Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-08 / 19. szám

32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé­és rádió­műsor TADZS MAHAL Riportunk a magazin 6. oldalán Illusztráció archívum ázadunk sújtja az anyákat a világtörténelem leg­pusztítóbb csapásaival; magát az anyaságot so­dorja végveszélybe. Zülleszteni több irányból kezdte. Múlt századi gyöke­rekről sarjadt a feminizmus az egyenjogúsítás küzdelmei­vel. Támadta a polgári házasság intézményét, küzdött a válás társadalmi és törvényi elfogadtatásáért a szív jo­gán, majd az érzelmek mindenhatóságát is hátrább utalva az érzékek természeti törvényére kezdett hivatkozni, s ez­zel a házasság és az anyaság isteni-természeti lényegét kezdte ki. A természet ültette belém az ösztönt, a vágyat, hirdeti, megtetszett a másik, természet adta jogom hát, hogy éljek is ösztönömmel. Önfegyelem? Önmegtartózta­tás? Hűség? Felelősség? Eskü? - Ugyan már, középkori, az ember testét-lelkét gúzsba kötő erkölcsi kívánalmak, s a modern ember életéből törölni kell őket. Ehhez társult a biokémia találmánya, a hormonokat befolyásoló fogam­zásgátlás, amely a nőket tizenkettőtől ötvenig és tovább a szabad kapcsolatok nagy kockázatától, a nem kívánatos anyaságtól megszabadította. Az emancipált nők cigarettái, szeszei, kábítószerei, a hasadóanyagokkal és vegyszerekkel átitatott természet is kívülről törnek az anyaságra, anya­méhek mennek tönkre, emlők hervadnak le idő előtt, kora- és torzszülöttek ezrei látnak napvilágot, s a legvadabb nemi eltévelyedés, a szodómia s a szabad szerelem közös műve az a vírustenyészet, amely immár az emberiséget is vég­pusztulással fenyegeti. A lenini kommunizmus a mi családaink válságát azzal is mélyítette, hogy a polgári vagyont fölszámolta, a nőket munkába kényszerítette, a hagyományos családszerkeze­tet védelmező egyházakat üldözte, és szinte semmi aka­dályt sem állított a terhesség-megszakítások elé. Tekint­sünk szét a környezetünkben, s tartsunk önvizsgálatot: alig látunk magunk körül olyan embert - nőt, férfit, gyer­meket - akit ez a széthullás valami módon meg ne érintett, testben és lélekben meg ne sebzett volna a dolog lényegé­ből következőleg egy életre szóló érvénnyel, jóvátehetetle­nül. Ebben többé-kevésbé mind, akik századunkban és főleg az utóbbi pár évtizedben érett tudattal éltünk, seb­zettek és bűnrészesek vagyunk. Ezek nagy vonalakban az anyaság mély krízisének esz­mei és lélektani-élettani okai; okozatuk a férfi-nő kapcso­lat eltorzulása. A megkötött házasságok nagy része nem egy-egy élettervbe épül, hanem csak úgy gyorsan-gyorsan összeáll. A frigykötés már évtizedek óta nagy százalékban nem stratégiai, hanem taktikai cél: szűkén értelmezett sze­relmi házasság, az érzékek jogán, mely két fiatal emberi lény ösztönéletének törvényesített keretéül szolgál. Erre azonban boldog, harmonikus anyai stratégiát építeni nem lehet, mert az érzékeket kiegészítő, dúsító, sőt tápláló, kiolthatatlan emberi szeretet, együttérzés meg önfegye­lem nélkül egyetlen párkapcsolat sem lehet tartós; csak a szeretet és a szolidaritás tarthatja össze a nemcsak ölel­ni, hanem érezni is képes emberpárokat egy élet válságain át, templomi eskünk szerint: „Öt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában el nem hagyom, hanem egész életemben hűséges segítőtársa leszek...“ Kérdés, képes lesz-e még emberi fajunk, a széthullt há­zasságokban, bölcsődékben és óvodákban, de még szeren­csésebb esetekben is a hajszolt és marakodó, nem gyerme­keikre figyelő, hanem egymás lépéseit leső házastársak érzelmi műhelyeiből sérülten kikerült új nemzedék, amely­nek sem megfelelő érzelmi kultúrája, sem ép családmodell- je nincs, egy egészséges anya- és családképletet fölépíteni? Az anyaságot sújtó harmadik csapássorozat századunk két világháborúja s a két szélsőség, a jobb- és a baloldal diktatúrája. Anyák tízmilliói sírtak, ha éppen nem vesztek maguk is a tűzbe, a halál- és munkatáborokban, vagy nem estek a férfierőszak áldozatául. Ennek sincs vége, társadal­maink törékenyek, s jobb belátásra térő Európánk balkáni hegyei közül ma is az egeket ostromolja a gyermekeiket, férjüket és női becsületüket vesztett anyák jajveszékelése. Hiába van anyák napja, lám, nincs is ünnepi szóm. Igaz, közben anyák vesznek körül, és anyaság ölel magába: a lombosodó erdők koszorúja a völgyben, ahol lakom, a sárga vadvirágokat termő koratavaszi utcaszegély, a most bomló orgona - mind az anyaföld gyermekei. Fe­keterigók éneklik nászukat az erkélyünkön, ideszoktattuk őket, itt fognak fészkelni valahol a természet isteni rendjé­ben, mint ősanyáink. Nemrég született meg a negyedik unokám, minden pillanatban várjuk az ötödiket, gyönyör­ködöm ott a beteljesült, itt a várakozó anyaságban s a nem kevésbé szép, szenvedélyes nagymamaság bajjal árnyékolt, de az árnyakon is átsugárzó boldogságában. De ez sem ünnepi szó, hanem aggályokkal övezett, feszült és bonyo­lult érzés: állják-e majd mind, szülők és kicsinyeik a sarat a rájuk leselkedő veszélyek és kísértések között, s lesznek- e egy ép és boldog, Istentől és természettől rendelt anyaság építőelemei és erjesztő kovászai világunk jövendőjében...? Koncsol László naptól

Next

/
Oldalképek
Tartalom