtt kerültem az NB I-be, először a Vasas-Csepel villanyfényes meccsen bíráskodtam. A vendégek a harmadik fordulót követően kilenc ponttal s 9:0- ás gólaránnyal az élen álltak. A Fáy utcában aztán jól elhúzták a nótájukat... • Melyik volt a legnehezebb kilencven perce az NB I-ben?- Általában a rangadókra fokozott figyelmet kell fordítani. A maga nemében minden mérkőzés nehéz, száz- százalékos embert igényel. • A játékvezetők nagy része nem lelkesedik, ha az Üllői úti Fradi-pá- lyán kell bíráskodnia.- Ebben a stadionban mindig különleges hangulat uralkodik, de nekem ez nem okoz problémát. Hál’Is- tennek, még nem volt botrányos mécsesem a zöld-fehérek oroszlánbarlangjában. Természetesen, többször is kifütyültek már az FTC-stadionban, de máshol sem tapsolják meg a játékvezetőt. Elvégre ez a mi sorsunk. Ha két ütköző fél közt kell dönteni, egészen biztos, hogy az egyiknek nem tetszik az ítélet. • Hogyan értékelné eddigi játékvezetői pályafutását?- Szerencsés embernek mondhatom magam, talán mert így alakultak a dolgok, ám az is lehet, mindig jó időben tudtam lépni. De hát az életben máshol is sok függ Fortunán. • Van olyan pálya, amelyiket legszívesebben elkerülne?- Nincs olyan hely a világon. S talán ez így van rendjén. • Hol debütált külföldön?- Pontosan itt, a Slovan-stadion- ban, mégpedig 1988. novemberében. A csehszlovák válogatott Norvégiával játszott, s 3:2-re nyert. Volt egy kellemetlen szituáció, amikor az északiak kapusa egy beadásnál megsérült, s el kellett hagynia a pályát. • A legemlékezetesebb mérkőzése?- Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem tudok választani. Sok nagy csatát vezettem már. Szívesen emlékezem a Rangers-Olympi- que Marseille BEK-találkozóra, az Árgentína-Dánia Artimo Kupa-döntőre, az Ausztrália-Argentína interkontinentális világbajnoki selejtezőre, a Dortmund-Juventus UEFÁ Kupa-fináléra, vagy a Paris St. Germain- Real Madrid szikrázóan kemény kilencven percre. • Nem is olyan régen ön vezette a Porto-Milan Bajnokok Ligája középdöntőt. A külföldi lapok elismerően írtak teljesítményéről, ám Fabio Capellónak, az olasz bajnok trénerének más volt a véleménye. Miért?- Nem volt igaza a Milan edzőjének, fogalmam sincs, mit kifogásolt. Én nem lőhettem gólt a portugáloknak! • Ebben a szakmában már mindent elért, évek óta a csúcson van. Ezt bizonyítja az is, ott lesz a közelgő világ- bajnokságon...- Jobban örülnék, ha a válogatott menne Amerikába, s többet írnának a Verebes-legénységről. Az biztos, nagyon boldog vagyok, hogy az élvonalba verekedtem magam, s külföldön is elismernek. • Milyen bírónak tartja magát?- Eléggé szigorúnak, azonban nem vagyok egy kártyás típus. Nem hiszek abban, hogy a sárga és a piros lapok megváltoztatnák a futballt. A kártyákat nem érti sem a szurkoló, sem pedig a szakma. • Volt, van olyan konfliktusos futballista, akire külön odafigyel(t)?- Mindenkit egyformán kezelek, soha senkire sem neheztelek. Nálam a szabály a mérce! Nem kedvelem, ha valaki szövegel, reklamál. • Mit vár az amerikai világbajnokságtól?- Elsősorban jó focit, érdekes, izgalmas találkozókat. Remélem, kollégáimmal együtt hibátlan teljesítményt nyújtunk majd. • Szokott izgulni a tétmeccsek előtt?- Szükséges egy egészséges drukk, e nélkül nem ér semmit az egész. A pályára lépés után ez elmúlik. Ha tévedek, rosszul ítélkezem, percekig bánt a dolog. • A legkellemesebb emléke?- Minden levezetett (sikeres) mérkőzés... • És a legkellemetlenebb?- A Vác-FTC rangadón elhülyéskedtem egy szituációt, félreérthető mozdulatommal mindenkit megzavartam. De szó sem volt szándékosságról. Az, aki ismeri a Fradi-tábort, tudja, mi következett, amikor nem adtam meg a zöld-fehérek teljesen szabályos gólját. Zsigárdi László Forma-1 - bajnokok az lndy Carban Száguldás amerikai módra Kezdjük egy találós kérdéssel! Vajon melyik sportág küzdelemsorozatában található a legtöbb Forma-l-es világbajnok? A kérdés látszólag a „milyen folyó folyik a Duna hídja alatt“ blőd fejtörőre emlékeztet. De csak látszólag. Ugyanis a legtöbb F-l bajnok nem a gyorsasági autós világbajnokságban, hanem az lndy Carban szerepel. Mario Andretti, Emerson Fittipaldi, az 1992-es indianapolisi verseny edzésén súlyos balesetet szenvedő Nelson Piquet és Nigel Mansell, az Indy Car oszlopos tagjai, korábban mind-mind világbajnokságot nyertek a rivális Forma-l-ben. Ellenben a száguldó cirkusz jelenlegi mezőnyében csupán Ayrton Senna mondhatja el ezt magáról. Köztudott, hogy az USA-ban nem örvend nagy népszerűségnek a Forma-l-es gyorsasági autós világbajnokság. Nem csoda, hogy az Egyesült Államok Nagydíja lekerült a száguldó cirkusz menetrendjéről. Az utolsó viadalon, az 1991-es phoenixi versenyen, mindössze 20 000 néző volt kíváncsi Senna és Mansell párharcára, míg ugyanaz nap a város határában zajló egzotikus struccversenyre 60 000-en(!) látogattak el. Észak-Amerikában csupán Montrealban a Gilles Villeneuve pályán rendeznek mérsékelt érdeklődés mellett Forma-l-es futamot. Hiába, Amerika, az Amerika! Ott az amerikai futball is mást jelent, mint az európai, a jégkorong vagy a kosárlabda szabályai szintén különböznek az Atlanti-óceán két partján. Miért volna hát azonos az ízlés a motorsportban? Természetesen a világ legjobban motorizált országa, az Egyesült Államok sem tud meglenni autóverseny nélkül, azonban az ottani autósportbarátok igényeit nem a Forma-1, hanem az lndy Car elégíti ki. Ószintén megvallva, az európai motorosok sokáig nemigen vettek tudomást az lndy Cárról. Bár számos F-l-es pilóta, köztük világbajnok is, átpártolt az amerikai küzdelemsorozathoz, az átlépések nem sok vizet kavartak, mivel többnyire kevésbé ismert, hogy a legjobb éveiket maguk mögött tudó versenyzőkről volt szó. Azonban Nigel Mansell 1992-es lépése felborzolta a kedélyeket: személyében a Forma-1 ügyeletes világbajnoka lett hűtlen a száguldó cirkuszhoz, és távozott a konkurens bajnoksághoz. Azóta talán jobban odafigyelünk az lndy Cárrá, s ha a résztvevők névsorát átnézzük, számos korábbi F-l pilóta nevére bukkanunk. A már említett korábbi világbajnokokon kívül például a tavaly még McLarenben száguldó Michael Andretti, az egykori Ferraris Stefan Johansson, az 5. Magyar Nagydíj győztese, Thierry Boutsen, valamint Teo Fabi és Mauricio Gugelmin erősíti a mezőnyt. Az Indy Car és a Forma-1, e két versenyfajta, évek óta folytonos mérlegelés tárgya. Amiben eddig mindkettő közös: egyik sem ismeri el a másikat, és azon a pályán, ahol valamelyik szervezet futamot rendez, a másik nem lehet jelen és fordítva. Ami az elterjedési területüket illeti, az Indy Car csak az USA-ban, Kanadában és Ausztráliában van jelen, míg az F-l az Antark- tiszon kívül valamennyi kontinens tizenöt országában esemény: A rivális rendezvények közös vonása, hogy egyaránt 16 futamból állnak, azonban azok győzteseit az összegyűjtött pontszámok alapján egymástól eltérő értékelés szerint hirdetik ki. A hasonlóság itt véget is ér, mind a járművek, mind a helyszínek és a szabályok közt lényeges eltérések vannak. Az edzéseken elért sebességek az Indy-soro- zatban már meghaladják a 380 km/órát, a Forma- 1 küzdelmében ma legfeljebb a 350 km/órát súrolják. Ami a futamgyőztesek átlagsebességét illeti, az Indy-futamokon 180 km/óra körül mozog, míg az F-l-esek a 190 km-hez állnak közelebb. Az Indy Car futamokon gyakoribb a pozícióváltás, kisebb a győztesek időelőnye, éppúgy, mint a leggyorsabb valamint a leglassúbb versenyzők sebességkülönbsége. Az Indy-csapatok teljesítménykülönbségei jóval kisebbek, ezért a küzdelem élesebb, az esélyek kiegyenlítettebbek. Mindez két dolog következménye: a Forma- l-es csapatok között nagyobbak a vagyonbeli különbségek, másrészt a versenyjárművek szerkezeti főegységei az lndy Carban sorozatgyártá- súak. Bármilyen furcsán is hangzik, a Forma-1 idén bevezetett szabályai éppen az lndy Cárhoz való hasonlóságot növelik. Számos csúcstechnikai segédeszköz eltörlése, a kötelező üzemanyag-utántöltés, mint az Indy-futamokon, éppen az esélyek kiegyenlítődését szolgálják. A Forma-l-nek megvannak a maga „szent“ helyei: Monte-Carlo és Monza évtizedek óta állandó helyszínek a körforgásban. Az lndy Cárnak csupán egy kiemelkedő viadala van, az azonban túltesz mindenen. Igen, Indianapolisról, a híres-hírhedt 500 mérföldes autóversenyről van szó, ahol évente 400 000 néző izgulja végig a hajmeresztő versenyt. Az lndy 500 meglehetősen egyszerű vonalvezetésű pályán zajlik. A téglalap alakú pálya négy, nagyjából hasonló derékszögű kanyarból, és az azokat összekötő egyenesekből áll. Éppen egyszerűsége miatt veszélyes. A négy kilométeres betoncsíkon iszonyatos sebességgel száguldoznak a pilóták, a legjobbak akár 350 km/óra sebességgel is teljesítik egy- egy körüket. Egy korty tej a győztes hagyományos jutalma, no meg egymillió dollár. Tavaly felröppent a hír, hogy az ausztráliai Adelaide-ben a gyorsasági autós világbajnokság utolsó felvonása után megmérkőzik a két versenysorozat élcsapata. Még a nevek is szóba kerültek; Senna, Prost, Berger és Schumacher képviselték volna a Forma-1 viadalát, míg Mario Andretti, Fittipaldi, Mansell és Tracy az Indy Cart. Végül elmaradt az „autópárbaj“, így tovább lehet vitatkozni arról, vajon az egyik vagy a másik bajnokság pilótái a gyorsabbak, ügyesebbek. E kérdés tehát eldöntetlen maradt, egy kérdés azonban eldőlt. A műholdas sportcsatornák, a látványos Indianapolis és Nigel Mansell révén biztossá vált, immár az európai autósport-kedvelők is figyelik az Atlanti-óceán túlpartján rendezett Indy-futamokat. (sidó) Bár a piros-fehér versenyautó az első pillanatban a Forma-1 sztárgépének, egy McLarennek tűnik, mégsem az, hanem az lndy Carban rajtoló Penske márka. Aki benne ül, Emerson Fittipaldi, igazi összekötő kapocs a két rivális száguldó cirkusz között.
