Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-01 / 18. szám
i/flsörnap 1994. májusi riport A családanya- Nem is az a legnagyobb baj, hogy az ember szorult helyzetében kénytelen kérni valamit. Inkább az a lekezelő lélektelenség bántó, amellyel mintha bűnözőnek tekintenék az embert a munkaközvetítőben - panaszolja H. Zsuzsa. - Minden második héten be kellett buszoznom a hivatalba. Csak azért, hogy aláírjak egy papírfecnit. Kétszer munkát is felajánlottak, pontosabban elküldték egy-egy címre, de ez csak arra volt jó, hogy újabb igazolásokat gyűjtsék. Fogalmam sincs, hogy mire jó ez az alá- írogatósdi, mert ugyan kit tudnak ezzel kiszűrni? Azt meg hallani kellett volna, amikor egyszer nem tudtam az adott napon bemenni - mert váratlanul el kellett utaznom -, hogy másnap micsoda sértő hangon beszéltek velem! Mintha csak feltételesen lennék szabadlábon és egy életbevágó dolgot mulasztottam volna el! H. Zsuzsa hiába" végezte osztály elsőként a köz- gazdasági szakközépiskolát, főiskola helyett inkább férjhez ment.- Nagyon szerettük egymást, és ez ma is így van, úgyhogy nem bántam meg. De azért... A férjem falujába költöztünk, és először ott is dolgoztam, a községházán. Azután építkezni kezdtünk, jöttek a gyerekek, így jó pár évre otthon maradtam. Nem volt könnyű, de bíztam benne, hogy egyszer majd csak rendeződnek a dolgok. A második gyes vége felé már alig vártam, hogy újra emberek közé kerüljek. Nagyon megörültem, amikor a közeli cukorgyárból állásajánlatot kaptam. Sajnos, hamarosan rá kellett jönnöm, hogy két gyerek mellől még a húszvalahány kilométeres napi buszozás sem megoldható. A férjem is kora reggel indult a szomszédos szövetkezetbe, a háztájit is el kellett látni, ezért hamarosan ismét otthon voltam: és amikor véget ért a munkanélkülieknek járó fél év, szociális segélyért folyamodtam. Nem voltunk és nem is vagyunk mi magángazdák, de valamit tenni kellett, hiszen az utóbbi két évben, a szövetkezet felbomlása miatt, a férjem hol kapott fizetést, hol nem. Eleinte tehenet, disznót tartottunk. De a hús olcsó, a takarmány drága, ezért végül is abbahagytuk az egészet. Még a kertet is hiába ültettem be tavaly paradicsommal, a végén már le sem szedtem azért a pár fillérért... A szociális osztályon mégis azt mondták: akinek családi háza és színes tévéje van, az ne akarjon segélyt! Hiába érveltem, hogy amink van, azért megdolgoztunk a két kezünk munkájával, végül hatvannégy (!) koronát utaltak ki havonta! Amikor nagy nehezen megértettem, hogy ez nem egy rossz vicc csupán, sírva fakadtam az irodában. Bevallom, kétségbeesett dühömben még kiabáltam is: hogy mit képzelnek, kinek segítenek; hogy majd ha „megesszük” a bútort, a tévét, s már minden feléltünk, csak akkor jelentkezhetünk-e éhbérért? Persze tudtam én, rossz helyen kiabálok, hiszen a törvényt nem a hivatalnokok hozták, de mindig is úgy gondoltam, hogy egyszerűbb az embert a talpon maradásban segíteni, mint nézni, ahogy elbukik, s aztán a feltámogatásával próbálkozni. De ezek csak szép szavak. Engem mindenesetre azzal dobtak ki a munkaügyiből, hogy kéthetente akkor is be kell odajárnom, ha egy fillért sem kapok, különben törölnek a munkanélküliek listájáról. Atyaúristen, még onnan is?! - ijedtem meg. Hiszen az már majdnem olyan, mintha nem is lennék! Hazamentem, s borzasztóan tehetetlennek éreztem magam. Napokig olyan fáradt voltam, hogy reggel még felkelni sem volt kedvem. Azután olvastam egy számítógépes-könyvelői tanfolyamról szóló hirdetést. Ehhez már kaptam némi támogatást, el is végeztem, sőt már a vállalkozói engedélyt is kiváltottam. Csak hát eléggé eldugott falucskában élünk, úgyhogy igen kevés a megrendelés. LegfelHa majd „megesszük” a bútort... Van, aki koldusnak születik; van, aki királyfinak. De ott vannak még a munkanélküliek is, akik arra születtek, hogy... Mert mire is születtünk? Arra, hogy: „a Föld sebeit begyógyítsuk”? És ha már munka, akkor: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen...,,; merthogy: „aki nem dolgozik, ne is egyék”? Viszonylag újkeletű intézményeink, a munkaügyi hivatalok napi forgalma után ítélve alaposan megszentségtelenült a munka, s vele együtt annak ünnepe is. A „született munkanélküliek”, azaz a notórikus mukakerülők mellett ott sorakoznak a tanulmányaikat épp csak befejezett diákok, a csődbejutott vállalatok utcára került alkalmazottai, a gyesről vissza nem vett családanyák, a kétkezi munkások és a mindennapi segélyt kiügyeskedő lumpenek... Az „újoncok” még némán kerülik egymás tekintetét, de azok sem hangoskodnak túlságosan, akik már gyakorlott aláírók. A munkanélküliség ugyanis nem csupán állapot, hanem kötelességekkel is jár, és a munkáját vesztett ember - akinek a rendszeres elfoglaltság megszűnésével együtt a jövedelemforrása, a biztonságérzete és az önbecsülése is alaposan megcsappan -, a rengeteg negatív élmény mellett már igencsak nehezen viseli a hivatali bürokráciát. jebb az adóra, ha telik... De nem baj, a paradicsom talán „bejön” az idén! A nyomdász Sz. István viszonylag „friss” munkanélküli. A kis üzemet, ahol dolgozott, karácsony előtt váratlanul felszámolták. Amikor az alkalmazottak a munka- nélküli segélyhez szükséges hivatalos iratokat kérték, az igazgató csak a vállát vonogatta: kinek jutott volna ez az eszébe? A szeretet ünnepe Sz. István számára így idegtépő telefonálgatások s viták közepette telt el; a legnagyobb pofon azonban akkor érte, amikor az összes hivatalos papírt mosolyogva, ám határozottan visszaadta a munkaügyi hivatal alkalmazottja...- Közölték velem - meséli még mindig feldúltan a negyven körüli, háromgyermekes édesapa -, hogy ama paragrafus értelmében, amely szerint megszűnt a mukahelyem, a munkaadó két hónapot köteles kifizetni. A főnököm erre viszont nem volt hajlandó, és miután kioktatott, hogy a hivatalban nem értenek hozzá, még cinikusan megkérdezte; miért vagyok úgy oda, talán csak nem lett munka- nélküli a feleségem is?! Végül pedig odavetette: ha nem tetszik, nyugodtan beperelhetem őt. A munkaügyiben szintén ezt tanácsolták, mondván, talán nem kell nekem az a pénz? A helyzet nem is annyira kétségbeejtő, mint inkább groteszk volt: nem elég, hogy az új évet munka nélkül, üres zsebbel kezdem, még az „igazi” munkanélküli státusért is pereskednem kell! Az idegeimet nagyon megviselte az állandó hercehurca, és ha nincs ott a feleségem meg a gyerekekek, talán ki sem bírom az első hónapokat. Mert az, hogy valakinek megszűnik a munkahelye, sok más emberrel is előfordul; de mi lenne, ha mindenkinek bíróság útján kellene kikény- szerítenie a járandóságát?! Húsz évig dolgoztam a szakmában, ez volt a harmadik munkahelyem. Egyelőre gondolni sem akarok arra, hogy mi lesz, ha lejár a fél év! Ott a kertem, a gyümölcsösöm, ilyenkor rengeteg a tennivaló. A kezem ugyan még remeg, de lassan-lassan már kezdem elfelejteni azt a rosszul sikeredett ünnepet... Csak akkor keseredik meg a szám íze, ha a gyerekekre gondolok. Az egyre gyakoribb lemondásokra, meg arra, hogy milyen családfő, milyen példa az ilyen? Félek, hogy az rögződik bennük, hogy miattam ők is a vesztesek közé tartoznak. Mert hiába próbálunk úgy élni, mint azelőtt, a jókedvet nem lehet erőltetni! A diáklány- A gimi elvégzése után kétszer jelentkeztem főiskolára, de nem vettek fel. Most esti egyetemre járok, s ha minden igaz, négy év múlva már taníthatok. A munkaközvetítő? Ó, azt igyekszem elfelejteni - legyint a manöken külsejű, szőke Éva. - Éppen most vonták meg a szociális segélyemet. Azzal az indoklással, hogy főiskolásnak nem jár. Jó vicc, minden harmadik héten két napot ott töltök. Munkahely pedig? Én egy kis faluban élek, ahol végképp nem találtam semmit, bár még a környéket is bejártuk a szüleimmel. Ekkor felutaztam a tőlünk százötven kilométerre fekvő Pozsonyba, ahol alkalmi munkákat vállaltam. Először egy irodában helyettesítettem a szervezőt, azután ablakmosó szivacsot csomagoltam és árultam. Közben feketén laktam egy kollégiumi szobában, mert a megkeresett pénzből legfeljebb az ennivalóra futotta. Végül úgy döntöttem, hogy hazajövök, mert szerettem volna tisztességesen felkészülni a következő felvételire. Ráadásul a családi körülményeink is úgy alakultak, hogy otthon kellett maradnom. Az édesapámmal hosszú évek után közölték a mukahelyén: vagy kilép, vagy elmegy egy távoli városba kihelyezett munkaerőként. Ez azzal járt, hogy csak a hétvégeken látjuk. Az édesanyám a helyi szövetkezetben könyvelő, és arra gondolni sem lehet, hogy otthagyja az állását, így rám maradtak a velünk élő nagymamák, akik közül az egyik súlyos beteg. Ezért is örültem annak, hogy felvettek az esti egyetemre, hiszen így tanulok ugyan, de ez mégsem akkora teher a családnak, mintha távol otthonról, rendes diákként járnék főiskolára. Csak hát a pénz... Eddig úgy-ahogy elég volt a szociális segély. Vehettem könyveket, kifizethettem a tandíjat, de most már fogalmam sincs, hogy mi lesz. Huszonegy évesen odaállni az anyám elé, hogy pénzt kérek, amikor pontosan tudom, neki is nagyon be kell osztania... Az eszemmel hiába tudom, hogy valahogy át kell vészelni ezeket az éveket, sokszor mégis feleslegesnek érzem magam. A következő tanévben megpróbálok képesítetlenül is állást keresni valamelyik környékbeli iskolában, hiszen most legfőképpen a biztonságérzet az, ami hiányzik. Az, hogy nem tudom elképzelni a felnőtt életemet. Várnék én türelmesen, ha tudnám, hogy van értelme. De meddig és mire? A legrosszabbak az esték: olyankor ha tehetem, menekülök otthonról. Bármennyire vidám is az alaptermészetem, mostanában inkább üresnek, kiégettnek érzem magam. Három arc a sok ezer közül. És hogy a munkanélküliség átlagos hossza hat hónap, az - sajnos - még nem jelenti azt, hogy aki állás nélküli, az csupán ilyen „rövid” ideig kénytelen nélkülözni megélhetése és önbecsülése fő forrását: a munkát. Ahogy a példák is mutatják: ha valaki kikerült a segélyrendszerből, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető álláshoz jutott. Sőt! Egyelőre ugyanis kevés nyoma van a munkanélküliség cinikus tudomásulvételét felváltó, szervezett munkahelyteremtő politikának. M. Csepécz Szilvia G. B. Shaw, a világhírű drámaíró mondta egyszer: „Ha valaki megkérdezi tőled, van-e miből kifizetni a lakbért, vagy elég kényelmes-e a cipőd, tudod, hogy érdeklődik irántad. ” Az érdeklődés nemcsak a szimpátia első megnyilvánulása: az illető általában viszonzásra is számíthat. Ha azonban valaki csak saját magával törődik, magányos marad. Lehet-e így boldog? „El sem tudom képzelni, hogy ne csináljam azt, ami nekem tetszik. Nagyra becsülöm függetlenségemet. Csodálatos férfinak kellene lennie, akiért ezt feladnám. ” „Inkább otthon maradok, mint hogy az emberek buta fecsegését hallgassam. ” „Örülök, ha esténként bezárhatom magam mögött az ajtót és már senki sem zavar. ” Ezek olyan nők és férfiak vallomásai, akik a magányos élet mellett döntöttek. Természetesen vannak emberek, akik nem jószántukból élnek egyedül. Ilyenek az özvegyek, elváltak. Azonban a magányosan élő középkorúak többsége maga választotta az egyedüllétet és dicsérik azt. A tömegtájékoztatás és a reklám néha támogatja nézeteiket, hogy milyen jó kötelezettségek nélkül élni, amikor nem kell gondoskodni senkiről, csak önmagunkkal törődhetünk és optimálisan fejlődhetünk. A szociálpszichológusnő egy újfajta „én” keletkezéséről beszél, amikor a „minimális én” átváltozik „maximális én”-re. A „minimális én” a középkorra volt jellemző, amikor keveset törődtek a saját érzésekkel, a kötelesség volt a fő. Ma minden következményével a „maximális én” kultuszát éljük. Megkísérlünk mindent eltávolítani, ami ebben akadályoz bennünket. Az emberrel csupán akkor törődünk, ha céljainkat szolgálja - állapítja meg Claudia Szczeny-Friedmann pszichológusnő. A nők jobban vágyódnak a szabadságra A magányos férfiak abban különböznek a magányos nőktől, hogy ők nem maguk választották ezt az életmódot. Számos nő azt hiszi, hogy saját elképzeléseit majd csak akkor tudja valóra váltani, ha megAdni? Kapni! öregszik. Lényegében valamennyien ugyanazt akarják: maximálisan kibontakozni. A férfiak látszólag ezt könnyebben valóra váltják, ha egy határozott partnemő áll mellettük, aki segíti őket. A nőknek viszont az a meggyőződésük, hogy életcéljukat könnyebben elérik, ha szabadok, nem köti le őket a férj és a család. Azonban egyre jobban előtérbe lép a kérdés, hogy a maguk fejlesztéséből származó haszon nagyobb-e a befektetésnél. Az elszigetelődés felőrli az ember alkotóképességét Tíz évvel ezelőtt még minden másképp volt. 1980 májusában a következőket írta a Psychológia című folyóirat: „A partnerrel történő együttélés fő motívuma a kommunikáció utáni vágy, az elszigetelődés megszüntetése. Aki a különélést választja, hozzájárulhat alkotókészsége fejlesztéséhez, amit azonban felőröl az izoláció. A partneri együttélés utáni vágy abból a kételyből ered, hogy a mindennapi életben egyedül nem tudnánk helytállni.” Magányos egoisták Jelenleg az individualizmus az uralkodó - a közösség, a kollektíva iránti érzék ismeretlen fogalom. Az élet valamennyi alappillére, a házasság, a család, a vallás, amely valaha az ember támaszának számított és amely korlátozta is, ma kétséges. Ahogy Martin E. P. Seligman pszichológus mondja: maradt a törékeny én. Bármennyire is előnyben részesítik egyesek a magányos életet, úgyis az önmagukhoz való viszony nyomása alatt élnek, még azok is, akik nem akarnak másképp élni. Lényegében senki sem akar egyedül lenni. Ezt bizonyítja Dorothey Krüger felmérése is. Azok az emberek, akik saját fejlődésüket állították az első helyre, gyakran nem látják életük értelmét. Miért akarnak egyszeriben gyereket negyvenedik életévük küszöbén az emancipált nők? Miért szaporodik állandóan a lelki zavar társadalmunkban? Miért kénytelenek az orvosok helyettesíteni egyre gyakrabban a barátot? „Az én nem elégséges forrás az élet értelméhez” - állapítja meg Martin E. P. Seligman. A drága kis lakásban magányosan élő ember, aki a büfében étkezik, teljesen önmagára koncentrál, éljen bárhol is, elkülönül a többiektől, akik teljes értékű életet élnek másokkal együtt. (A Psychology Heute nyomán: sz. b.) ! MUNKANÉLKÜLI I HÉTKÖZNAPOK I
