Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-01 / 18. szám

„Én csak szenvedést hozok a diákjaimra ” Beszélgetés Simonné Teleki Mária vásárúti pedagógussal o Azt hiszem, nem vagy mindennapi eset: a volt tanítványaid legendákat mesélnek rólad, a nyolcadikosoknak írt magyar irodalomkönyved pedig valóságos vihart kavart: vannak, akik zseniálisnak, mások csapnivalónak tartják.- Végképp nem vagyok rendkívüli eset, nincs bennem semmi különös vagy érdekes. A legendák ellen pedig tiltakozom, a legenda ugyanis az a műfaj, amelynek csak egy töredé­ke igaz. o De a könyved körüli huzavona igaz. Vagy az sem?- Igaz, de azt is csak azért kezdtem írni, mert nekem nem tetszett egyetlen irodalomkönyv sem. Jött a forradalom és vele a nagy, lelkes il­lúziók, hogy minden megváltozik, hogy eldob­juk a régi sémákat. Épp akkor írtak ki pályáza­tot az irodalomkönyvre. Megírtam, és az illeté­kesek azt mondták: ilyen könyv alapján nem le­het tanítani. Azután a többi pályamunkával együtt hat iskolának elküldték véleményezésre, s az enyémet találták a legjobbnak. Ezt még ma sem értem, mert azóta is csak szidalmakat kap­tam érte. Én tulajdonképpen egy egészen más tankönyvet írtam, mint ami megjelent. Renge­teget kihagytak belőle és a legnagyobb baj folyton az volt, hogy miért ezt tettem bele és miért nem amazt... Miért került be például Bul­gakov vagy Nagy Lajos? A pedagógiai kutató- intézetben a szó szoros értelmében meg kellett védenem Nagy Lajost s a többi kifogásolt írót, mire az ott dolgozók egyike kifakadt: „Hát ez borzasztó, hogy nálad minden mindennel összefügg!” Jellemző volt ez a kifakadás, mert az egész kommunizmusban is az volt a legirri- tálóbb, hogy azt rótták fel az ember bűnéül, ami az erénye. A tankönyvemmel nem akartam semmi mást, mint igazi irodalmat adni a gyere­kek kezébe. Mert a gyerek sem hülye; nem le­het neki művirágot adni valódi helyett. A vé­gén, a rengeteg kifogást hallva, már én is kifa­kadtam: az Isten áldjon meg benneteket, hát nem én írtam a 20. század irodalmát! Ami ott van, azt a kor hozta magával. A 19. század igényli a romantikát, de a 20. század - különö­sen annak végén, gondoljunk csak Beckettre - szembefordul mindennel. Azzal is, ami száza­dokon át értéknek számított. Petőfiéknek szent volt a haza, de József Attila már azt úja: „Nin­csen apám, se anyám, se istenem, se hazám”. Az egész 20. századi irodalom a polgári gon­dolkodás ellen szól. „Olvasod a könyveket, amelyeket ellened írnak” - mondja Nagy La­jos. Megkérdezték tőlem, hogyan lehet Bulga- kovot vagy Grendelt tanítani? Hát Jókai után közvetlenül sehogy! Meg kell tenni azt az utat, amely elvezet a groteszkig. Azt is kifogásolták, hogy mire a gyerekeknek az olyasmi, hogy me­tafora, vagy metonimia, erre semmi szükség, a gyerek amúgy is érzi a verset. Érzi, mint a macska az esőt - mondtam erre. A költészet tu­lajdonképpen képalkotás, de az irodalomköny­vekben a képalkotásról szó sem esik. Azt hi­szem, az egészet az óvodában kellene elkezde­ni. Azzal, hogy: „Őszi éjjel izzik a galagonya ruhája. ” Mert az óvodás még egészen normá­lis, még nem rontotta el az iskola, amely ma­gokat és adatokat kér számon. Az óvodásnak természetes, hogy a napocskának szeme, szája van, a galagonyának meg ruhája. A kisgyere­kek teljesen nyitottak, ám ha bezárulnak - mert az iskolában a versről csak azt hallják, hogy azt be kell magolni -, már nagyon nehezen nyílnak meg. o Azt hiszem, a gyerekek többsége valóban bezárul az évek során. Képes vagy egy osztály­nyi gyereket úgy megérinteni az órákon, hogy ismét kinyíljanak?- A tanárnak mindig arra kell figyelnie: ho­gyan, mire reagál a gyerek! Ügy nem lehet taní­tani, hogy otthon megírom az előkészületet, és ha törik, ha szakad, azt letanítom. Ez olyan, mintha egy gazdaságban csak fát termesztené­nek, gyümölcsöt nem. Ha a nyelvtanórán bejön egy olyan mondat, amelyik több, mint az én egész előkészületem - mert a gyereket épp az érdekli -, akkor azon a mondaton kell levezetni az alanyi alárendelést, és nem máson. Többek között ezért is tartanak engem a diákjaim na­gyon vicces emnbemek, holott a világ legsava­nyúbb alakja vagyok. Mindenesetre nem szere­pelek az órán, nem érzem úgy, hogy példakép­nek kell lennem. És nem veszem komolyan azt a szocializmusból itt maradt hülyeséget, amit még mindig elvárnak a pedagógustól; hogy reprezentáljon haj- és ruhaviseletben, s entel- lektüel módon beszéljen. Én nem ájulok el, ha valamelyik diákom száján kifut egy trágár kife­jezés, vagy elsüt egy disznó viccet. Az utóbbit akár elemezni is lehet. o Azt hiszem, nem vagy az a típus, akit túlsá­gosan kedvelnének a felettesei...- Rebellis alkat vagyok. Az egész családom ilyen. A járásban mindig én voltam a leg­rosszabb tanító, aki politikailag nem állt a hely­zet magaslatán. Közben ugyan hoztam az egyik díjat a másik után, az igazgató akár az irodáját is kitapétázhatta volna velük; de ugyanez az igazgató, aki akkor gratulált, a legváratlanabb helyzetekben megpróbált belém szúrni és meg­alázni. Azért sem voltak velem kibékülve, mert nem a tanterv szerint haladtam. Rögeszmém ugyanis, hogy a magyartanár ne a tankönyvet, hanem a magyar irodalmat tanítsa. Rengeteg konfliktusom volt abból eredően is, hogy túlsá­gosan el vagyok ragadtatva a diákjaimtól: én szidhatom őket, de más nem! Mert elítélni egy gyereket nemcsak könnyű dolog, hanem aljas­ság is. Egy 30-50 éves felnőtt szemszögéből ítélkezni egy tizenéves gyerek felett, annak öl­tözködése, szexuális vagy bármiféle igénye mi­att, ezt borzasztónak s megengedhetetlennek tartom. o Mit tartasz a legnagyobb pedagógiai sike­rednek?- Nem is tudom. Most dicsekedjem, ráadásul nyilvánosan? Hát jó. Zalabai Zsigmond - aki sokszor elmondta, hogy a pedagógiai főiskolá­ra kerülő gyerekek gyakran a legalapvetőbb fo­galmakkal sincsenek tisztában - az én volt diá­kommal, Mónival javíttatja a többi diák fel­mérőjét. Nemrég egy verseskötetet jelentetett meg öt fiatal. Egyikük, Gál Tomi, az én tanítvá­nyom, aki ráadásul épp most lett első a járási szavalóversenyen. Egy másik tanítványom, Sándor Rena is verseket ír, már közöltek is belőlük néhányat. o Van fogékonyság az iránt, amit te nyújtasz egy olyan közegben, ahol van fóliasátor és munka látástól vakulásig; van akár jómód is, de nem biztos, hogy könyvespolc is van a szo­bában?- Tény, egy olyan környezetben, ahol az a legfontosabb, hogy meglegyen az autó meg a kristálypohár és a befúggönyözött ablakok mö­gül nem látni ki a világra, ott a gyerek gyakrab­ban kerül összeütközésbe a szülőkkel, mert má­sok az igényei, mást akar, mint ők. A szülők pe­dig szidják a gyereket, mert az én hatásomra esetleg vegetáriánus lett. vagy éppenséggel nem jár templomba... Én tulajdonképpen csak szenvedést hozok a diákjaimra, és olykor ez borzasztóan nagy kín nekik. o Kiderül, hogy te nem is vagy annyira tole­ráns!- Én borzasztó gazember vagyok, mert min­dig azt mondom a diákjaimnak, ne fogadják el gondolkodás nélkül, amit mondok. A gazem­berség ebben ott van, hogy amennyiben ellent­mondanak, akkor is nekem fogadnak szót, ha pedig nem, akkor elfogadják azt, amit én mon­dok nekik. De mire erre rájönnek, már eltelik tíz év. A másik borzasztóság az, hogy azok a gyerekek, akik kikerülnek a kezem alól, to­vábbra is igényelnék, hogy szeressem őket, odafigyeljek rájuk, de nekem erre már nincs energiám. És emiatt is furdal a lelkiismeret. o Nem hiszem, hogy más pedagógus ebből különösebb lelkiismereti kérdést csinálna. A di­ákok jönnek és mennek, ez a világ rendje. Van egy köldökzsinór, ami kilépve az iskolából nem létezik többé. Ezt előbb-utóbb a gyerek is belát­ja. Akkor téged ez miért bánt?- Mert kopogtatnak, jönnek, kérdezik, otthon vagyok-e, és a gyerekeim azt mondják: otthon van, de alszik. o Hát akkor eljönnek másnap!- De én másnap is aludni fogok és hullafá­radt leszek. A gyerekeknek pedig borzasztó csalódás, hogy már nem lehet mindennel hoz­zám futni. Volt idő, amikor naponta négy-öt di­ákom ott ült nálunk. De erre a saját gyerekeim fizettek rá; érzelmileg és mindenképp. Ezért is állítom, hogy én csak szenvedést okozok a di­ákjaimnak, hiszen amit én adok, azt nem lehet megfogni, abból nem lehet profitálni. Nem biz­tos, hogy van presztízse annak, hogy én a gye­rekkel rengeteg könyvet elolvastatok, de nem tudja pontosan, hogy mikor született az író, mert azt nem tartom fontosnak. Ahogy azt sem, hogy egy szerző összes művét fel tudja-e sorol­ni. Olvasson el tőle két könyvet, de azokat ala­posan. Szóval, én nem az életre nevelem a gye­rekeket. o Akkor mire is neveled őket?- Victor Hugo mondja valahol, hogy a tudós­nak a tudomány pótolja az életet. Nálam az iro­dalom pótolja a vallást. Az író is pótol valamit: ő attól író, hogy neki tud fájni az, ami másnak nem fáj. És emellett neki még a más baja is fáj. Karinthynak van egy novellája: A másik. Ki­mondatlanul Krisztusról szól, akinek mindig az fáj, ami a másiknak. Amikor az apja munka közben megsebzi magát, az ő kezén is kiserken a vér; ha szomjas vándort lát, őt addig gyötri a szomjúság, amíg a másik nem jut vízhez. Író is csak az lehet, akinek a más baja is fáj. Nekem ne állítsa magáról, hogy költő az, aki azt mond­ja: miért nem ad az anyja cipőt a mezténláb kol­duló, apró cigánygyereknek! Nekem ilyen ne írjon verset, hanem hallgasson és gyűjtse a va­gyonát! Ezért szoktam azt mondani a gyerekek­nek, hogy nem akkor érsz a csúcsra, amikor ki­alakul a jellemed és ráébredsz önmagadra, ha­nem akkor, amikor meg tudod tagadni önmaga­dat s eljutsz az önmegtagadásig - mert valaki fontosabb lesz számodra, mint te magad. o Altruizmus, mint cél?- Az altruizmus akarva-akaratlanul ott van minden normális emberben. Az ember a szép­séget, a nagy boldogságot nem képes egyedül elviselni; a fájdalmat, a boldogtalanságot in­kább. Ha például téli estén kinézel a hólepte, holdsütötte tájra, nem bírod ki, hogy oda ne hívd a másikat: gyere, nézd csak, milyen fan­tasztikus! Az, hogy a szépséget, az örömet meg kell osztani valakivel, már eleve egyfajta altru­izmus. És a költészet mindig fogódzó lehet, se­gít elviselni a boldogságot vagy a boldogtalan­ságot. Már nem vagy egyedül, együtt vagy a költővel. Mert József Attilára sem azért van szükség, hogy tudjam: mikor és hol élt, hanem azért, hogy el tudjam vele mondani, amikor va­lami nagyon fáj: „Nem várom máraz életet, va­gyok úgy, ahogy lehet, s ha nem lehet, hát akkor sehogy. ” o Két gyereked van. Mit tudsz magadból ha­zavinni azok után, hogy az iskolában naponta szétosztogatod magad?- Semmit. o Ne tréfálj!- Sokszor így érzem. Rettenetesen fáradt va­gyok. S ha van, amiért imádkozom, hát az, hogy amennyiben létezik több élet, én már ne szülessek újjá, mert nekem elég volt ez az egy is. o Pedig azt hiszem, neked még annyi tenniva­lód van, hogy arra száz élet se lenne elég...- Nem! Majd elvégzik a diákjaim mindazt, amit én nem tudtam megtenni. A hazai magyar oktatásüggyel foglalkozó újságíró gyakran megoldhatatlan dilemma előtt áll. Tu­domása van bizonyos negatív tényekről, jelensé­gekről, amelyeket segítő szándékkal a legszívesebben nyilvánosságra hozna, de nem teszi, mert attól tart, hogy azok, akiknek szálka a szemében a magyar isko­la, az ő adatait, érveit felhasználva lendülnek tá­madásba. Keseregni sem nagyon akar, sötét képet festve kedvét szegni azoknak, akik minden tőlük tel­hetőt megtesznek a kedvezőnek legnagyobb jóindu­lattal sem nevezhető körülmények között. Egy-egy konkrét esetet kipécézve bírálni még kevésbé, mert tudja, hogy a baj gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak, és a felszíni tünet akár általánosítható is, hisz számta­lan helyen kimutatható: miért kerüljön hát a bírálat össztüzébe egyetlen konkrét, véletlenül kiválasztott iskola vagy pedagógusközösség, különösen, ha a baj gyökerei nem az ő, hanem az objektív körülmények számlájára írhatók. Nagyon nehéz diagnózist felállí­tani ott, ahol ok és okozat megkülönböztethetetlenül összemosódik, terápiát találni még nehezebb, gyak­ran - ismét csak objektív okokból - szinte lehetetlen. Ezek után talán érthető, hogy a hazai magyar újságíró Tálcán kínált lehetőségek iskoláinkról szólva kétszer is meggondolja, bíráljon- e, bírálatával nem árt-e többet, mint használ, s nem ad-e fegyvert azok kezébe, akiket nem a jóindulat és a segítő szándék vezérel. Ezért gyakran inkább hall­gat, vagy általánosságokat mond, bírálatát pedig in­kább az iskolákat irányító hivataloknak tartogatja, amelyeknek sikerült tökélyre emelni a kákán is cso­mót keresés módszerét, az ostoba bürokráciát, az in- toleranciát, és mindazt, ami tartósan megkeserítheti oktató és oktatott életét. Mégis vannak esetek, amelyek mellett nem mehet el egy rezignált kézlegyintéssel. De a kezét esetleg csak tördelni tudja, ha azt hallja, hogy a Nagyszom­bati Egyetem felkínálja a Nyitrai Pedagógiai Főisko­la bürokratikus útvesztőiben halódó Nemzetiségi és Etnikai Kultúrák Karának, hogy otthont nyújt neki, jöjjön csak át hozzá és valóban kar lehet, működhet, fejlődhet, megoldhatja a magyar pedagógus-utánpót­lás megoldhatatlannak tűnő gondját, de a kar, amely csak fából vaskarika lesz mindaddig, amíg Nyitrán marad, nem hajlandó a tálcán kínált lehetőséget meg­ragadni. Miért? Vajon miért? Nos, valószínűleg azért, mivel a Nyitrán tanító magyar főiskolai pedagógusok nem kívánják elhagyni otthonaikat. Annak idején odaköltöztek, otthont teremtettek maguknak és azt nem szeretnék feladni. Emberi szempontból érthető is a dolog, nem méznyalás a költözködés, nem is olcsó mulatság, az sem biztos, hogy egy tucat nagyszomba­ti épp egy tucat nyitraival óhajt lakást cserélni. Mon­dom, emberi szempontból mindez érthető, de... De a pedagógus-utánpótlás megoldása fennmaradásunk al­fája és ómegája. Most mondjam, hogy emellett el kell hogy törpüljenek az egyéni szempontok? Hogy ki az, aki kiáll és azt mondja: igen, énmiattam, az én szemé­lyes szempontjaim, érdekeim miatt sorvad el belát­ható időn belül a szlovákiai magyar oktatásügy? És itt van a másik tálcán nyújtott lehetőség, amikor a kormány a megváltozott politikai légkörben végre hajlandó az oktatásügyi minisztériumon belül egy nemzetiségi főosztályt létesíteni, ahol nem elfogult, problémáinkat nem értő, vagy érteni nem akaró em­berek irányítanák, ellenőriznék iskoláinkat, hanem saját szakembereink, de erre sokáig nem akadt a ma­gyar értelmiségiek közül senki, aki a főosztályvezetői posztot hajlandó elvállalni. Lámpással kellett volna keresni, győzködni valakit, aki feláldozza magát. Miről beszélünk mi folyton? Mit elégedetlenkedünk, kesergünk, ha semmilyen felkínált lehetőséggel nem tudunk élni, akkor sem, ha utánunk hajítják? Szlovák részről méltán érhet a vád, hogy csak panaszkodni tu­dunk, türelmetlenkedni, Európa Tanácshoz futkosni, mellveregetve a szánkat járatni, de a legkisebb áldo­zatot és felelősséget sem vagyunk hajlandók vállalni. Mit tehet itt az újságíró? Mondja azt, hogy ilyen kö­rülmények között megérdemeljük minden bajunkat, fogyásunkat, a többség állandó, szigorú gyámkodá­sát, mert bennünket felelőtlen gyerekké silányított az elmúlt néhány évtized? Kenje a múlt hibáira minden mostani tehetetlenségünket, gyávaságunkat kicsi­nyes, személyes önzésünket, gerinctelenségünket, ké­nyelemszeretetünket? Prédikáljon felemelt ujjal arról, hogy a legkisebb önállóság is hatványozott fe­lelősséggel és áldozatvállalással jár, s az egyszer már elszalasztott lehetőség sohasem tér vissza? Esetleg csak annyit tehet, hogy a választ az olvasóra bízza. Az oldalt írta: Vojtek Katalin OKTATÁSÜGY 1994. májusi. l/BSämap

Next

/
Oldalképek
Tartalom