Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-17 / 16. szám
1994. április 17. PUBLICISZTIKA Dw ight David Eisenhower emléke A tábornok-politikus józansága Még elevenen élt a közvélemény emlékezetében, Nyugaton és Keleten egyaránt Dwight Eisenhower megnyerő liberális mosolya és a világháború szélén táncoló döntéskényszerek borzongató fenyegetése, amikor 25 évvel ezelőtt a hadvezér-államférfi halálhíre megjelent a világlapok címoldalán. Ám a keleti tömb országaiban - még az akkori dubéeki Csehszlovákiában is - a kurta közleménynek alig jutott hely. Túl közel volt még a kettéosztott világ szembenállása. Azóta olyan nemzedékek és évjáratok léptek férfikorba, amelyeknek nincs erről az időszakról személyes élményük. Eisenho- wemak, mint az Egyesült Államok kétszeres, 34. és 35. elnökének nevét legfeljebb tankönyvek száraz szövegéből ismerik. A mai fiatalok is sokkal inkább akkor jegyezték meg nevét, amikor 1989 után a televízió is műsorra tűzhette az 1944-es normandiai partraszállásról szóló, A leghosszabb nap című nagysikerű koprodukciós filmet. A Cornelius Ryan dokumentumregénye alapján készült filmalkotás megörökítette azt a jelenetet, amikor a szövetséges haderők dél-angliai főhadiszállásán az időjárás kedvezőtlen alakulása miatt fontolóra kellett venni az Overlord hadművelet elhalasztását. Eljött a pillanat, amikor tábornokaival tanakodva a főparancsnoknak kellett kimondani a végső szót. Az egykori tanúk úgy látták, mintha tonnányi súllyal nehezedett volna vállára a kisportolt alakját összegömyesztő négy tábornoki csillag, mielőtt kiadta a parancsot: OK. Indulunk. Megkezdődött a náci Németország térdre kényszerítésének zárófejezete. A ranglétra alján és tetején Eisenhower katonai pályája ekkori fénypontjára nem nyílegyenesen ért el. Hisz ekkor már 54 éves volt. A texasi Denisonban született 1890. október 14-én. Németországból kivándorolt családból származott, s annak sarjaként nem otthonról kapta a katonai pályára terelő indítást. Anyja a Jehova tanúi szekta hívei közé tartozott, apja éjjeliőrből lett farmer. Hat testvérével együtt mélyről, szerény anyagi körülmények közül indulva futott be karriert. Mint harmadik fiút Dwight David Eisenhowerként jegyezték be a családi bibliába. Pajtásainak gyermekselypítése azonban hamar „Dwajk”-ot csinált keresztnevéből, ami „Ajk”-ká rövidült, ez pedig angol írásmód szerint „Ike” lett. S ez a becenév egyetemi rektorként, majd amerikai elnökként is elválaszthatatlanul hozzánőtt. A szülők nagy megrökönyödésére választotta a katonatiszti pályát. Életrajzírói szerint középiskolásként inkább a sportolásban, mint a tanulásban jeleskedett. A West Point-i tisztképző elitiskolát 24 évesen 168 hallgató közül a hatvanegyedik helyre kerülve végezte el. Lassan haladt a tiszti ranglétrán. 1935-től, minisztériumi beosztások után MacArthur tábornok parancsnoksága alatt a FUlöp-szigeteken szolgált tanácsadóként. Itt már kitűnt - mint a tábornok beszédírója - intelligenciáról tanúskodó foga- lamzókészségével. Beszédeit, úgy hírlett, amerikai elnökként is saját maga írta. Több mint tizenhat éven át viselte az őrnagyi rangot. Még három évvel a normandiai partraszállás előtt is csak alezredes volt. Visszaemlékezéseiben olvasható, hogy közvetlenül a háború kitörését megelőzően az egyik nagyszabású hadgyakorlaton készült tiszti csoportfelvételen az egyedüli volt, akinek nevét a képaláírásban könnyedén elírták: D. D. Ersenbeingként szerepelt rajta. öniróniával. A vezérkari főnök, George C. Marshall jóvoltából kezdett ívelni pályája tüneményes gyorsasággal. Ahogy katonai szakértők megírták, nem alaptalanul. A háború idején kitűnt elemző és szervezőképességével, s az akkor betöltött magas beosztásokban komoly erénynek számító megnyerő emberi vonásaival, szerénységével, tapintatosságával, szelíd humorával. Egy tábomoktársa szerint mosolya olykor felért egy hadtest harci erejével. Amikor 1945 tavaszán a szövetségesek elérték a Rajnát, Eisenhower több mint 5 milliós haderő parancsnoka volt. A katonai helyzet adta felelősség bátorította arra, hogy közvetlenül Sztálinhoz forduljon a nyugati és a keleti front érintkezési vonalának ügyében, ami kiváltotta Churchill haragját és mai napig is éles viták tárgya. Egyes vélemények szerint ezzel hiúsult meg Prágának az amerikaiak általi felszabadítása. A háború vége felé Eisenhower a győztes hadvezéreknek kijáró tekintélyt élvezett, s a németországi megszálló csapatok parancsnokaként hívta meg őt Zsukov marsall Moszkvába. Onnan hazautazva Prágában is töltött néhány órát, s csehszlovák kitüntetést vett tát a Cemín-pa- lotában. A politika csápjai között A háború után Eisenhower lépten-nyo- mon kifejezésre juttatta, hogy nem áhítozik sem politikai, sem katonai babérokra. Többször kijelentette, hogy nyugdíjba vonul, golfozni, írni szeretne és élvezni az életet. Elege volt a háborúból. Kelletlenül fogadta el a Truman elnök által felajánlott vezérkari főnöki posztot. Talán az egykori katonai dicsőség nosztalgikus emléke is közrejátszott abban, hogy nem szívesen vállalta a győztes haderő leszerelésének sok gonddal járó vezénylését. Ekkorra az amerikai-szovjet viszonyban száznyolcvan fokos fordulat állt be. Kezdetét vette a hidegháború, mely Berend T. Iván meghatrározása szerint „a politikai antagonizmusok, félreértések, kölcsönös bizalmatlanság, félelem, pánik és mindezekre hasonló indítékú válaszok sajátos keveredésének a története”. A népszerűségében rejlő politikai tőke felismerőinek akarata mind erőteljesebben körülfonta személyét. Egyes vélekedések szerint már az a tény is, hogy a hadseregtől megválva 1947-ben vállalta a nagytekintélyű Kolumbia Egyetem elnöki tisztségét, a politika felé lendítő elrugaszkodás előkészítőinek kezenyomát viselte. Az egyetem egyik távoli tagozatára utazva egy vasútállomáson, hófúvásos kerülőket téve vette a telefonértesítést, Truman elnök üzenetét: a NATO vezetői egyhangúan a szervezet főparancsnokának óhajtják. Eisenhower Európába költözött, párizsi irodájában Cabot Lodge amerikai szenátor elháríthatatlan meggyőző erejének engedve fogadta el az elnöki jelöltséget. Valószínűleg a döntés mögött egyéb összefüggések is meghúzódtak; a politikai és gazdasági csoportérdekek csápjainak szerepe nem intézhető el azzal, hogy ezt csak a volt szocialista országok propagandája terjesztette. Eisenhower akkor került a Fehér Házba 1953-ban az Amerikai Egyesült Államok 34. - egyébként első texasi - elnökeként, amikor tetőpontjára ért a hidegháborús összeütközés a két világhatalom között. De már kialakulóban volt a nukleáris egyensúly. Az Egyesült Államok monopóliuma az atombomba felett 1949-ben megszűnt. A sztálini Szovjetunió áldozatokat nem kímélve hozta be a lemaradást. Közvetlenül elnökké választása után Eisenhowert felkereste egykori felettese, MacArthur tábornok, hogy meggyőzze őt: Koreában atomfegyverek bevetésére van szükség. A felelősséggel párosuló hadvezért érzék - a koreai hadszíntéren tett titkos látogatás után - az atomfegyverek alkalmazását, a másik világhatalom helyzetét is józanul felmérve, kizártnak tartotta. Az erőviszonyok kiegyenlítődése a koreai fegyverszünet megkötésében is kifejezésre jutott. Mintha kezdett volna túlzónak tűnni a szó szerint vehető hasonlat: „Két nagy dinoszaurusz viaskodik egy szűk gödörben.” A konfliktusok közös rendezésére kényszerítő veszélyfelismeréseket és megfontolásokat bonyolult külpolitikai játszmák kísérték. Ausztria semlegességének szavatolása 1955-ben a Szovjetunió részéről tett engedmény, az európai visszavonulás jele volt. Viszont maga Eisenhower utasította el saját külügyminiszterének, Dullesnak azt a nézetét, hogy a genfi értekezlet előzetes feltételeként szabják meg a kelet-európai szovjet csapatok kivonását. A nagyhatalmi erőviszonyok kölcsönös tudomásulvétele mögött viszont mintha nehezen felismerhetően felderengni látszott volna az USA számára némi manőverezési lehetőség, amire Fehér Ferenc-Heller Ágnes: Jalta után című tanulmánykötete hívja fel - az 1956-os magyarországi fejlemények kapcsán - a figyelmet. A szerzőpáros szerint az Egyesült Államok ekkor nem foga fel, „mekkora manőverezési tér áll rendelkezésére”. S mindez, persze, Eisenhower elnök személyéhez köthető. A kutathatóvá vált dokumentumok alapján magyar történészek arra a megállapításra jutottak, hogy az amerikai magatartást a szuezi válság idején, az Egyiptom elleni angol-francia-izra- lei támadás után a magyarkérdéssel kapcsolatban az ENSZ döntéshozatali folyamatának késleltetése határozta meg. Hivatkozási alap Eisenhower 1956. november 5-én született személyes levele, melyben azt írta, nem csoda, ha ezekután a magyarok egy része -joggal vagy anélkül - mindig úgy fogja érezni, hogy a szuezi kaland akadályozta meg őket a szabadság visszaszerzésében. Vagyis, az USA magatartása. Ike sokat golfozik? Ekkor Eisenhower már másodszor is a Fehér Ház elnöki székében ült - s ahogy a neves publicista, Walter Lipmann írta - önmagának -Ikenak, s nem a republikánus pártjának köszönhetően. A világpolitikában a hruscsovi vezetés felülkerekedését követően érvényesülni kezdett az enyhülés irányzata. A Szovjetunió, békés gazdaságát szörnyen megsarcolva, a fegyverzet terén egyenlő helyzetre tett szert. „A szovjet Szputnyik fénye elvakít” - kommentálta a nagy horderejű eseményt Eisenhower. A két világhatalmi tömb közötti kölcsönös engedmények közepette hamar rést talált a vállalkozói érdek. New Yorkban 1959 nyarán szovjet, majd Moszkvában amerikai kiállítás nyílt. Volt benne valami jelkép erejű, amikor Eisenhower, akiről ismert volt, hogy szabad idejében szívesen festeget, s még a Fehér Házban is volt alkalmi műteremnek használt szobája, egy olyan szovjet tájképet vásárolt, mely a tavaszi olvadást ábrázolta. Egyébként az amerikai elnök a csehszlovák pavilont is meglátogatta, ahol többek között megszemlélte a csehszlovák limuzint, a Tatra 603-ast. A két világhatalom közötti ellentmondásos közeledésbe beleszólt az U-2, amerikai kémrepülőgép lelövé- se a Szovejtunió felett. Napjaink legújabb szovjet-amerikai kémszenzációja sajátos fényt vet e több mint három évtizeddel ezelőtti konfliktusra. Mintha csak bizonyítaná, hogy a nagyhatalmi érdekeknek ezt a velejáróját a két pólusú világ megszűnése, a nagyhatalmi jó viszony sem iktatja ki. S mindig magában rejti a kapcsolatok megromlásának veszélyét. Eisenhower a feszültség és az oldódás hullámzásában a radikalizmussal szemben a józan belátásra hagyatkozott. A sajtó visszafogott kijelentésein szívesen él- celődött azzal, hogy Ike sokat golfozik. Eisenhower vallotta, hogy a két rendszer harcában a gazdasági, politikai, a szellemi, az erkölcsi és a katonai erő összhatása a meghatározó. Utolsó elnöki megnyilatkozásában, 1961 januárjában nem a szemben álló rendszert ostorozta, hanem az ideológiai harc szerepére világított rá. Ami azt is sugallta, hogy ebben végül a társadalmi valóság hatóereje mondja ki a döntő szót. Majd harminc év telt el, hogy sejtésszerű felismerése beigazolódott. Kiss József 78 évesen még golfozott „Még jó, hogy az első két betű ült” - írta E Cj Cf <P O í Z, Első hallásra olyan rendőrségi esetre gyanakodott, amilyenekről tucatszám olvashat a lapok bűnügyi krónikáiban. Ismeretlen tettes vagy tettesek erőszakos behatolás nélkül kipakoltak mindent, amit a raktárban találtak. Kijöttek az éppen ügyeletes helyszínelők, leszerelték az érintetlen zárat, mondván, majd alaposan megvizsgálják laboratóriumukban. Az persze első pillanattól gyanús volt, hogy csak a cég tulajdonosát és az egyik hölgybeosztottat hallgatták ki. Teltek a hetek, hónapok, s amikor megbízója az elődjét utasítva igyekezett eredményt kicsikarni a már hónapok óta hallgató nyomozóktól, az egyik alkalmazott felajánlotta megbízójának:- Azzal a feltétellel, hogy a dologról hallgatni fogsz, elintézem neked, hogy az ügyet felmelegítsék és lezárják - mondta nagy bizalmat és titokzatosságot színlelve. - A fiam nyomozótiszt, és megpróbálja a dolgot dűlőre vinni. Megbízója akkor már tudta, hogy az ellopott áru feltűnt egy észak-szlovákiai városban. Csupán a rendőri szerveknek kellett volna határozottabban nyomozniuk a helyszínen. Nem tették. Miután hallgatási fogadalmat tett, a már említett rendőrcsemete közbenjárására jelentkezett is nála egy nyomozótiszt. Látszatra minden formaságot betartott. Jegyzőkönyvet vett fel. Telefonálgatott, kihallgatásokat szervezett, de kizárólag a sértettel, vagyis a cégtulajdonossal. Már ott tartott, hogy mivel az év vége felé járt az idő, s a rendőrségnek elfogyott a benzinkvótája, maga a vállalkozó viszi őt el saját költségén abba az észak-szlovákiai városba. Igen, csakhogy mire reggel útnak indultak volna, az illető nyomozó mindig beteget vagy más jellegű hivatali elfoglaltságot jelentett. Jöttek az ünnepek, s közben a „felmelegített” eljárás szép lassan kihűlt. A magáncégnél zajlott az élet, a sikeres vállalkozás ha nem is zavarok nélkül, de nagyobb megrázkódtatások elkerülésével vészelte át a lopás okozta tetemes kárt. Megbízója egyre nehezebben tudott együttműködni jogász barátom elődjével, s mivel semmi reményt nem látott a javulásra, szerződést bontott. Így került kapcsolatba a céggel, és ezt követően igen gyorsan a már vázlatosan ismertetett esettel. Eset? Sokkal több ez annál. Rejtély, aminek a feltárása igencsak felhergelte fiatalos becsvágyát... Megkapta a meghatalmazást a cég tulajdonosától, megismerte a tényállást és elindult a nyomozók nyomában. Már az első ígérgetős rendőrtisztnél derengeni kezdett valami. Nyoma sem volt a jegyzőkönyveknek, sem újabbaknak, sem régieknek. Az esetnél helyszínelők már rég nincsenek a Szervnél, s a kiszálltak közül éppen az esetet jegyzőkönyvelő egyén több százezres alaptőkével magánvállalkozást nyitott. Pikáns ízei is születtek az esetnek. Megbízója valamilyen naiv hittől hajtva, egy felületes személyes ismeretségre építve, felkereste a város fő-főrendőrét, aki szakított öt percet a számára - s megígért mindent. De semmi sem történt azon kívül, hogy egy ismeretlen nyomozópáros újabb jegyzőkönyveket fogalmazott... Ebben a pillanatban a fiatal jogász már nem tudja megállapítani, mennyiben találkozott az ő jogi csatornákon folytatott munkálkodása a rendőrfőnök esetleges „enyje-bejnye” megjegyzésével egy telefonvonal végéről. Tény, hogy új nyomozók, új elszántsággal'és kellő hivatástudattal - amiből a szakmai hiúság sértettsége sem hiányzott - nekiveselkedtek az esetnek. Igaz, a magáncég tulajdonosa fizette a kiszálláson a szállásukat, s ráadásként, az utolsó útjuk előtt a népes nyomozócsapat alá adott egyik élet- veszélyesen működő Zsigulit is Wolkswagenra cseréltette. Látva ugyanis az autó állapotát meg a rendőrség udvarán parkoló csodakocsikat, felhívta az ország egy hete kinevezett fő-főrendőrét. Perceken belül lett csodaautó. (Ennyit a rendőrségen belül uralkodó viszonyokról.) Jogász barátom meséje ezzel még korántsem ért véget. A lelkes és a helyzetével igencsak elégedetlen nyomozócsapat kétszer két nap alatt eljutott az ellopott árut észak-szlovákiai helyszíneken árusító, és szülei házában raktározó két fiatalemberhez... Pontosan hét hónappal az eset megtörténte után. Ez idő alatt azonban még tavaly októberben fény derült az áru hollétére. Csak hát nem volt, aki nyomozzon. Nem véletlenül. Az ügy folytatásában oly fontos szerepet játszó alkalmazott és a nyomozótisztként dolgozó fia által kiszemelt nyomozótiszt is igencsak alaposan gyanúsítható a lopásban való részvétellel, illetve a tettes fedezésével az eset eltussolása révén. Ezen a ponton kutyakomédiának véltem az egészet. Hiába bizonygatta, hogy teljesen jogszerűtlen, a belső szabályzatot semmibe vevő volt a családtagnyomozó ejárása, mégiscsak szabályosnak tűnt annak, akinek a kárára ment a dolog. Honnan tudhatta volna a magáncég meglopott tulajdonosa, hogy szolKiszolgáltatottság gálatilag teljesen nonszensz dolog az, amit a nála dolgozó apuka felajánlott? Ráadásul esze ágában sem volt, hogy az első fázisában elaltatott nyomozás is kapcsolatos a cégtől időközben lóhalálában kilépett apuka ügyködésével. Márpedig az alkalmazottak közül „mindössze” ketten közreműködtek a lopás ki- tervelésében és lebonyolításában. Most már minden kétséget kizáróan: háromszorosan megerősített rendőri segédlettel. Először is a helyszínelő csapat vezetője, majd a feltehető tettes fiacskája, akinek még sikerült bepaliznia egy szerencsétlen másodrendű nyomozót is. Jogász barátom akár hátra is dőlhetne a székében, mert közbenjárására megoldódik a rejtély, s már csak a vádemelés és a bírósági per, illetve perek vannak hátra. Mert az biztos, hogy nemcsak polgári büntető perre, hanem katonaira is sor kerül az egyenruhás jómadarak ellen. Csak hát a dolog utolsó felvonása még hátra van. Minden eddig elmesélt történés igazából az ő kreatív agyának a szüleménye. Vallja ő, nagy bölcsességgel. Ekkora kiszolgáltatottságban mégsem élhet az állampolgár, legyen az vállalkozó vagy alkalmazott. Vallom én, még nagyobb bölcsességgel. Innentől pedig mindenki gondoljon a történetről azt, amit akar. Nagy kedvet érzek ahhoz, hogy közvélemény-kutatást indítsak arról, ki, mit és mennyit tart igaznak a jogász barátom történetéből. Az sem lenne akármi, ha megkísérelnék kikövetkeztetni, ki nyeri el méltó büntetését, s kit hagy futni a demokratikus jogállamunk független rendőrsége, ügyészsége, bírósága. Vagy talán a mesék örök igazságot szolgáltató törvényei érvényesülnek majd most is? Mese volt ez egyáltalán?
