Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-02 / 1. szám
PUBLICISZTIKA A szloválc népességgyarapítás évtizedei Már Gyönyör József is rámutatott arra, hogy : „Csehszlovákia fennállásának hat évtizede folyamán lényeges változások álltak be az egyes nemzetek és nemzetiségek soraiban. Fejlődésről - a számok tükrében - csak két nemzet, a cseh és a szlovák nemzet esetében beszélhetünk. A nemzetiségeknél egyértelműen visszaesés következett be, mind létszámban, mind számarányukban.“Ugyanakkor azt is megállapítja: „A nemzetek közül a fejlődés a szlovákságnál érte el a legkedvezőbb eredményt. A 60 év előtt megállapított létszáma jóval megkétszereződött. “ (Államalkotó nemzetiségek; 45. o.) A Gyönyör József által közölt adatok hatvanéves egyenlege - azóta még egy évtized negatív „eredményeit“ is nyugodtan hozzászámíthatjuk — a rideg számok erejével is megdöbbenti a figyelmes olvasót. Ha azonban a „szlovák gyarapodás“ hét évtizedes gyakorlatát a maga pőre valóságában vizsgáljuk, akkor meggyőződhetünk arról, hogy ez a soha sehol nem tapasztalt népességgyarapodás — de pontosabb, ha azt írom: gyarapítás! — nem természetes szaporodással jött létre, hanem a területén élő nemzetiségek folyamatos asszimilációja révén. Ezt az ismert statisztikai adatok egyértelművé teszik. Vagyis a trianoni „területszerzést“ követően a cseh és a szlovák politika a „népességszerzésben“ is jeleskedett. Az 1921-es népszámlálás idején Szlovákiának - ideszámítva a kárpátaljai térséget is -, valamivel több mint 3 millió lakója volt. Ebből nem egészen kétmillió volt a szlovák népesség; s a többit a területen élő nemzetiségek adták. A jelentős lélekszámú németség mellett mi, magyarok voltunk a legtöbben. A nem egészen kétmilliós szlovákság lélekszáma egy évtizeddel később — 1930-ban már megközelíti a 2 millió 330 ezret, 1950-ben pedig meghaladja a 3 millió 200 ezret. 1980-ban a 4 millió 3000 ezret, s 1991-ben túljut a 4,5 millión! Ilyen méretű és tempójú népességgyarapodást még az afrikai demográfiai csúcsok is csak kivételes esetekben voltak képesek produkálni. Ha tehát ennek a „csúcsszaporodásnak“ a lényegét akaijuk megfogalmazni, akkor egyetlen szó a válasz: beolvasztás. Tágítva a fogalom lényegét és szlovákiai gyakorlatát: a térségben élő kisebbségi enklávék el- szlovákosítása. Ahogy már előbb is leírtam: 1921-ben a kisebbségek lélekszáma jóval meghaladta Szlovákiában az 1 milliót; ugyanez a szám 1980-ra már mintegy a felére csökkent. Ez a gyarapodás az egyik oldalon s a fogyatkozás a másikon, azóta is folyamatosan kimutatható, és tart mindmáig. Ha a magunk - szlovákiai magyarok - fogyatkozását vizsgáljuk, azt látjuk, hogy különböző politikai és társadalmi nyomások kényszerhatása érte a szlovákiai magyar régiót, amelynek következtében a magyar népesség, természetes szaporulata ellenére, számaránya lényegesen nem emelkedett. Inkább stagnált(t), vagy elenyésző gyarapodást jelez. Ezzel szemben a szlovákság „gyarapodása“ aránytalanul megsokszorozódott. A szlovákiai magyarság lélekszáma például 1970 és 1980 között alig 8 ezerrel nőtt; ugyanebben az évtizedben a szlovákság gyarapodása megközelíti a félmilliót. Százalék- arányban kifejezve a miénk 3,8; a szlovákoké viszont 30,6 százalékos emelkedésről tanúskodik. Ezek az aránytalanságok a korábbi évtizedek népszámlálási adataira is jellemzőek, amiből egyértelműen arra következtethetünk, hogy a szlovákság gyarapodásának - hogy úgy mondjam- mellékforrásai is vannak. Ez hétköznapi és bizonyítható tény. Még akkor is, ha erről (mert ilyen rubrika nem létezik) a népszámlálási adatok nem is szólnak. Lássuk tehát, miként történhetett meg, hogy a szlovákság lélekszáma több mint kétszeresére nőtt hetven év alatt - akkor, amikor az európai nemzetek népessége alig gyarapodott. Sőt! Vannak országok, amelyekre egyenest a népességfogyás a jellemző. Először is a háborút követő be-, ki- és áttelepítések gyarapították a szlovákság lélekszámát. Ugyanebben az időben dúlt a híres-nevezetes reszlo- vakizáció, amelyet ugyancsak komoly „nemzetgyarapító“ tényezőként könyvelhettek el — az egyik oldalon! A másikon — a miénken- mindez persze a veszteséglistát növelte. A reszlovakizáció további következménye, hogy az így nyert „szlovák népesség“ gyermekei nem járhattak magyar iskolába. A szlovák iskola „nevelő“ hatása ebben a szerencsétlen „első nemzedékben“ - az ötvenes évek kezdetétől - elvégezte a maga hatását. Akik akkor szlovák iskolába kerültek, azok lényegében utódaikban szlovákokká vedlettek át. E folyamatban a „második nemzedék“ már nemcsak azonosságtudatát, de nagyapái nyelvét is elveszítette; a dédunokák pedig már eljutottak - sajnos - ennek teljes tagadásához... Ám ez csak az egyik ága a szlovákság nem természetes gyarapodásának. Merthogy akad egyéb is. Aki túl van az ötvenen, emlékezhet rá, hogy az ötvenes években a dél-szlovákiai magyar falvakban milyen népesség- mozgás volt tapasztalható. Ennek fő oka gazdasági természetű volt. A szövetkezetek megalakítása, a gépesítés felfejlesztése stb. komoly munkaerő- felesleget szült. A meghirdetett in- dusztrializáció pedig óriási munkaerőpiacot eredményezett, s tízezerszám szippantotta fel és el a magyar falvakban keletkezett emberfelesleget. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy amíg a szövetkezetekben lényegében jobbágyszintre vetették vissza az ott dolgozó magyar parasztságot, addig az építkezéseken — jó kereseti lehetőség mellett - nyolcórás munkaidőt, családi pótlékot, évi rendes fizetett szabadságot biztosítottak a munkásoknak. Az így városba került, s ott megtelepedett magyarok diaszpórába jutván, egyre jobban elbizonytalanod-' tak és fokozatosan elveszítették lábuk alól a talajt. Ha érvényesülni akartak, előbbre jutni, arra csak „szlovákul“ volt módjuk. A megmaradás ösztöneit ismerve, mi sem természetesebb, hogy ezt tapasztalva, gyermekeiket zömmel szlovák iskolába íratták. Húsz-harminc év múltával az egykori faluról felkerült magyaroknak — ma már utódaiknak — legfeljebb csak a neve magyar; leggyakrabban az is szlovák helyesírással írva... És ez a „felfelé mozgás“ - városba költözés - azóta is folyamatosan zajlik, s a városba letelepülő magyarok igen jelentős hányada ebben a nagy olvasztótégelyben identitását veszti, s csakhamar szlovákká „nemesedik“. Úgy tűnik: a szlovákság folyamatos gyarapodásának ez a „forrása“ megállíthatatlanul buzog tovább. Mindazonáltal mégsem ezt tartom a legveszélyesebb asszimilációs tényezőnek -, mégpedig azért nem, mert itt még jól látható kivételek is mutatkoznak. És ezeket a kivételeket nagyon meg kell becsülnünk. Ami és ahol a beolvadási folyamat megállíthatatlan, az az iskola. Azok az iskolák, amelyekben ezer és ezer magyar gyermek szlovákul és nem az anyanyelvén tanul, a szlovák iskolába járó magyar gyerekek jelentik a legnagyobb veszteséget — nálunk — s a legnagyobb népességgyarapító elemet a szlovák oldalon. Tízezrével fertőzik meg ezekben az iskolákban magyarellenességgei a magyar szülők által odadobott fiatalokat, akik még csak védekezni sem tudnak a fertőzéssel szemben. Velük s általuk növekszik - utódaikban is immár! - az a szlovákság, amely e század Európájában nemcsak területeket orozott el másoktól, de népességének majdnem a felét erőszakkal szerezte meg. És ebben az a különös szemérmetlenség, hogy a szlovákság jelenkori vezetői minket vádolnak azzal, miszerint a déli területeken élő szlovákokat megpróbáljuk asszimilálni. Holott inkább meg kéne köszönniük, hogy belőlünk és általunk a szlovákság etnikumból nemzetté gyarapodhatott... Gál Sándor Ellenállás (Prikler László felvétele) <E, G<y h/íz, „... hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon“ (Gábriel Garcia Marquez) Mondja, hogy talált egy falut, valahol Gömör közepén (ha a kuruckodás idejét és a betyárvilágot vesszük alapul), ahol az emberek lelkűkbe keményítették az időt. Nem látszik rajtuk semmi. Hiába fürkészi arcukat, jól titkolják a titkolni valónak tartott dolgokat. Csak a végét tudják-biztosan, amikor mint tavasszal az olvadó jegek a mészkősziklák repedéseiben, lassan felszabadulnak a másodpercekből épült kristályrácsok kötései. Abban a pillanatban történik majd mindez, amelyben visszaáll az idő és a szíveik lüktetésének egyidejűsége. Amikor lelkűkbe keményítették az időt, valahol Gömör szélén (ha a háborús időket és a jogfosztó békekötéseket vesszük alapul), nem sejtették előre, meddig tart majd a szívekben abban a pillanatban megtelepedő mészkő és jégvilág. Mindez persze képletesen szólva értendő, mert ő szereti a képeket, metaforákat, különösen amikor emberekről beszél. Most sem fukarkodik hát a szóval, pedig igazából a némaság lenne a legmegfelelőbb testi- és lelkiállapot ennek a közlésére. Mert azt aligha hiheti bárki, hogy a szavakkal kifejezhető ennek a lélekben sűrített pillanatnak minden molekulányi töredéke. Az időről csak az idő módszerével lehetne beszélni. Márpedig az nem más, mint az elmúlás. Hát éppen ez az, mondja sokat sejtető hangsúllyal. Amikor lelkűkbe keményítették a másodperceket, a perceket, hogy az órák és a napok vegyék át a helyüket, s a hetek, hónapok múlásának lassúságával élték meg a szerelem, a gyereknemzés örömét, nem gondoltak még azzal a törvénnyel, mely Istentől való. A lassan múló örömökkel együtt járnak a lassan múló bánatok, a megnyúló kínszenve-' sem röpködött holmi képzeletbeli űrhajókon, meg a hegedűművészbe oltott fizikus, azaz fizikusba oltott hegedűs sem ismerhette a lélek viszonylagosságait, igazából fogalmuk sem volt a gömöri falu lakóinak a történelemmel és az idővel szembeni ellenállásáról. Mert barátom szerint, ez a bekeményítés, vagyis a történelemmel való szembefordulásuk, mégiscsak a világban megkérdezésük nélkül intézett ügyeikkel szembeni ellenállás. Kurucos is, meg betyá- ros is, ahogyan az az efféle gömöri embereknél már csak lenni szokott. S ebben az önmagából csak nehezen távozó világban megtalálhatók a tündérek, boszorkányok, a jóságos öregapók, a bűbájos juhászok, a regölők, a varázslók, a sámánok és a mennyországból kivert lelkek, így aztán nem is lehet tudni, ki milyen okból fondorlatoskodik. Egyetlen jellemzője van a dolognak, mégpedig a szinte észrevétlen lassú változás. Mert amit a gömöri magyar ember; mondja ismét a barátom, a szívébe keményít, nagyon nehezen bocsátja ki ő azt onnan. Legyen bár öröm, bánat, szeretet vagy éppenséggel a megbaklott történelem, amelynek egyetlen vetületeként saját sorsát érzi és érti igazán. Lelkében a megkeményített idővel, valahol Gömör fenekén (ha a mai geopolitikai adottságokat vesszük alapul). Ahol a lehetőségekre várnak... Lehetőségekre? Miféle lehetőségekdések, s a megváltó halál eljövetelére is napokat kell várni, s mivel másodpercek helyett napok peregnek annak a gömöri falu lakóinak a lelkében, ott igencsak lassúak a történések. Egyetlen sóhaj is eltart vagy két napig. Ettől van aztán, hogy szünet nélkül langyos szellő lengedez a falu házai között. Ennek kellemetlen hatásain kívül megvan a maga hátborzongató változata is. Megtörténik ugyanis, hogy egy- egy halni készülő öregasszony sóhaj os fohásza napokig bolyong a fák lombjai között, s mint a kémények füstje a téli tájon, megül a lelkeken. Pedig ő akkor már az atyaisten színe előtt vall bűneiről. Ebből is láthatom, milyen fura világ az, amely ennek a gömöri falunak a lakói számára megadatott. Nincs azoknak más bajuk, mint ami másoknak máshol a nagyon gyorsan múló idővel. A lélek ugyanis nem ismeri a fizika feltárta isteni törvényeket a tér és idő relativitásáról. S mivel Albert Einstein nem volt a fizika Sigmund Freudja, s ez az osztrák lélekbúvár re? Hiszen lehetőségnek megfelel a földi megsemmisülés is, ha már az ember lelke megérlelődött a mennyországra vagy netán a pokolra. Abban a faluban az egyetlen lehetőség ama egyidejűség lesz, ami az idő és a szívdobbanások lüktetésében visszatér. De ez nem az ottani embereken múlik, nem az ő sorsuk a meghatározója, hiszen azt csupán hozzá alakították a történelemhez. S hogy lassú a szenvedésük? Ki veszi azt közülük észre, ha ugyanolyan lassú múlása van a boldogságuknak. Nekik nem tűnik lassú vándorlásnak az idő változása, amelyről már csak a holmi kívülállóknak tekintett, tőlük elbitangolt, városivá lett suhancok tudnak beszélni. Ők nem. Szájuk némasága arcuk némaságával azonos. Tudják, mi a titkol- nivaló, hogy ne hajtsák őket újra Európa országútjaira, mint a barmokat a vágóhídra. (Ezt megintcsak barátom mondta, akiben olykor utánérzések nyomán tolulnak fel az ilyen tétova gondolatok.) Abban a gömöri faluban is pontosan nyolc- vanhatezer-négyszázszor törli csőrét a sziklához a világ végén tanyázó mesebeli madár. Hogy kopik-e valamit is az a szikla? Mindig egy-egy új esztendőnyit. Ami nem több, mint a lelkekbe keményített idő fölött a szívdobbanás, amely nem hazudik másodpercek helyett napokat, évek helyett meg egy egész életet. Nélküle ugyanis nem lesz újra egyidejűség, mutassanak bár a naptárak új és más, mégis hazug és idegen ünnepeket.
