Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-01 / 18. szám
J akab, miután gondosan lecsipegette a keszeg száraz húsát, a halgerincet a parázsba dobta.- Fázom, Egon! - nyögött panaszos hangon. Szakállas Egon pokrócot terített a hátára, a karját is betakarta.- Mesélj most valamit! - kérlelte Jakab.- Miről meséljek?- A kígyóbűvölőkről. Arról az iskoláról, ahol a kígyóbűvölőket tanítják. Jakab úgy gondolta: szakállas Egon csodálatosan tud mesélni, valósággal maga előtt látta a fakírprofesszort, akit körülvesznek a turbános indiai kisfiúk és a nádsípokból különösen magas hangokat csalnak elő. Szakállas Egon pedig kötelességének tartotta, hogy ötödször is szóról szóra ugyanúgy mondjon el mindent, a fa- kírt minden alkalommal Csumnatnak nevezve, és a szakiskola, mint eddig, most is egy szegényes ház udvarán működött. Nem először mesélt Jakabnak a kí- gyóbűvölő-iskoláról és más furcsaságokról, amiket a nagybátyja könyveiben és folyóirataiban összeolvasott.- A fiúk hatéves korukban kezdik a tanulást, de egy évig nem is látnak kígyót - kezdte. - Az első évben a sípjeleket tanulják meg, amihez kitűnő hallásra van szükség. Amelyik gyerek egy év alatt nem tanulja meg a sípjeleket, abból nem lehet kígyóbűvölő. A kígyónak ugyanis kitűnő hallása van és ha nem tetszik neki a zene, nem hajlandó táncra perdülni, és az is lehet, hogy megtámadja a bűvölőt. A kígyófajtákat ugyancsak ismemi kell. Melyik hol tanyázik, hogyan lehet megfogni, mit kell tenni, ha véletlenül megutalja őket. A gyógyfüveket is jól kell ismerni... Jakab egy idő után elálmosodott és lebegni kezdett. Az anyja jelent meg előtte félálomban, szedegetni kezdte magáról a családi ékszereket, a nyakláncot, s a karperecét is, amit az étkészlettel együtt ré- ges-rég eladtak már, majd a ruhája mellkivágásából hirtelen egy sípot húzott elő, és a nádasból kezdte előcsalogatni a kobrákat. Szakállas Egon ekkor felnyalábolta az alvó Jakabot és a kaijaiban vitte be a házba, s lefektette az egyik heverőre. Odette, a gimnazista lány követte őket. A fák sötétjében először Lóránt tűnt el, majd Frigyes súgott valamit Anna fülébe. A lány feltápászkodott. Egy ideig a fákat kerülgették, majd megálltak a ház sarkánál, halkan beszélgettek. Bálintnak ez rosszul esett, és elhatározta, hogy szemmel fogja tartani őket, de amikor legközelebb megint odapillantott: a lány és Frigyes már nem volt a ház sarkánál. Bálint úgy érezte: egy súlyos tárggyal a szívére ütöttek. Szakállas Egon visszajött. Megállt az udvaron, mintha helyet keresett volna magának, majd leült a tűz mellé, amely már nem melegített, csak világított még egy keveset.- Honnan tudod te mindezeket a kígyóbűvölőkről? - kérdezte Bálint.- Kígyóbűvölő volt a nagyapám.- Délután azt mondtad, hajóskapitány volt. Szakállas Egon nem jött zavarba.- Ez is, meg az is. Bálint hallgatott. Nem vette komolyan szakállas Egon nagyapját és a fiú különös históriáit.- Idevalósi vagy a környékre? - törte meg szakállas Egon a csöndet.-Nem. Bálint hangja olyan volt, mint az eldobott kő koppanása.-Hát? Thiery Árpád- Mit akarsz vele?- Végül is mi volt? Hajóskapitány vagy kígyóbűvölő? A tűz fénye megvilágította szakállas Egon arcát, amelyben a vékony vágású, állandóan hunyorgó szemektől a kóc- szerűen göndörödő, rövid szakálláig minden úgy helyezkedett el, hogy akaraterőt sugározzon, s egyben kihívást keltsen az emberekben. Mégis úgy gondolta kedvetlenül, hogy hiányzik belőle az akarat, de legfőképpen a szívósság, ami nélkül pedig minden hiábavaló. Szomorúan ismerfiam, és mivel iszonyúan sokan vagyunk a világon, a hősiesség múlandó értékű. Ma hős vagy, holnapra elfelejtenek. A mai világban már, Egon, egyre nehezebb kitűnni, márpedig igazad van, hogy az embernek okvetlenül ki kell tűnnie az átlagból, különben nem sokat ér az élete... Ezt mondja az öreg. És hogyan lehet kitűnni, kérdezem én, mert például enge- met az egyetem nem érdekel. Én ott nem akarok kitűnni, ha mégis eljutnék odáig. Amikor azt mondom, hogy a nagyapám nyomdokain akarok haladni, vagyis hős Sággal szemben, és érthetetlen, hogy hová lett az idő, amikor gondolkodás nélkül, ösztönös együttérzéssel rogyott le maga is holtan az igazság és az emberi együttérzés védelmében. De erről már nem szólt Bálintnak.- Igazában be kellene vallanom - mondta csöndesen -, hogy nincs a dolgokhoz elég fantáziám, tudásom se, de ha valaki rendesen kigondolná nekem, hogy mit csináljak, én azt prímán végre tudnám hajtani. Odette jelent meg a ház ajtajában. FeAx apúm, am agy maSxw- Pest. Megfelel?- Én is Pest vagyok, a belvárosból. Te melyik kerület vagy?- Tizenkettő - lódított Bálint. Szakállas Egon egyetértőén biccentett.- Ebből arra következtetek, hogy nyaralsz itt.- Úgy is mondhatjuk. Szakállas Egon megpiszkálta a parazsat.- Kik vagytok Pesten?- Mi az, hogy kik vagyunk?- Mivel foglalkozik az apád?- Az apám, az egy ember - mondta Bálint.- Azzal foglalkozik?- Igen. Az a foglalkozása, hogy ember.- Egy ember... - röhögött szakállas Egon. - Igazán jó! Jobb már nem is lehetne! Nem nagyon rajonghatsz az öregedért. Bálint önmagába pillantott és megállapította, hogy nincs lelkifurdalása az apjával szemben. Szakállas Egon vékony gallyat tördelt és a parázsra szórta. Lehangoltan figyelte a lángok születését.- Nekem nincsen apám - mondta -, helyette viszont van egy nagybátyám. Övé ez a kis ház is, ezekkel a gyümölcsfákkal, le a vízpartig. Amióta apám lezuhant a repülővel, ő az apai gyámom. Nehezen boldogulunk egymással, de még így is többet ér, mint egy rossz apa. Neki az egyetem a mániája, főként a jogtudományok. Én viszont nem tudok lelkesedni az egyetemért. Erőszakos ember, ezt nem szeretem benne. A rokonságot is beállította, hogy az egyetem. Azt se bánják már, hogy mi az, csak egyetemnek hívják. Minden marhaságra képesek értem, csakhogy egyetem legyen... Bálint gondolatai a magasban lebegtek.- Hogyan zuhant le az apád? Szakállas Egon keményen, csaknem rendreutasítással válaszolt.- Lezuhant.- Hogyan?- Felült egy repülőgépre és lezuhant.- Pilóta volt?- Nem volt pilóta. Bálint a dolgok végére akart jutni.- És a nagyapád? te be magának, hogy a napi helytállások helyett újra és újra ellágyul a dolgok terhe alatt, mint aki teljesen alkalmatlan a komoly, férfias magatartásra. Ellágyult az anyja örökös gyászruhájától, Jakab erőszakoskodó telefonálgatásaitól, és az a fájdalmas tudat is akadályozta jellemének komoly önképzésében, hogy az apja a repülővel való lezuhanással egy csapásra hőssé vált, holott egyszerű utas volt csupán.- A nagyapám hős volt - mondta végül.- Milyen hős?- Nem mindegy? A fontos az, hogy hős volt, és én is hős akarok lenni - mondta ingerülten szakállas Egon. Fekete-fehér ingében úgy festett, mint egy magányos pingvin.- Én nem akarok hős lenni - tűnődött Bálint csöndesen. - Soha eszembe se jutott.- Hős nem mindenki lehet. Csak az, aki rászületett.- Hős mindenki lehet, ha akar - pillantott fel Bálint. - Az csak egy perc, hogy kibírod-e, vagy sem?- Nem érted ezt, Micimackó! - legyintett szakállas Egon. Bálint rosszkedvű lett.- Ne mondd azt nekem, hogy Micimackó! Szakállas Egon úgy tett, mintha nem hallotta volna, de legközelebb nem szólította Bálintot Micimackónak. Tanáros hanglejtéssel magyarázni kezdett.- Fogalmad sincs a hősiességről! A nagybátyám erőszakos egy ember, de ő is elismeri, hogy igazam van. Lehet a szavára adni, és nemcsak azért, mert az egész család neki hódol... Képzeld őt magad elé. Áll az íróasztalnál, és forgatja maga előtt az asztali földgömböt. Ez a szokása. Vitázunk a dolgokról, mint egyenlő partnerek. Én szerintem korunkban nagy szükség van a halált megvető hősökre. Az emberek a civilizációban ugyanis teljesen elpu- hulnak, épp ezért szükség van olyanokra, akikre az elpuhult nagy többség felnézhet, és ettől támad egy kevés önbizalma. Biztosan tudom, hogy így van ez. Mire az öreg egyszer csak azt mondja nekem: Hősnek lenni nagyon komplikált dolog, akarok lenni, aki nem fehér köpenyben ugrál összevissza a tégelyek között, hanem aki igazán tesz valamit az emberiségért, olyant, amibe beleborzong az utókor háta, amikor ezt kezdem fejtegetni, az öreg jogász gondolkodóba esik. Elismeri, hogy van valami igazam. Na, rendben, kérdezi tőlem, de végül is hogyan akarsz te hős lenni? Szakállas Egon elhallgatott, s csak sokára szólalt meg ismét.- Az igazság az, hogy nem mondhatom meg neki világosan: gyűlölöm a gazdagságot, és gyűlölöm a polgári jólétet. Megkérdezné, hogy hol tettem szert erre a gyűlöletre, hiszen az anyai nagyapám kifejezetten gazdag ember volt. Én pedig nem tudok magyarázatot adni, hogyan született meg bennem ez a gyűlölet. Hisz valóban, sohase voltunk szegények, de ez a gyűlölet szinte éget... Az ujjával a mellére bökött, a szíve táján.- Itt született meg, és ha a nagybátyám megkérdezne komolyan, egyszerre csak azt válaszolhatom, hogy egy rendes kis forradalmat szeretnék kirobbantani az Egyesült Államokban, vagy Spanyolországban, ugyanis nagy hódolója vagyok a forradalomnak. De ez még mindig csak az indulat, ami csak arra jó, hogy tettekre sarkallja az embert. Viszont igaz, hogy tenni kell valamit, hogy megszűnjenek az igazságtalanságok. De ha én ezt így elkezdem magyarázni a nagybátyámnak, abban a percben hanyatt vágódik az ijedtségtől, és beveri a fejét a földgömbjébe. Amikor aztán visszanyeri az eszméletét, megkérdezi: Mondd, Egon! Miért éppen az Egyesült Államokban, vagy Spanyolországban? Erre azt felelem: mert úgy tudom, hogy ott él a legtöbb gazdag és népnyúzó ember, de megnyugodhat, hogy a többi gazdagról és népnyúzóról sem fogok megfeledkezni. Fokozatosan kiteijesztem a többi országra is... Csakhogy ő akkor elkezd kérdezgetni engem elméletből, én meg még azt sem tudom tisztességesen megfogalmazni, hogy mi az a forradalom... Szakállas Egon arra gondolt, hogy mostanában szégyenkezve kapja magát rajta a moziban, hogy közömbös az igazhér érzelmessége, amit napközben az arca képviselt, az most a sötétben egy hosszú, térden jóval alul érő, fehér hálóingben testesült meg.- Alszik? - kérdezte szakállas Egon. A lány intett. Szakállas Egon rövid, vijjogó füttyökkel jelzett, az éles hang az éjszaka csendjében keményen átszúrt a nádas sűrűje fölött, majd a nyílt vízen folytatta útját tovább. A ház elől hallgatva úgy tűnt fel: egyenesen a végtelenbe tart. Bálint az apjára gondolt, de csak az apja tárgyait tudta maga elé idézni. Az íróasztal jobb oldalán az egymásra rakott szakkönyveket, balról az irattartók építményét s a fehér szegélyű asztali lámpát a kriptonégővel. Az asztal közepén az ív tiszta papírt, körülötte a lebzselő tollak és ceruzák, mintha soha semmi dolguk nem lett volna. A falon ott lógtak a régi boksz- kesztyűk. Legfelül egy külföldi képes naptár egy régi decembert mutatott, balról pedig, Sammy Davis nevető arca mellett kis négyszög világított a falon, hajdan a helyén egy újságkivágás figyelmeztetett Jim Clark sorsára: a kép négy elszenesedett gumiabroncsot és egy Lótusz Climax siralmas fémtörmelékeit ábrázolta, s alatta volt a magyarázat is: Ennyi maradt Jim Clark kétszeres világbajnok versenykocsijából, miután kétszáznyolcvan kilométeres sebességgel egy kanyarban letért a pályáról, és a fák közé rohant... Bálint képzeletben egy autópálya fölött lebegett. A helikopter mozdulatlanul állt a magasban, mint egy óriási fehér szitakötő, csak a légcsavar surrogott. Rálátott a nagy, széles ívű kanyarokra, a naptól fénylett a beton, jól látszottak az ezüst testű autók is. A magasból pedig egy másik Bálintot látott, aki nyolcas számmal körről körre száguldozott, egyre merészebb tempóban. Bálint a magasból nézve nem sok esélyt adott önmagának ott lent a mélyben, ez mind világnagyság, mit keresek én közöttük, gondolta, de akkor a helikopter pilótája hátraszólt neki. Ez itt Indianapolis, és Jackie Stewart itt fogja elveszíteni idei veretlenségét... Bálint fellélegzett a magasban. Úgy érezte: kivágta magát. Vladimír Holan Nekem nem szabad Azt írjátok, már nincs mit egymásnak mondjatok, már az sincs, amit elhallgassatok s hogy örökké hull a hó és erről már ösztönösen sem szabad tudnotok az embertelenségről, mely hajnalban is dúl, mikor a tejet kezdik osztani, majd azután minden megy tovább... Igen... De nem szabad nektek válaszolnom, mert ott, ahol az idő és a sors egymást meg nem értik, nem válthatunk több szót a véletlen miatt... Bán Péter fordítása Ferdics Béla tusrajza Gál Sándor pünkösd-közeli kivirulnak az orgonák is suhog-sistereg a zöld levegő ha most választhatnék meghalni az időt ezt választanám a pünkösd-közeli részegséget a nappal-forduló fák árnyait a délután szelíd ölelését s lenne fehérré-ékesült minden a vizek végtelen csendje felett IRODALOM 1994. májusi. ilasúrnap
