Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-01 / 18. szám
1994.májusi. PUBLICISZTIKA Ke resd a nőt! CaTEIUNE DK MI'DIC'IS R f)K IRÁNT A különböztő áprilisi évfordulók so rá- ban talán csak keveseknek tűnik föl, hogy két érdekes, sőt határozottan figyelemre méltó asszony adatai is ott szerepelnek: a 475 esztendeje született Medici Kataliné (1519-1598) és a 230 éve elhunyt Madame de Pompadouré (1721-1764). A maga módján mindkettő fontos, s olykor talán meghatározó szerepet játszott a nagypolitikában, fényesen igazolva a címül is választott mondás több ezer éves tapasztalatokon alapuló igazát. A nők felszabadításáért és emancipációjáért harcoló embertársaink általában nem szoktak hivatkozni rájuk, hiszen ők azok a szabályt erősítő kivételek (akikből, mellesleg jópár akadt a történelem során), akiket egy meggyőződé- ses szüfrazsett mélységesen megvet - és titokban csodál. Ritkán szokták őket együtt emlegetni, s most is csak a véletlen szeszélye folytán kerültek egymás mellé, pedig életútjuk legfontosabb szakaszának helyszínei szinte egybeestek, már amennyiben elfogadjuk azt a régebben előszeretettel hangoztatott megállapítást, hogy a lényeges dolgok a királyi udvarban és - a királyi hálószobában intéződnek. A két asszony között azért volt egy alapvető különbség is. Medici Katalin I. Ferenc francia király menyeként került a párizsi udvarba, komoly politikai alkudozásokat követően - befolyásos rokona ugyanis nem kisebb személy volt, mint VII. Kelemen pápa, aki Henrik herceg és Katalin frigyétől tette függővé a franciáknak nyújtandó támogatását V. Károly császár ellenében. A véletlen úgy hozta, hogy Henrik váratlanul trónörökössé, majd pedig királlyá lépett elő, s így Katalin helyzete is gyökeresen megváltozott, amit ő kellőképpen tudatosított és élt is vele. Marquise de Pompadour - finoman szólva - egészen más „körülmények” között került a francia udvarba, s nem is azt várták el tőle, hogy törvényes utódnak adjon életet. Mindazonáltal maximálisan kamatoztatta vonzó külsejét, amely ráadásul nem csekély szellemi képességekkel is párosult. Eredetileg Jeanne Antoinette Poisson- nak hívták, s a rossznyelvek szerint meglehetősen alacsony származású volt, de a szerencse rámosolyogtt: XV. Lajos - a Napkirály, XIV. Lajos dédunokája - belehabarodott és annyira a hatása alá került, hogy az asszony nélkül (mert Poisson kisasszonyt sürgősen férjhez adták Pompadour márkihoz - így kívánta meg az íratlan szabály) semmilyen fontos ügyben nem volt hajlandó dönteni. A francia királyi udvarban persze már évszázadok óta hagyomány volt, hogy a királynak ágyasai és szeretői is vannak; Medici Katalin apósa is nagy szoknyapecér volt, sőt neki magának is jó képet kellett vágnia ahhoz, hogy királyi félje egy nálánál tizenöt évvel idősebb özvegy nő - Diane de Poitiers - körül legyeskedik, de ezek a befolyásos metreszek sem léphettek túl egy megadott határvonalon, s ha mégis megfeledkeztek volna erről, az udvarnál mindig akadt valaki, aki időben közbeavatkozott. A XVIII. századra azonban e téren is gyökeresen megváltozott a helyzet. Ehhez persze kellett egy olyan gyönge kezű király is, mint XV. Lajos, akit az államügyeken kívül minden érdekelt - még a csillagászat is -, így nem csoda, ha a fontos bel- és külpolitikai döntéseket mások hozták meg helyette, közel húsz esztendőn át történetesen Madame de Pompadour, ami persze nem minden esetben vált Franciaország előnyére. Egy dolgot azonban mindenképpen a szépséges szerető javára írhatunk: nagy szerepe volt abban, hogy a francia felvilágosodás írói és bölcselői sokkal szabadabban mozoghattak és dolgozhattak, mint más országokban élő, kevésbé szerencsés pályatársaik. Amikor meghalt, Voltaire a következőket írta D'Alembert-nek: „Megsi- ratta-e Madame de Pompadourt? Biztosan, mert ő velünk volt a szíve mélyén; támogatta az irodalmat, amennyire csak tehette: egy szép álom most véget ért. Mondják, hogy az ön dicsérő szavaihoz méltó határozottsággal halt meg (...) Hallom, inkvizíciót ültetnek az irodalom nyakára; észrevették, hogy a franciáknak nőni kezd a szárnyuk, s most megnyirbálják (...) Tudjuk, Madame Pompadour soha senkit nem üldözött volna. Halála nagyon elszomorít.” Medici Katalinnak sokkal hálátlanabb szerepet szánt a sors, s amikor hetvenéves korában egy hideg januári napon örökre lehunyta a szemét, nemigen akadt volna bárki is a véres harcoktól zajos Franciaországban, aki őszintén megsiratta volna. Tíz gyermeket szült röpke tizenhárom év leforgása alatt, de közülük csak egy élt tovább negyven esztendőnél, ő is a gyűlölt Navarrai Henrik felesége lett. Katalin azért haragudott vejére, mert a protestánsokat támogatta, s mert egészséges és életerős volt, nem úgy mint az ő fiai, akik egymást váltogatták a francia trónon, de egy rejtélyes kór időnap előtt végzett velük. Ma már tudjuk, hgy ez a hemofília volt, a beteges vérzékenység, amelyet a nők örökítenek át, de a férfiakat sújtja. El kell ismernünk, nem lehetett hálás feladat azokban az évtizedekben Francia- országot kormányozni. Egy tapasztalt férfinak is próbára tette volna az erejét, hát még egy asszonynak, aki ráadásul idegen volt a saját birodalmában, amelyet a belső széthúzás és a külső ellenség egyaránt veszélyeztetett. A protestantizmus Franciaországot is elérte, s a hugenották egyre inkább komoly politikai tényezőkké váltak. Vajon csodálkozhatunk-e azon, hogy egy apácazárdában nevelkedett nő, akinek ráadásul a pápa volt a közeli rokona, szembeszegül az eretnekekkel? Medici Katalin nem is a maga számára, hanem beteges fiai számára akarta megtartani a hatalmat, ehhez pedig le kellett számolnia az ellenségekkel. Erre a saját lányának az esküvője kínálta a kedvező alkalmat. 1572. augusztus 24-én Szent Bertalan éjszakáján a párizsi menyegzőre érkezett hugenották ezreit hányták kardélre a felbőszített lakosság zajos ujjongása közepette, s kis híján ott hagyta a fogát az újdonsült férj is, aki ekkor jegyezte meg egy életre, hogy a párizsiakat nem szabad lebecsülni. Amikor IV. Henrikként két évtizeddel később a francia trónra lépett, sokan nem tudták neki megbocsátani Párizsban, hogy túlélte azt a véres éjszakát. Medici Katalin is, aki az egész szörnyűséget eltervezte, hamarosan megbánta, hogy a Navarrait megkímélte, pedig akkor még nem is gyanította, hogy fiai törvényes örökösök nélkül hagyják itt ezt az ámyékvilágot és a vejére száll a francia korona. Lacza Tihamér Valóban nagyok a nagyok? TÓTHPÁL GYULA felvétele Óriások? És rögtön kettő?... Vajon mit akarhatnak tőlem? Olyan furcsán néznek. De hisz semmi rosszat sem követtem el... A kis emberkék ösztönszerűen rettegnek, ha a nagyok figyelme rájuk terelődik. Félelmükben nemzedékek tapasztalata tükröződik. Mert hányszor bántalmazták őket oktalanul! Csupán azért, mert nagyságuknál fogva ezt is megtehették - a kisebbekkel... Kicsi gyermek, te még nem tudod, hogy a nagyok mindig gyanakodva tekintenek a kisebbekre? Hiába nagyok és erősek, bizalmatlanok a kisebbekkel szemben. Vagy... a nagyok félnének a kisebbektől? Bizony! Szerencsére... Mert ha az erősek soha senkitől nem félnének, kényük-kedvük szerint basáskadnának. Ám hiába erősek és nagyok, gondolniuk kell arra, hogy a kis emberekben is tekintélyes, sokszoroz ő erejüknél is nagyobb erő rejlik. Mégis hányszor elbizakodnak! És abban a tévhitben cselekszenek, hogy az erő - hatalom is. Egészen addig, amíg fel nem tűnik egy kis Dávid, és le nem téríti a nagy Góliátot... Felnőttek, ti, akik óriásoknak képzelitek magatokat! Ne higgyétek, hogy az erő és a hatalom csak a nagyok kiváltsága! Soha ne becsüljétek le a kicsiket! Hatalmatok csúcsán is próbáljatok meg az ő szemükkel, lentről szemlélni a világot! Főképp pedig önmagatokat... Csodálkozva fogtok rádöbbenni - talán meg is rettentek -, hogy milyen a nagyok világa! (zsilka) rEgy (toíH j4(x, Víz Első perceire figyelve semmi különöset nem venni észre. Jelenése van. Szinte berobban a szípadra. Szemvillanás. Mozdulat. Tekintet. Nézés. Látni is tud és láttatni? Megszólal. A szavakon átsüt a lélek. Ebben a pillanatban már együtt van a test és a lélek. Elválaszthatatlanul. Megmagyarázhatatlan kettős egység. Vagy mégis? Descartes szerint három alapvető fogalom van: a test, a lélek és a kettő közötti egység. Azt hiszem, éppen ez a kulcsa a színészet lényegének. De meg tudja-e teremteni a színész a kettő közötti egységet, ha nem ura sem testének, sem lelkének? Aligha, s ettől jár annyira iszonyatos erőfeszítésekkel mindaz, ami a színészi játékban a lélek és a test egységét jelenti. Ezért van úgy legtöbbször, hogy minden működik, minden a helyén van, csak a színpadi pillanatok láncolatában az egyesülés folyamata nem jelenik meg. Szavak. író megalkotta gondolatok burkai. A dráma szövege azért több ennél, mert írója a test és a lélek közötti egységet írja meg. Sem egyiket, sem másikat, sem mindkettőt, hanem a kölcsönhatás szülte egységet. A színészetben az öreg Descartes naiv egyszerűsítése sem ad kapaszkodókat. Mégis vannak, akik tudják a titkot. A múló pillanatét, a jelenvalóét és az éppen születőét. Benne múlik el, él és születik a test, amely a lélekben öntudatosul, képes e kölcsönhatásban működtetni önmagát, hogy a mások szavakba öntötte gondolatokat egy akkor születő test-lélek egységgé formálja. Eszközei vannak ehhez. Nem mások, mint saját teste és a lelke, melyeknek kapcsolódási vonalát a színészszív jelenti. Más ez, mint önmagunk mindennapiságának szíve. Ez is meghatározatlan arányban kevert izomrost, vér, energia, illetve gondolat, érzelem, jellem. Mégis: Nélküle nincs színész, nincs színházművészet. Minden kitalálható, kigondolható, behelyezhető az üres térbe, felöltöztethető vagy éppen levetkőztethető. Foroghat a színpad, felemelkedhet a díszlet, zseniális lehet a rendező (hozzá mérve már csak az író lehet zseniálisabb), csillogóan tiszta a színház, tó kritérium, hiszen a jó színész képes ugyanolyan hiteles lenni, mint a mindennapjainak hatása alatt élő ember. Sőt, többre is képes, mert évszázadokkal előbbi korok embereinek felidézésével, szavaik mai tolmácsolásával mai emberekhez szól. S a jó színész megszólít. Legyen bár rajta szerzetesi csuha, fejedelmi palást, szakadt koldusgúnya - a test és a lélek találkozási pontjain a színészszív Színészszív mégsem történik meg velünk az adott - mert kijelölt: héttől tízig - három órában a csoda. Márpedig annak akkor és ugyanott kell megtörténnie. A színész által. Pontosan ugyanakkor, ugyanott. És ugyanúgy? Majdnem. Tegnap óta elhagyták, becsapták, kiját- szották vagy éppen megtalálták, nemes gesztussal ajándékozták meg és megbocsátásáért esedeztek. Minden megtörténhet a színésszel, ami az emberrel meg szokott történni. És mégis más a színészszív. Játszik. Testével. Arcjáték. Mozdulat. Ruházat. Beszéd. Leikével. Nézés. Gesztus. Hang. Mi hát a különbség? Maga az ember. Lelke, teste és a kettő közötti kapcsolatot egy megadott térben, időben és lelkiállapotban felidéző színész játéka nem azonos a mindennapi sorsát élő ember külső és belső hatások nyomán cselekvő emberrel. Különbözőségüket a tudatosság és a spontaneitás közötti eltérés adja. Még a hitelesség sem elválaszbeszél. Olykor sokat, máskor keveset. Meggyőz igazáról. De csak az, aki színész. Birtokában technikai tudásnak, tapasztalatnak, bölcsességnek. A technikai tudás nem nélkülözhető. Talán a tapasztalás, ha elegendő a színész bölcsessége e hiány felismeréséhez. És mégis oly sok a fiatal ember a színpadon, kiknek sem technikája, sem tapasztalata. Bölcseknek már csupán azért nem tekinthetők, hogy ilyen „vértezetben” színpadra merészkednek. Egyáltalán látnak is a színpadon, vagy csupán egymásra merednek? Meglátható-e a csoda, amit a kolléga csinál, több mint fél évszázada a színpadon? Pedig érkezik. És minden este megérkezik. Ez már a színészi jelenlét. A kérdő mondat is vádol. Megtépáz hatalmi dicsőségeket. Bölcs az öregember. Színpadi szerepe szerint, de színészként is. Sikere van. Ó már tudja, mi a siker. Munka, küzdelem a szereppel, tanulás, testi és lelki gyötrelem. Már nem beszélhet készenléti állapotról, nem a színésztechnika virtuózitásáról. Ezen már rég túl van. A lélek nem felejt, de a test nem engedelmeskedik. Jöjjön hát a lélek, illetve a kettő kapcsolódása. Színészszívvel lehet bírni. Fájdalmakkal is. A jó művész tudása Istentől való. A jó színészé kétszeresen az. Önmagára tekint benne az Isten, s önmagából rajta keresztül tekint ki a világra. Színházban mutogat bennünket magunknak - önmagának. Boldog játszadozása a teremtő léleknek teremtett leikéivel. Ha még nem tettük volna, akkor hát megtanít a küzdésre. Madáchcsal, Goethével, Sha- kespeare-rel. A „lenni vagy nem lenni” (Hamlet) csontvázzörgésű szavaival biztat, s „E boldogság sejtelme elragad, s már üdvözít a legszebb pillanat” (Faust), ha meghallja a szót az Úrtól: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!” (Az ember tragédiája). Benne a színész a hírnök, mindenséget bejáró angyala a földi létezésnek. Nincs kora. Kortalansá- ga leikéből fakad, mit zálogul kapott, s visszajár, ha a testéből újra mennybe száll. Nem holmi csél- csap hírharang beszél, ha szája szól, bár vannak útitársai, kiknek száján ledér szó terem, vállukon a köpönyeg jószerencseként forog. És mégis lenéznek vélt magasából a gőgnek. Vakságuk a vélt mélységgel arányos. Talán már vissza se néz rájuk. Teszi a dolgát, mi színésznek még olykor megadatik. Történelem vagy jelenkor - megjelenített alakjai kortársak. Sorsok, jellemek - áldottak és vertek; rendíthetetlenek és hajlékonyak. Jelenése van. Utolsó perceire figyelve mindenekelőtt a fényt látni a szemében. Egy-egy mozdulata a lélek robbanása. Lát és láttat. A jelenés utolsó percéig. Míg dobog a színészszív.
