Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-01 / 18. szám
1994. májusi. MŰVÉSZVILÁG Sz ázadunk legfájóbb kérdésköreiről, az erőszakról és a kiszolgáltatottságról, az ember és a hatalom viszonyáról beszél alkotásaiban Fábri Zoltán. Első játékfilmjét, az 1952-ben készült Vihart pontosan húsz követte még, köztük a Karlovy Varyban díjazott Hannibál tanár úr, a Bostonban győzött Két félidő a pokolban, a világot járt Körhinta, a Locamóban nyert Nappali sötétség, a Moszkvában és Rómában kitüntetett Húsz óra, a Velencében elismert Utószezon, de nem hagyhatjuk említés nélkül a Hangyabolyt, a 141 perc a Befejezetlen mondatbólt, Az ötödik pecsétet, a Magyarokat, vagy a Rekviemet sem. Alkotásaival, s ami belőlük árad: a jóba, az emberbe, az igazságba vetett rendületlen hitével Fábri Zoltán külön fejezete a magyar filmművészetnek. Kameraközeiben, rendezőként, 1983-ban állt legutóbb, amikor Kállai Ferenccel a főszerepben a Gyertek el a névnapomra! című filmjét forgatta. Az azóta eltelt több mint tíz év óta ismét a festészetnek él. Hogy miért ismét? Talán kevesen tudják: a hetvenhat éves művész eredetileg festőnek készült. 1935 és 1938 között a képzőművészeti főiskola növendéke volt, s a francia lírai realisták, Renoir, Duvivier és Marcel Camé filmjei láttán határozta el, hogy leteszi az ecsetet és ő is inkább rendezni fog. • Mi volt nehezebb? Abbahagyni, illetve megszakítani egy éppen csak elkezdett festői pályát, vagy kimondani, hogy ennyi volt, befejeztem, nem rendezek többet?- Mindkét döntés könnyű volt számomra. Átlépni a színművészetire azért nem okozott gondot, mert világosan láttam, hogy csak így kerülhetek filmközel- be, nyolcvanháromban pedig, amikor bejelentettem, hogy ez lesz az utolsó rendezésem, az adott erőt, hogy tudtam: amikor a film vágóasztalon lesz, én már festeni fogok. • De miért? Miből lett elege?- Láttam, hogy változnak a viszonyok. Éreztem, hogy ami ezután következik, az nem nekem való. Én nem vagyok képes kopogtatni, kilincselni... •...szponzorokat találni?- Fogalmazhatunk így is, a tényeken ez sem változtat. Támogatókat, anyagi forrásokat keresni számomra annyit jelent: koldulni. Be is jelentettem rögtön, a Gyertek el a névnapomra! első forgatási napján, hogy gyerekek, nekem ez lesz az utolsó filmem, még egyet én már biztos nem csinálok. Ugyan, nem gondolod te ezt komolyan, mondta mindenki, nem tudsz te meglenni filmkészítés nélkül. Pedig megleszek, majd látni fogjátok, feleltem, és tessék: jól megvagyok nélküle. Csak bámulom a kollégáimat, mire képesek, hogy pénzt szerezzenek. Ilyen körülmények között én nem tudnék nyugodtan dolgozni. Egyébként mondtam én mást is a stábnak, amikor elkezdtük a forgatást, és abban is igazam lett. Hogy sem én, sem ők nem fognak dicséretet kapni ezért a filmért, de engem a dicséret nem is érdekelt. A Gyertek el a névnapomra! az erőszak és a hatalom filmje. Arról szól, hogy a párt- és az államhatalom hogyan folyik össze egy „díszes” társaság kezében, s miért szorítanak sarokba egy fiatal, rátermett újságírónőt. Én az egész életemet erre a témára tettem fel, mindig ennek a variánsait kerestem. A hatalmi gépezet és az egyszerű állampolgár viszonya izgatott kezdettől fogva. Ehhez kerestem irodalmi alapanyagot, amikor a távolabbi vagy a közelebbi múlt felé fordultam, és ilyen forgató- könyveket vártam a kortárs szerzőktől is. • Ezek szerint igaz a megállapítás, hogy egy rendező, akárhány filmet forgat is, mindig ugyanazt a filmjét forgatja.- Az én esetemben igen. Én mindig minden műben ugyanazt a témát kerestem. A Hannibál tanár úrban is, a Körhintában is, a Fábián Bálintban is, mindegyikben. A Körhintának egyébként egy egész kollektíva kétéves munkájával, s nem kis költségek révén nemrég készült el az új kópiája. A régi, agyonjátszott, tönkrement negatívot kellett rendbe hozni, amelyről száznegyven másolatot húztak le az elmúlt évtizedek alatt. Ennyit vett meg a világ. Én meg csak csodálkoztam, mitől olyan jó minőségűek a televízióban vetített Karády-filmek. Most már tudom, elmondta a filmintézet igazgatónője. Attól, hogy ezekről nem kellett annyi másolat. Ezek nem kellettek külföldön, csak itthon. A Körhintára viszont az egész világ kíváncsi volt. • Ha most kapna egy kedvére való forgatókönyvet, s anélkül, hogy szponzorok után kellene futkosnia, két hét múlva elkezdhetné a forgatást, belevágna?- Nem hiszem, hogy ez így is megtörténhetne. Én egyáltalán nem képzelem, hogy megkülönböztetett eljárásban részesülhetek, és nem is várom el senkitől, hogy azt mondja, kivételes helyzetet teremtett számomra. Tudom jól, sehol sem könnyű ma filmet forgatni. Mindenki pénzre vadászik. Szerintem Gábor Pál is ebbe pusztult bele, aki az Angi Verát rendezte, és tanársegédem volt a főiskolán. Ő is örökké ment, utazott, egyszer Németországban, máskor Olaszországban próbált meg anyagi támogatást szerezni. Aztán Olaszországban meg is halt szegény. Nem, van nekem amúgy is elég bajom a szívemmel, nem fogom még jobban hajtani. De nem is reklamálok senkinél. A filmgyárba sem járok ki. • Büszkeségből?- Nincs, ami oda húzzon. Megutáltam az egész helyzetet. • Pedig sokan szeretnék, ha még mindig dolgozna.- Hiányolnak, tudom, s ez nagyon jólesik, de nem, akkor sem. Elment a kedvem a filmrendezéstől. Nem is nagyon nézek magyar filmeket. • Azértfest, hogy lekösse magát?- Azért is. Meg belső szükségletből. Minden képet én csináltam, amit a lakásban lát. • Akkor is ilyen fájdalommentesen szakított volna a filmezéssel, ha nincs az ecset?- Ez így radikális szakítás volt, az biztos, ám ha nincs az ecset, akkor nehezebben viseltem volna. Nyolcvannégyben volt a film bemutatója és nyolcvanötben már kiállításom volt a Csók Galériában. • Tehát még javában forgatott, amikor itthon már első képein száradt a festék?- Amíg forgattam, ötvenkettő és nyolcvanhárom között, díszletterveket festettem csupán, képeket nem. Pedig megvolt a palettám is. A régi, amellyel arcpirulva sétáltam ki Réti István osztályából. Tudniillik, Réti, aki az utolsó jelentős nagybányai mester volt, harmadéves koromban elismerése jeléül abban a kitüntetésben részesített, hogy önállóan dolgozhattam a továbbképzősök műtermében, s a következő tanévre engem választott maga mellé tanársegédnek. Szédületes eredmény volt ez számomra, csakhogy Réti nem tudta: engem a francia film akkor már teljesen megfertőzött. Üjra és újra azt kérdeztem magamtól: miért ülök én a képzőművészetin, amikor ennek a századnak már nem a festészet az igazi művészete, hanem a film. Tehát nem festeni, hanem rendezni kell. Úgyhogy szemlesütve kisétáltam a műteremből, és mentem megérdeklődni, hogy mikor felvételizhetek rendezői szakra. Fiacskám, hogy képzeli maga, nézett rám álmélkodva a színiakadémia főtitkára. Ebben az épületben nemhogy filmrendezést, semmiféle rendezést nem tanítunk. Akkor jelentkezzen, ha színész akar lenni. Erre én soha, egyetlenegyszer sem gondoltam, bár édesanyám, aki középiskolás koromban Antonius szerepében látott, azt mondta: Én mostantól kezdve azért imádkozom az Istenhez, hogy te színész legyél. És tessék! Mit ad az ég? Egyszer csak ott ülök Makay Margit előtt és Ady-verset szavalok. Maga lesz Csortos utóda, mondta, mert annyira tetszett neki, ahogy előadtam a verset, és büszkén állíthatom: később is nagyon szeretett. Rétinek egyébként sokáig nem mertem szólni, hogy felvettek a színművészetire. Behívott, hogy közölje: komoly tervei vannak velem, én meg majd elsüllyedtem szégyenemben, nem volt bátorságom közbeszólni, hogy kérem szépen, az én utam már másfelé vezet. Ügy jöttem el a képzőművészetiről, hogy csak a növendéktársaimnak súgtam meg, hogy végleg távozom. A palettámon és a festékdobozomon kívül mást nem is vittem magammal, a festményei„Összeszedem magam...és elkezdek szépen festegetni” met és a deklimet otthagytam nekik, mert nem akartam feltűnést kelteni a hurcol- kodással. • Bizonyára nem bánta meg, hogy így döntött.- Nem. • Színészből végül is hogyan lett rendező?- Úgy, hogy még mielőtt elkezdtem volna a harmadik évet az akadémián, készítettem egy szorgalmi feladatot. Dokumentálni akartam, hogy a rendezői pálya érdekel. Kiszemeltem egy Ibsen-áaiabot, a Brandot, és elkészítettem a rendezőpéldányát. Ez a Peer Gynt párdarabja, amelyet akkoriban senki sem ismert és azóta sem nagyon tudnak róla, mert Magyarországon még most sem játsszák. Egy református tiszteletesről szól, egy végtelenül puritán szemléletű papról, akinek családja van, felesége s gyereke, és a mindent vagy semmit-elv híve. Nekem nagyon-nagyon tetszett ez a furcsa karakter és maga a mű is akkora hatással volt rám, hogy még a díszletterveket is elkészítettem hozzá. Óriási feltűnést keltettem én ezzel a tanáraim körében. Makay Margit ámulva nézte, egyetlen rendezőtanárunk, Hegedűs Tibor pedig bevitte a Vígszínházba, hogy megmutassa Jób Dánielnek. Három nappal később már ösztöndíjas segédrendező voltam a Vígben. A rendezőpéldány aztán a Nemzeti igazgatójához, Németh Antalhoz is elkerült, aki rögtön a diplomaosztás után négy évre szerződtetett a színházhoz. Major Tamás, Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán és Ungvári László voltak a Nemzeti ösztöndíjasai - havi nyolcvan pengőért. Engem kétszáz pengős kezdőfizetéssel vettek fel, ami aztán évenként 600 pengővel ugrott. Grillpar- zert, Shakespeare-t, Giraudoux-t rendeztem, díszletterveket, könyvillusztrációkat készítettem és játszottam is természetesen. Az államosítás után egy rövid ideig színházigazgató voltam, és csak utána kezdtem el filmeket rendezni. Harminckét év alatt huszonegy játékfilm, amelyek közül kettőt Oscar-díjra is felterjesztettek. S aminek külön örülök: a Hannibál tanár úrban, az Utószezonban, a Hangyabolyban, a Plusz mínusz egy napban, a Befejezetlen mondatban és a Magyarokban Nonó, a feleségem, Apor Noémi is játszott. • Hogyan ítéli meg: képeivel, amelyek közül nem egy Göteborgba is eljutott, el tudja mondani ugyanazt, mint annak idején a filmjeivel?- Igen, vannak festményeim, amelyekkel képes voltam erre. Szerintem a Csók Galériában megrendezett kiállításom is azért keltett nagy feltűnést, mert a képeim teljesen szinkronban voltak a filmjeimmel. • Díszletterveivel miért hagyott fel?- Elveszítettem minden olyan kapcsolatot, ami arra ösztönözne, hogy díszletet tervezzek. • 5 ha felkérnék?- Megtörtént. Csakhogy azok az emberek, akikkel én jó pár évvel ezelőtt remekül együttdolgoztam, meghaltak vagy nyugdíjba mentek. Számomra üresek a mai asztalosműhelyek. Magamra is úgy tekintek már, mint valami túlélőre. Mindenkitől azt hallom, hogy jól nézek ki, közben szörnyűség, hogy milyenek a reggeleim. Az ébredések még csak hagy- ján, de a felkelések! Kinyitom a szemem és máris fáradtságot érzek. A szívemmel van baj. Borzasztó rosszul működik. Fiatal korom óta szenvedek miatta. • Arcszíne mindenesetre semmiről sem árulkodik.- Ilyenkor persze, hogy nem. Ha beszélgetek valakivel, az felviszi egy kicsit a vérnyomásomat és átszíneződik a bőröm. Itt volt nálam nemrég a Mokép vezérigazgatója. Azt mondta: csinálhatok bármit, finanszírozza. Nehezen tudtam elhitetni vele, hogy engem a festészet már sokkal jobban érdekel. Aztán megmutattam neki a képeimet és hármat meg is vett tőlem. • Ez lett most a megélhetési forrása? Hogy fest és elad?- Esetleges dolog ez. Svédországi kiállításomon is eladtam néhány képemet, meg itthon is akad vevő néha, de kimondottan csak erre építeni nem lehet. Kapom a nyugdíjat, ami ha nem is olyan nagy összeg, arra azért elég, hogy a létalapom biztosítva legyen. • Moziban mikor járt legutóbb?- Nem emlékszem. Ha a tévében van valami, mondjuk egy Fellini-film, akkor azt megnézem, de moziba nem járok. Inkább olvasok. Most például Szolzsenyi- cin Gulágja a mindennapi élményem. Nagyon nagy könyv ez. A század egyik legjelentősebb gondolkodója írta, akinek óriási szerepe volt abban, hogy a sztálini-lenini rendszer megszűnt működni. Nem véletlen, hogy megkapta a Nobel- díjat és az egész világon olvassák. • Szolzsenyicint az egész világon olvassák, az ön filmjeit pedig az egész világon vetítik. A Körhinta vagy a Magyarok képsorai, én azt hiszem, egy életre beivódtak a nézők emlékezetébe.- Jólesik ezt hallani, köszönöm. Ilyenkor, látja, a szívemről is megfeledkezem. De vannak napjaim, amikor úgy érzem, végem van, nem bírom tovább. Olyan angínás görcseim vannak, hogy a Nitro- mit sem segít rajtam. Itt van a spray a zsebemben, ebből kell befecskendeznem a nyelvem alá. Sokszor úgy elgyengülök, hogy mozdulni sincs erőm. Aztán összeszedem magam, megnyugszom és elkezdek szépen festegetni. Szívós, makacs ember voltam mindig. Volt erőm elég az élethez és remélem, maradt is még egy kicsi. Szabó G. László (Oláh Csaba felvételei) ÁTÁLLÁS Kamera helyett ecsettel: Fábri Zoltán