Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-01 / 18. szám

Amerika, sport, labdarúgás... Nem rossz, ha az embernek vannak jó barátai. Mondjuk köztük egy olyan, aki emigrált az Egyesült Allamokkba, s öt esztendő múlva meghívja négyhónapos „vendégségbe“ szép hazánk­ban rekedt egykori honfitársát. Ez Kövesi Tibor esete. A Banská Bystrica és a Gottwaldov futballcsapatának egykori trénere, a DAC szakvezetésének volt tagja abban a szerencsés hely­zetben leiedzett, hogy gyerekkori pajtása Chicagóban telepedett le, és mint tudjuk, az USA eme második legnagyobb városában lesz az idei labdarúgó-világbajnokság nyitómérkőzése, néhány további meccs, s itt székel az amerikai szövetség is. Tehát a téma a „gangsterek“ városának utcáin hever. Ilyen esetekben azt szokták mondani (ha újságírónőről van szó): csak le kell feküdni érte. Kezdjük tehát a gyengébb nemmel. Milyenek is az amerikai nők? „Távolról sem olyan csinosak és szé­pek, mint a mieink. Szeretnek rikító­an öltözködni, de hogy is mondjam csak - eléggé molettek. Viszont min­den megnyilatkozásukon látszik, ab­szolút emancipáltak...“ Olyannyira, hogy a futballban vil­iágbajnokok... „Jártam néhány középiskolában, és a tinilányok ugyanúgy rúgják a labdát, mint a fiúk. Óriási tömeg­bázisa van a mi futballunknak (náluk soccernek hívják) a diákok között. Még az egyetemeken is. De később nincs, ahol folytassák, semmilyen szinten nincs szervezett bajnokság, csak időszaki regionális seregszem­lék akadnak. A nők? Azok hobbi­ból fociznak. Mivel az iskolai testne­velésnek köszönhetően fizikálisán és lelkileg is életerősek, nem okoz ne­kik különösebb gondot a labdarúgás - nemzetközi szinten sem. Különben nem veszik őket komolyan az amik.“ És a férfiakat? „Meggyőződésem, nem az ameri­kaiaknak találták ki a versenyszerű labdarúgást. Olyan sportok mellett, mint a kosárlabda, az amerikaifut- ball vagy a jégkorong, ahol zajlik az élet, szikrázóan kemény, izgalmas és látványos a küzdelem, a labdarúgás túlságosan is unalmas számukra.“ Tapasztalta ezt a gyakorlatban is? Mert hát sok a mendemonda a soccer körül... „Chicagóban megtekintettem az Egyesült Államok-Portugália US Cup meccset. Hát mit mondjak? A 26 ezer néző közül nem sokat ér­dekelt a játék, csak kíváncsiságból mentek ki a mérkőzésre. Egyszerű­en nem tudják élvezni ezt a sportot, nem értik, képtelenek együtt élni a pályán történtekkel. Hogy szurkol­ni nem tudnak, az csak természetes. Az amerikaiak nem szeretik a sok üresjáratot, a taccsdobást, az időhú­zást, a fetrengést, a szimulálást. Szó­rakoztak, beszélgettek egymás kö­zött a lelátón, nevetgéltek, hambur­gert fogyasztottak és untakoztak.“ Sajtója bizonyára van a labdarú­gásnak. A tengeren túlon nagyon ér­tenek a reklámhoz... „Ne higgye. Mármint azt, hogy van sajtója. Itt volt az említett USA Cup. A Chicago Tribune című lap, amely naponta tíz oldalt szentel a sportnak, talán ha három gépelt oldalon foglalkozott az eseménnyel. Még a csapatok összeállítását sem hozta az úgynevezett tudósítások­ban. Egyszóval az amik nem tudnak futballul nézni és futballul írni. Sok minden lemérhető a belépő árából is. Az US Cup válogatott mérkőzé­seire 18-20 dollárba kerüt egy jegy, Chicago jégkorong- és kosárlabda­csapatának meccseire 70, illetve 100-ba. Ebből is látszik, mennyire árva gyermek a labdarúgás Ameri­kában Mi lesz a világbajnokságon? A cso­portmérkőzésekre állítólag minden jegy elkelt. „Elhiszem. Mert amint mondtam, kívácsiak. De ha például egy német­olasz találkozón a 10 ezer olasz és német szurkoló mellett lesz 70-80 ezer hazai, s az utóbbiak közömbös­sége, érdektelensége rányomja bé­lyegét a meccsre. Nem lesz futball- atmoszféra. E nélkül pedig nem él­het ez a sportág.“ Ezek szerint Kövesi Tibor pesszi­mista azt illetően, hogy a labdarúgás valaha is gyökeret ver az Államok­ban? „Az vagyok. Nem az Újvilág la­kóinak találták ki, belátható időn belül nincs reménye, hogy betörjön a menő sportok közé. Mondom, sok fiatal műveli, főleg az Európából át­települtek gyerekei és unokái, de ez kevés. Amerika ízlése más.“ Szóval fiaskóra van ítélve az idei világbajnokság? „Ezt nem mondanám. Az anyagi siker óriási lesz, az nem vitás. De az értetlen kulissza nem dobja majd fel az összecsapásokat.“ Mi szokta feldobni mondjuk Chi­cagóban az embereket? „A kosárlabda. Air Jordan, Pip- pen és a többiek. A helyi Bulls há­rom éve NBA-bajnok, valami fan­tasztikus dolog látni a Bikákat. Zsonglőrmutatványok, elképesztő megoldások, lélegzetelállító kosa­rak...“ Igaz vagy csak kitaláció, hogy ha nem érnek el 100 pontot hazai mécs­eseiken, visszaadják a nézőknek a jegy árát? „Nem egészen. Száz pont alatti vereségük esetén a szurkoló úgy­Az interjúalany (balról) sem mulasztotta el két dollárért lefényképez- tetni magát a páncélozott kamion előtt, amely Chicagóba szállította a Világ Kupát. (Kövesi Tibor felvételei) Ebben a stadionban (egyébként az amerikai futball otthona) játsszák majd az idei labdarúgó-világbajnokság nyitómérkőzését, a Németor- szág-Bolt'via meccset. mond fájdalomdíjként 48 órán belül a klub bármelyik vendéglőjében el­fogyaszthat egy ebédet - a meccsbe­lépő felmutatása után. Ha a csapat 115 ponton felüli győzelmet ér el, a 20 ezer néző egy lottószelvényt ad­hat fel. Ingyen, a klub számlájára.“ Csakugyan, kik járnak a kosárlab­da-mérkőzésekre és hogyan drukkol az amerikai néző? „Inkább jómódúakat látni a lelá­tókon. Volt szerencsém megtekinte­ni a Bulls két találkozóját. A nézők egyharmada négerekből állt. Nem szurkolnak kórusban, nem ordibál- nak, hanem énekelnek, táncolnak, látványos kosaraknál vagy megoldá­soknál felmorajlanak, tapsolnak, éltetik a sztárokat, akiket kü- lön-külön egy óriási li­mousine szállít a csar­nok elé.“ És mi a helyzet az NHL hokimeccsein? „Itt már vegyes, za­josabb társaság alkotja a szurkolótábort. Még amolyan gyanús ele­meket is látni, fo­gyasztható sör, alko­hol. Hiába no, a jégko­rong nem éppen a fi­nom emberek sportja. Ami azonban figye­lemre méltó, a nézőtér nem ideges, ha éppen­séggel nem megy a csapatának, nem szidja a játékosokat, nem követeli az elnök fejét. A Calgary elleni összecsapáson például sokáig 0:0 volt az ál­lás, de a szurkolók így is élvezték a viadalt, és amikor a Black be­ütötte az egyetlen gólt, a lelátó hosszú percekig ünnepelte a játékosokat. Úgy érzem, hogy a min­den sportág bajnoki találkozói előtt eljátszott amerikai himnusz megadja az alaphangot a viselkedéshez.“ Négy hónapig volt Chicagóban. Milyen véleménye alakult ki az ame­rikaiakról? „Magabiztosak, fegyelmezettek és kötelességtudóak. A munka náluk szent. Szeretnek sportolni, kocogni, arra mindig találnak időt.“ Mire csodálkozott rá? „A 110-120 emeletes felhőkarco­lókra, és például arra, hogy mondom a barátomnak: álljunk meg egy pilla­natra a kocsinkkal, szeretném ha le­fényképezne. Mire ő: gyorsan ugorj ki, a néger negyedben vagyunk. Alig kapott le, máris futottak fe­lénk a „bennszülöt­tek“. Fehér embernek még fényes nappal is életveszélyes a fekete negyedben megjelen­ni. Ilyen az élet Chica­góban és az Államok­ban.“ És még milyen? „Olyan, hogy pél­dául az egyik szlová­kiai magyar emigráns család tagjai a mun­kanélküli segélyből minden évben a Kaná­ri-szigeteken nyaral­nak. Amikor Chicagó­ban jártam, amerikai zászlókat pillantottam meg az ablakokban. Kérdem az ismerősö­met, milyen ünnep van? Azt mondja, semmilyen. Aki jól ér­zi magát Amerikában, kiteszi a zászlót. Na­gyon sokat láttam be­lőle...“ Tomi Vince Ilyen elegáns és mu­tatós egy belépőjegy a Chicago Bulls ko­sárlabda-csapatának mérkőzéseire. Megkezdte a szabadtéri versenyidényt CARL­TON FREDERICK LEWIS, az utóbbi évek, de talán minden idők legnagyobb atlétája. A nyolcszoros olimpiai bajnok sprinter és távol­ugró hazai pályán, szülővárosában, Houstonban lépett rekortánra első idei hivatalos versenyén. Nem egyéni számainak egyikében, hanem 4x100 méteres váltófutásban indult, a Santa Monica Track Club színeiben. Társai - megszokhattuk már - Mike Marsh, Leroy Burrell és Floyd Heard voltak, az eredmény pedig kezdetnek nem is rossz: a négy fekete legény 38.58 másod­perc alatt robogott körbe a négyszáz méteres pályán. „Nem mondom, hogy maradéktalanul elége­dett vagyok az eredménnyel, de április elején rit­kán futottunk ennél jobbat. A váltásokon van még mit csiszolnunk, és az utazósebességünk sem ideális, de régen rossz lenne, ha már most har­minchét másodperc körül futnánk“ - mondta King Carl, aki következő versenyein is társaival együtt fog föllépni. A houstoni viadalt követően egy másik texasi városban, Austinban is tiszteletét teszi a váltó, majd a kaliforniai Mount Sac következik, ahol egy 4x100-as és egy 4x200-as futás szerepel a programban. A Lewis által a napokban nyilvá­nosságra hozott program szerint az év első egyé­ni versenyére szintén Houstonban fog sort kerí­teni a 100 méteres síkfutás világcsúcstartója, má­jus 7-én a legklasszikusabb atlétikai számban, éppen százon indul majd el: „Igen, százon rajto­lok először, annak ellenére, hogy ebben az évben a távolugrásra fektetek majd különös hangsúlyt. Rengeteget edzettem az ugrógödör környékén, elsősorban elugrásomat és talajfogásomat csiszol­tam. Remélem, meglátszik majd az eredményei­men a sok munka.“ Az első komoly megméretés május 22-én vár majd Carlra, ekkor rendezik ugyanis New York­ban a Grand Prix-versenyt, ahol már távolban fog indulni. Sokak szerint az amerikainak nem lenne szabad ebben az ugrószámban versenyez­nie, hiszen évek óta derékfájdalmakra panaszko­dik, s komolyan kockáztatja, hogy tönkremegy a gerince. Az aggodalmaskodóknak Carl vidá­man válaszolja: „Soha nem éreztem még ilyen jól magam edzés közben, mint mostanában. A derekam nem fáj, az orvosok azt állítják, hogy olyanok az izmaim, mint egy húszévesé. Ne fe­ledjük, hogy tavaly az állandó hátfájással is tíz egész két századot futottam százon és tizenki­lenc egész kilencvenkilencet kétszázon. Távol­ban egyébként csak négy versenyen akarok indul­ni. New York után június nyolcadikán Rómában, aztán a Jóakarat Játékokon és még egy viadalon. “ Lewist szemmel láthatóan az sem zavarja kü­lönösebben, hogy egy huszonhárom éves egyete­mista, bizonyos Erick Wälder 874 centiméterrel megdöntötte egyetemi távolugró csúcsát. „Min­denki láthatta Waldert Stuttgartban a világbaj­nokságon, mégis kevesen emlékeznek rá. Nyolc­százötven centivel negyedik lett azon a versenyen, amit én megnyertem. Nem hiszem, hogy félnem kellene tőle. Igaz, hogy a napokban El Pasában nagyon messzire repült, de senki ne feledje, hogy az a város több mint kétezer méter magasan fek­szik, ráadásul erős hátszele volt. Ott fönt könnyű angyallá válni és messzire repülni...“ Nemcsak az ifjú titán, hanem az öreg rivális, Mike Powell felé is van néhány keresetlen szava Cárinak: „Mindenki tudja, hogy én ott leszek május huszonkettedikén a New York-i nekifutón. Mike-ot is meghívták a szervezők, de még nem válaszolt, eljön-e. ő tudja. “ Lewis egyébként a napokban felmondta szponzori szerződését a japán Mizuno sportcipő­gyártó vállalattal, s átpártolt az olasz Pirelli au­tógumigyárhoz. Ezentúl saját, King Carl márka­nevű cipőben fog ugrani és futni, így legalább a pályán is önmagát reklámozhatja, még lega­lább két évig. Lewisnak ugyanis eltökélt szándé­ka, hogy részt vegyen az 1996-os atlantai olim­pián. Nekem nagyon tetszik a gondolat, hogy elindulhatok a centenáriumi olimpián. Mindent elkövetek azért, hogy épségben élérjek 1996-ig. Éppen ezért a következő két évben kevesebbet fogok versenyezni, kímélem majd az izmaimat“ - hangsúlyozta többször is a nyugdíjba vonulás­ról hallani sem akaró világklasszis. (misur) Eszében sincs abbahagyni

Next

/
Oldalképek
Tartalom