Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-09 / 2. szám
IRODALOM Fintor a halálnak (Szabó Ottó grafikája) Szőcs Géza Annabelle és a betyár Itt a tél és én meg fogok fagyni. Mi több mar látom is magamat mint zúzmarás embercsörgőt amelyet a lehetetlen ütései hajtogatnak a dombokon váltamban hiúz harapásának szirma pirospettyes bársonyos hiúzé reális állat aki möst a fehérerdő szélén álldogál a jeges sárga avarban és hallgatózik magába néz ó ó ruhám is zúzmarás és vállamon hiúzmarás hiúz állat hullott lombokon igy csörgők majd a dombokon néha magasra förgeteg emel majd ottan csörgetek mint alacsony szárnyon repülő gyorsnyelvű fakerepelő Lehull rólam az oltalom. így tűnök el fiatalon liba vágtat át a tavon s túl a kökénybokrokon a túlsó parton sok rokon integet s arcát kezébe rejti És ezalatt fönt a földön a földön gyöngypohos gerezden őszméh hasonlat-bajsza rezzen kislányokra szemfedőt terítenek szenvedők és szaggató fogat keresne sok gőgpiros ajakcseresznye számra hósugarak sója dermed szerelmem gyakran emlegess szerelmem tekintete hunyorgón elalszik: sok szemét a kökényfa lehunyja. Alszik a szélben a kabát. A kandalló elé ültek. A kis Irénke is oda telepedett a szőnyegre eléjök és háttal Ábel bácsi lábához támaszkodva játszogatott a porcelánmacskával, meg a bábujával:- Cic, mondd: cic... Eszter várta, hogy a fehér ruhára mond valamit Ábel, de Ábelnak a feje tele volt azon a napon a fiával, meg egy különös üggyel, amely aznap az iskolát foglalkoztatta. Az egyik kisfiú tanítványát a professzorok a vendéglőben házaláson kapták. Már éjfél felé járt az idő, mikor a fiúcska belépett, és gyújtót árult. Mikor a tanárokat meglátta, megijedt. A tanárok hazakergették. Ma aztán arról beszéltek, hogy nem járhat az a gyerek iskolába: de mi okon tegyék ki?- A szülőkkel kell előbb beszélnünk - vélte Ábel. - Hátha a szülők késztették rá. Akkor is a szülőket büntessük, ne a gyermeket. Nem volt rest, elment a szülőkhöz. Hát az apa vak, az anya köszvényes. Csak egy leánytestvér keres a háznál: könyvjegyző valami üzletben. Az a leány meg a fiúcska tartja fenn a családot. Amíg Ábel mindezt apróra elbeszélte, az asszony gondolatokba merülve nézett reá. Látta, hogy Ábelnak az ajka mozog, a keze olykor fölemelkedik, hallotta a hangját is, de a beszédére nem ügyelt. De hogyan van az, hogy ő máskor mindig nyugodt bírt maradni az ilyen apró zivatarokban, most meg - életében először -, maga is felháborodik és haragszik Eszterrel? Kedvetlenül vacsorázott és szótlanul bámulgatott a lámpásra. A feleségének fel is tűnt a komorsága:- Bántott valaki?- Nem. Csak gondolkodom - felelte Ábel. S bement a dolgozószobájába. Ott járkált fel-alá. Újra meg- hányta-vetette, hogy miben hibázott? Abban hogy megnősült? Hát Eszter nem ment-e férjhez? Abban, hogy nem hagyja el a családját? Hát Eszter elhagyta-e? Eszter nem volt akkor poltron? Én poltron vagyok? Akármint fordította az ügyet, hibásnak csupán Esztert látta. Epés keserűség szorította a szívét. A zsebére tapintott: szivarra akart gyújtani, hogy felszabaduljon a nyomás alól. De a tárca nem volt a zsebében. Bizonyosan ottmaradt Eszternél. Arra gondolt, az jutott eszébe, amikor Ábel hazatért külföldről és a templom előtt találkoztak, s Ábel beemelte őt a bérkocsiba, s ott magához ölelte: „Jer velem! viszlek! Hagyj itt mindent! Kimegyünk külföldre! Élünk a magunk világában!“ Mindez olyan volt akkor, mint egy rapszodikus zene. íme most ő özvegy, fiatal és szép. Ha most ő ragadná meg Ábelt itt a szeretetnek azzal a mindent elsodró lángjával; ha azt mondaná: „Ábel menjünk! Meneküljünk! Menjünk! ahova akarod: Hagyj itt mindent!“ És ahogy ő szólott: „Ha most nem jössz, ezt az órát Isten sem adja többé vissza!“ És a szeme már kigyulladt, az arcára rózsaszínek vonultak. Abel elvégezte a megható történetet és Irénkére nézett. A szobába egy percnyi csend szakadt. Az óra tik-takkolt halkan a csendességben. A kisleány, aki addig áhítattal hallgatta Ábelt, megmozdult és Ábel elé állott. Két kicsi kezével megsimította Ábelnak az arcát, és ábrándosán komolyan nézett a szemébe:- Ugye Ábel bácsi, most már te vagy az én papám? Eszter kezén remegés futott át. Arca édes várakozással hajolt Ábel felé. Ábel megsimogatta a leányka haját:- Én kedves, én, meg a jó Isten. Térdére emelte a leányát, és a félkarjával a szívére ölelte. Gondolkodva nézett a tűzbe.- Bizony Eszterkém - bólogatott -, férjhez kellene menned. Az asszony arcát halotti sápadtság fehérítette el. Lehajtotta a fejét. Nem felelt. Ábel lebocsátotta a leánykát. Fölkelt és szivart vett elő a tárcájából. Meggyújtotta. A gyújtót bedobta a tűzbe.- Férjhez kellene menned - folytatta nyugodtan -, hiszen még fiatal vagy, szép is vagy. De kihez? Végigment a szobán, s a karját összefonva gondolatokba merült arccal nézett Eszterre:- Kihez? Eszter megrázkódott, fölpattant a székről. És büszkén, haragtól megvillanó szemmel felelte:- Ha az a szándékom, hogy férjhez menjek, nem szorultam arra, hogy te keress nekem férjet! poltron! És méltóságos-hidegen bevonult a másik szobába. Ábel elkövülten csodálkozott utána. Egyet lépett az ajtó felé. De megállt, és zavarodottan pislogott a kisleányra, mintha attól várna tanácsot. De a kisleány csak némán, ijedt szemmel bámult reá.- Gondolkodjunk csak nyugodtan, - mormogta Ábel. Elvörösödve nézett maga elé. Aztán az ajtóhoz sietett: megnyomta a kilincset.- Eszter - könyörgött -, Eszterkém! De az ajtó be volt már zárva. XVI. Ábel darabig csak bámulta a kilincset. Végre is megbosszankodott, haza lódult. Életében először történt, hogy megharagudott Eszterre, s haragudott reá szívének legérzékenyebb vonaglásával.- Ö nem hagyta el énértem az urát, én meg hagyjam el most a gyermekemet, a feleségemet! Ő tisztességes volt akkor. Én nem vagyok tisztességes, hanem poltron! Micsoda maga-szereti bestia az asszony! S vörösen duzzadozott a képe a haragtól. Punktum! Vége! Többet nem lépem át a küszöbét! Aztán arra gondolt, hogy értelmes embernek nem szabad haragudnia. Mindig az állati részünk haragszik, mikor haragszunk. Minél okosabb valaki, annál ritkábban haragszik. S ha volna olyan okos ember, akinél okosabb már senki se lehetne, az olyan ember nem haragudna soha.- Gondolkodjunk csak nyugodtan! És akkor arra emlékezett, hogy hányszor pattant már így Eszter a szeme közé! Eszternek ilyen a természete. Felforr egykét percre, aztán meg lehiggad, s bánkódik. Azóta bizonyára megnyílott már az ajtó, s Eszter kinézett rajta könnyes szemmel. Bizonyos, hogy kinézett, és bánatosan rebegte a leánykájának:- Elment már Ábel bácsi? Nagy József illusztrációja Értékes tárca volt pedig, sárgára fényezett borjúbőr, és a sarkán két ezüstlap; az ezüstlapon ez a szó: Viszontlátásra! Egy külföldre utazott jóbarátjától kapta. S még egy szivar maradt benne, egy ötkrajcáros pöttyös kubaszivar. Elmosolyodott, hogy arra az ezüstlapra gondolt.- Aludjunk rá egyet - sóhajtott aztán - pihent szem jobban lát. De érezte, hogy mély szakadék keletkezett köztük. Hidat építeni azon már bajos vállalat. S valóban másnap még mélyebbnek látta a szakadást. Eszternek az a kevély hideg nézése... Soha nem nézett az a nő úgy reá! Máskor ha haragudott, lángot vetett a szeme, s látszott rajta, hogy a vére forr. De tegnap... dermesztő volt, mint a kígyó.- Nem megyek többé hozzá - mondotta a fejét rázva. - Hiszen valósággal kidobott! A munkában keresett feledést. De azért nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna reá. S minél inkább haladt az idő, annál fájdalmasabban.- Tehát nem ír, se nem jön. Meghaltunk egymásnak! S újra meg újra fontolgatott:- Lám, én ragaszkodtam hozzá azután is, hogy férjhez ment, azután is, hogy nem hagyta el a férjét a kedvemért. Ó elhajít, mikor azt látja, hogy az ő kedvének nem áldozom fel a feleségemet, fiacskámat. Hát mi voltam én? Tartalékférj? Hogy ha ő özvegységre jut, legyen kihez férjhez mennie? oh kis utálatos! Egy tavaszi szép estén a felesége haragtól villogó szemmel lépett a szobába. Vacsorabevásárláson volt. Izgatottan dobta le az asztalra az esernyőjét és a kesztyűjét.- Képzeld, mi történt velem - lihegte halvány arccal -, a doktornéval találkoztam a Váci utcán. A doktornéddal! Egy beretvált képű úr karján pávázott a sétálók között. Úgy nézett rám, olyan méltóságosan, mintha legalábbis egy miniszterrel sétálna. Pedig valami lakáj lehetett az az úr! No de én is visszanéztem ám... Ábelnak mintha egy zsák jeget öntöttek volna a hátára. Minden erejét összeszedte, hogy nyugodt maradhasson. Egykedvű színnel vont vállat:- Jól tetted. (Folytatjuk) Szerkeszti: Mislay Edit
