Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-01 / 18. szám

Vasárnap 1994. májusi. RIPORT é? trtusz'tfyulát a párkányi utcanevek nevezésekor elég sok támadás ér- , mert a múlthoz kötődő, történelmi neveket javasolt. És évek óta azon is fáradozik, hogy fél évszázad után a há­borúban felrobbantott Mária Valéria hidat végre eredeti állapotában állít­sák vissza: „A Duna összes hídja közül ez az utolsó, amely nem épült újjá!“ - mondja, majd hozzáfűzi: „Párkány problémáival nőtt fel és öregedett meg.“ Édesapja, még az első világháború előtt, a szemközti Esztergomban a Knorr öntődében sajátította el a va­söntői és a műszerészi szakmát, ám a trianoni határok megvonása után, a Duna párkányi part­járól már csak szomo­rúan nézhette a Bazi­likát; s ő is az anyaor­szágtól elszakadt szlo­vákiai magyarok sorsát kezdte élni. A szakmájában ideha­za nem tudott elhe­lyezkedni, így betono­zó lett. Idővel telket vásárolt Kéménden, s a családi házhoz ki­sebb műhelycsarno­kot épített. A lelemé­nyesség nem hagyta cserben: kőfaragó mesterré „oktatta“ ki magát. Sok sírelmék, de a helembai és csa­tái hősi emlékmű is az ő keze alól került ki. 1929-ben feleségül vette az ekecsi származású Németh Jú­liát, akivel négy gyermeket nevelt fel: Gyulát, Györgyöt, Adriannet és Győ­ző Rafaelt... Az édesapja keresztnevét öröklő Gyula 1930-ban született. Kéménden járta ki az elemi öt osztályát. 1941-től - amikor újra magyarországiaknak mondhatták magukat - az esztergomi Szent Antal Gimnáziumban folytatta tanulmányait, 1944 decemberéig.- A negyedik osztályban voltam, amikor közeledett a front, hazaküld­tek bennünket. A front átvonulása után a Duna-híd romokban hevert. Negyvenöt áprilisában a pontonhídon még átengedtek bennünket, így július­ban befejeztük a tanévet. Utána már tilos volt az átmenet. A két évig tartó „kényszervakáción“ odahaza, magán- túton vettem át a tananyagot. Magyar iskolák megnyitásáról akkor nem is ál­modozhattunk. Aki tanulni akart, át­szökött Magyarországra. Hogy letehes- sem vizsgáimat, negyvenhétben én is elkezdtem a szökdösést... Vagy ötvenszer lépte át titokban a határt. Leginkább az Ipolyon, Szalka és Letkés között. A gimrfázium hetedik osztályát még a ferenceseknél járta ki, de 1948-ban a kommunisták ott is „el­vitték“ a szerzeteseket. Az utolsó tané­vet már „csak“ rendes tanulóként fejez­te be Esztergomban. BECSAPTAK A MAGYAR DIÁKOKAT 1 Két budapesti egyetemre kérte a fel­vételét: az orvosira és a műszakira. El­sőként a műegytem válaszolt, így ennek hallgatója lett. De csak egy évig. A cseh­szlovák hatóság ferde szemmel nézte, hogy többen engedély nélkül tanulnak Magyarországon.- Meghívást kaptunk a budapesti csehszlovák követségre. Kijelentették: nem kell többé szökdösnünk, Pozsony­ban kiállítják nekünk az útlevelet. Jóhi­elnöke is volt. Mindezt egy olyan idő­szakban, amikor csak a kommunisták között osztogatták a tisztségeket.- Fehér holló voltam - mondja Bar- tusz Gyula. - Nem voltam sem párttag, sem ateista, és szlovák sem. Az eszter­gomi gimnáziumban szerzetesek taní­tottak, így mélyen gyökeret vert ben­nem a vallásosság. ötvenhétben ismerkedett meg a pár­kányi magyar gimnáziumban érettségi­zett, dunamocsi Szenczi Évával, akivel 1960-ban esküdtek meg. Felesége csa­ládjának sorsa még jobban rádöbben­tette őt a sötét valóságra. A köztisztelet­ben álló családapát: Szenczi Bélát, a református egyház dunamocsi kuráto­rát, aki négy hektáron gazdálkodott, az elvtársak ara akarták rákényszeríteni, hogy példát mutatva az elsők között lépjen be a közösbe. Szenczi Béla ne­met mondott. A Párkányi Járási Nem­zeti Bizottság büntetőbizottsága - mert ilyesmi is létezett! - 1952 őszén, konst­ruált vádak alapján, ötvenezer korona pénzbüntetésre, egyévi kényszermun­kára (a novákyi bányában), teljes va­szeműen, több mint háromszázan gyűl­tünk össze az Óvárosháza előtti téren, de becsaptak bennünket: nem kaptunk útlevelet, csak lehetőséget, hogy ideha­za tanulhassunk. így kerültem a pozso­nyi Szlovák Műszaki Főiskola Építész­mérnöki Karára, ahol 1954-ben kaptam meg a diplomát.- Harmincéves voltam, amikor 1960- ban Párkányban az elsők közöt kezd­tem építeni a Dél-szlovákiai Cellulóz- és Papírgyárat. Sorszámban a nyolca­dik alkalmazottként kerültem a cég­hez, s kilencvenegyben, hatvanegy éve­sen innen mentem nyugdíjba... Eleinte az üzemóriás építési részle­gének osztályvezetőjeként, az építke­zés előkészítésére s műszaki ellenőrzé­sére felügyelt. A gyár felépítése után (háromévi megszakítással, amikor a gömörhorkai papírgyár igazgatóhe­lyettese volt) a vállalat szervezéstechni­kai főosztályának vezetője lett. 1968-tól 1977 végéig (a gömörhorkai megbízatá­sig) a városi nemzeti bizottság képvise­lője, a beruházási szakbizottság elnöke, s ugyanakkor a Csemadok városi al­gyonelkobzásra és a faluból való kitil­tásra ítélte...- Meggyőződésemmé vált: nem tar­tozhatok azok közé, akik összefonódá­sok s kiváltságok révén tartják fenn a rendszert és benne a saját hatalmu­kat. Ezzel a véleménnyel le is zárja poli­tikai „pályafutásának“ ecsetelését. AKIBEN VAN AKARAT, TEHETSÉG Bartusz Gyula az 1989-es rendszer- váltás után sem kívánkozott egyetlen pártba sem. Szimpatizánsként a kör­nyezetvédő zöldek javasolták őt városi képviselőnek. Az önkormányzati ta­nács tagja, a környezetvédelmi bizott­ság elnöke lett; és az esztergomi-párká­nyi közös hídbizottság tagja, illetve a körzetben megalakuló Déli Régió ipartestületének titkára is. Fiaival kapcsolatban (Attila 1961- ben, Gyula 1975-ben született) megem­líti: hosszú évekig, a párkányi magyar alapiskola szülői közösségének tagja­ként, arról győzködte a szülőket, hogy gyermekeiket magyar iskolába járas­sák, hiszen akiben van akarat és tehet­ség, hátrány nélkül elérheti célját. Bartusz Gyula egy fényképet tesz elém. Az édesanyjával van rajta e- gyütt, aki magyarként, idős korában részesült országos és nemzetközi meg­becsülésben.- A mama hetvennégyig Kéménden lakott. A hetvenedik születésnapját már itt, Párkányban, az új lakásában ünnepeltük meg. Emlegette, festeni szeretne. Festéket, vásznat, ecseteket vettünk neki hát ajándékba. Naiv fstő- ként öt év alatt mintegy háromszáz ké­pest festett. Egyik kiállításról a másikra vitték alkotásait. A Szlovák TV is har­mincperces filmet készített Bartusz Jú­liáról. A Nemzeti Galéria is vásárolt tőle képeket. Spanyolországban ő kép­viselte Szlovákiát a naiv festők feszti­válján. Kilencvenben halt meg, Kémén­den az édesapánk mellé temettük el. [""történelmi pecsét"! Bartusz Gyula március végén töltötte be életének 64. évét; s ez számadásra is késztette. Egyebek között arról, hogy a város közepén, az egykori Vadas-ré­ten - a papírgyár anyagi támogatásával- sikerült kiépíteni a termálfii melynek bővítése a mai mapig is A fürdőépítés előtanulmányait é dolgozta ki.- A termálfürdő lehetővé teszi Párkány fürdővárossá fejlődjék, dez örömöt jelent számomra; de üröm is akad. A demokráciában i keserűséget kell lenyelnie az er nek... A múltról regélő szikla esetéve zakodik elő. Tavaly októberben i pelték a 140 évig tartó török ur végét jelentő párkányi csata 310. é dulóját. Ezt megelőzően, szepteml én a városi önkormányzat úgy ha zott, hogy a városháza előtti tél ahol hosszú ideig Lenin szobra < emlékparkot létesítenek a vilá ményként emlegetett párkányi tiszteletére. Itt kezdődött a török dalom hanyatlása, Esztergom két 1 később, Buda három év múltán s; dúlt fel! Csak egy hónap állt rendelkezés Hogy méltó keretek között ünn hessék meg e jelentős évfordulót, rom Bartusz-testvér összefogott: C az eszmei tervet dolgozta ki; az er park első kövének megformá György, a szobrászművész vállalta Itt izzadnak az olvasztárok Máig őrzöm azt az ércdarabot, amelyet valahol Ázsia és Európa mezsgyéjén talál­tam, egy elhagyott ércbánya helyén. Ak­kor, fél évszázaddal az ércbányászok otta­ni megjelenése után azt a bizonyos lelőhe­lyet már benőtte a fű, a természet látható­an kezdte ismét birtokába venni a tájat. Persze, csak az elhagyott bánya környé­kén, mert néhány tíz kilométerrel arrébb óriási kohókból hullott a környékre a ko­rom, mindent egyforma szürkére vará­zsolva a félévszázados dél-urali városban és közvetlen környékén. Nem tudom, ma hogyan állnak ott a vas- és acélgyártás korszerűsítésével, a környe­zetkímélőbb technológiák, felszerelések alkalmazásával. Egyet azonban biztosan tudok: az olvasztároknak a világ minden kemencéje mellett melegük van. Az ol­vasztárok a világ minden táján egyfor­I mán izzadnak, amikor megcsapolják a kemencéket. Legyenek azok évszáza­dos Siemens-Martin kemencék, vagy ép­penséggel azok korszerűsített változatai. És az olvasztárok mindenütt a világon egyforma áhítattal figyelik a megcsapolt kemencékből előtörő folyékony, tüzes fé­met, amint az az elkészített homokmedrén át eljut az ingotformákig, hogy azokban (Gyökeres György felvt folytassa a technológiai előiírás szerinti útját. Az olvasztárok mindenütt a világon egyforma csodálattal adóznak annak a látványnak, amely talán csak a tűzhá­nyókból kiömlő tüzes lávafolyamokéhoz hasonló. Persze, az olvasztárok irányítani tudják a tüzes folyót, míg a tűzhányóból kitörő izzó láva nem „nézi“, hogy lakott települést, vagy éppenséggel „csak“ egy sziklás hegyoldalát vesz birtokába... A kohászok nagy családja mindé a világon összetart, az ő szavukat s, sem hagyhatják figyelmen kívül. I ahogy az acélipar fejlődését sem. Mer egy országban, amelynek van acélipari az ágazat válságba kerül, azt az e, gazdaság megérzi. Ha az acélipar p, akkor pang az építőipar, pang a gépkt rA IE6ÉLŐ Egy évekkel ezelőtti emlék: Bartusz Gyula az édesanyj (Fotó: a szerző és arch

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom