Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-17 / 16. szám

EURÓPAIUL UTAZTAM - 130 KILOMÉTERT Hol az alagút vége? — Egyáltalán semmi, épp csak a menetjegy ára - válaszolta tavaly nyá­ron egy vasutas arra a kérdésemre: mi a különbség a nálunk újonnan bevezetett Eurocity-járatok és a hagyományos nemzetközi gyorsvo­natok között. A minap meggyőződhettem róla, hogy eme állítása nem helytálló. Legalábbis a Hamburg-Budapest vonalon közlekedő, az Eurocity rendszerbe tartozó Hungária esetében nem. A fehér zokni kötelező Pozsonyból percnyi pontossággal in­dult Pest felé a Hungária. A fűikébe lépve alig hiszek a szememnek: ragyo­gó tisztaság fogad, s ez eléggé szokat­lan dolog itt Kelet-Közép-Európában. Főleg mert másodosztályon utaztam. Még a berendezés is egészen rendha­gyó: az ismert, négyszemélyes pad he­lyett három kényelmes ülésben foglal­hatnak helyet az utasok. (Ez a hagyo­mányos vonaton csak az első osztály­nak dukál.) A plüsshuzaton nyoma sincs piszoknak; az ablak mellett pedig huzatnak. A csomagtartó átlátszó ple­xiüvegből készült, a formatervezett, félkör alakú asztalka kék-szürke intar­ziás. A ruhaakasztóról minden fülké­ben egy színes folyóirat is lóg. Nyilván unaloműzőnek, ha valakinek nem volt ideje újságot venni. Igaz, a reklámok­kal jócskán megspékelt magazin néme­tül íródott. A hangszóróból viszont há­rom nyelven szólnak az utashoz. Alig­hogy elhagyjuk Pozsonyt, szlovák, né­met és magyar nyelven jelentik be az éppen elhagyott és a következő állomás nevét, s kívánnak mindenkinek kelle­mes utazást. Amint később a kalauztól megtudom, a szabályzat csak a szlovák és a német bejelentést írja elő, így a vonatvezető jóindulatán - és a nyelvtu­dásán - múlik, hogy magyarul is szól­nak-e az utashoz. A kalauz harminc év körüli, elegán­san öltözött szimpatikus fiatalember. Az Eurocityn e tekintetben szigorúak az előírások. A fiatalember elmondja, hogy fehér ing, EC-emblémás nyak­kendő, sőt, fehér zokni nélkül nem is léphetne szolgálatba! De nemcsak a külsőségekre adnak. Hogy az Euro­cityn teljesíthessen szolgálatot - azon kívül, hogy érettségije van -, még leg­alább egy világnyelvet is beszélnie kell a kalauznak. Beszélgetőpartnerem jól beszél hát angolul, de a német sem je­lent számára akadályt. Megtudtam tőle, hogy Szlovákiában tavaly áprilistól közlekednek ilyen ní­vós, német gyártmányú vagonok. Saj­nos, mindössze két szerelvény - két irányban Hamburg és Budapest között. Később, egy vámostól, azt hallottam: Németországban ez már „lefutott” tí­pus. Nehezen tudom elképzelni, hogy akkor milyen lehet ott a „menő”. Akár egy repülőgép Végighaladva az első osztályú részle­gen, olyan érzésem támad, mintha re­pülőgép fedélzetén járnék. Itt ugyanis fülkék sincsenek, hanem kétfelől, az ablakok mentén, dupla sorban állnak a kényelmes és forgatható ülések. És ha az ember a szomszédjával kíván társa­logni, nem kell a nyakát tekergetnie, hanem egyszerűen „fotelestül” feléje fordul... A toaletteken nincs nyoma a nálunk közlekedő szerelvények vécéin szokott bűznek. A mosdóvizet sem fél­lábon egyensúlyozva kell „pedálozni”. Gombnyomásra éppen annyi folyik ki egyszerre a csapból, amennyi egy kéz­mosáshoz elegendő. Az egyik folyosó végén egy különösen széles ajtón, a WC felirat alatt, tolókocsi rajza látható. Kíváncsiságból ide is benyitok. Nagy­ságát tekintve akár egy bérházi lakás fürdőszobája is lehetne: egy tolókocsi kényelmesen megfordulhat benne. En­nek az első osztályú vagonnak hiányzik az utolsó két széksora. Ez a rokkantak helye, itt három tolókocsi is kényelme­sen elfér egymás mellett. Sajnos, a be- és kiszállásuk egyelőre még nem teljesen megoldott. Az erre szolgáló hidraulikus berendezéssel nincs felszerelve a vonat - világosít fel a kalauz. Telefonnal viszont igen: a hangulatos berendezésű étkezőkocsi mellett egy érmére működő telefonau­tomata található. Szlovákia területén, sajnos, nem használható; de nem azért, mert valutás érmével üzemeltethető, hanem mert hazánkban nincs kiépítve az ennek megfelelő távközlési hálózat. - Németországban rendesen működik, s Pesthez közeledve ismét bejön a szig­nál - magyarázza önkéntes kísérőm. Méghogy mi vagyunk Európa szívé­ben?! Érsekújvár és Párkány között a bel­földi forgalom egyébként kizárt. Újvár­ban felszállnak a határőrök és a vámo­sok; de ebben a környezetben mintha ők sem lennének annyira marconák. Az ilyen vonatokon talán ez a visel­kedés a normális? Én legalábbis úgy éreztem: végre egyszer „európaiul” utazom! Messze még Kurópa Másnap rögvest tapasztalnom kellett: mi egyelőre messze vagyunk még Eu­rópától. Erről Pozsonyba visszatérőben bizonyosodtam meg - sokadszor. Pe­dig megint egy „nemzetközi” járattal utaztam: a Párkány-Bohumín vonalon közlekedő gyorssal. A másodosztályú vagonok szokás szerint tömve voltak, a kalauz nyegle, aki arrogánsán utasította rendre a zsúfolt másodosztályról az elsőosztály fülkéibe telepedőket. Néhá- nyan a veszekedést kerülendő, itt is in­kább a folyosón állva folytatták az utat, de a két-hároméves gyerekével utazó fiatalasszony inkább megfizeti az első osztályú pótlékot. És a nyugdíjas any­jával együtt utazó fiatalasszony szin­tén. A kalauz nagy kegyesen kiállítja nekik a jegyeket, persze, a kezelési pót­lékot is beleszámítva. Nem is lenne eb­ben semmi különös - hiszen ez a nor­mális eljárás - ha nem éreztetné olyan pökhendi módon, hogy ki parancsol itt. A mitugrász kalauz odébbáll, s az uta­sok némi morgolódás után talán napi­rendre is térnének az eset felett, ha a nyugdíjas néni lánya nem sokallná a ki­fizetett pótlékot. Meg is állítja a kis idő múlva visszafelé igyekvő jegykezelőt. Annak pedig, csodák csodájára, egy­szeriben elillan a nagy hangja, és a nagy melegre hivatkozva, a szomszéd vagonba hívja az asszonyt, hogy ott vi­tassák meg a problémát. Már el is tűnik, úgyhogy a fiatalasszony kényte­len utána sietni. Visszatérve elújságol­ja, hogy a kalauz beismerte „tévedé­sét”, majdnem a dupláját számlázta. A fiatalasszony pedig fogadkozik, hogy bepanaszolja az illetőt. Hát kérem, ez itt Európa közepe. Utólag elárulom: az Eurocityre én bár­miféle jegy nélkül szálltam fel. A kala­uz azonban kellemetlenkedő megjegy­zések nélkül, készségesen kiállította je­gyemet. Persze, kezelési pótlékkal, de ő éppen annyit kért, amennyi dukált. És közben egyáltalán nem igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha az utasok lennének a kalauzért, s nem for­dítva. Talán ezt a színvonalat kellene egyszer elérnünk. Nemcsak a Hamburg-Budapest jára­ton. Gaál László T i avaly olyan kellemesen éreztem magam Párkány­ban a Fő utcai Molnár Ven­déglőben, mint a háború utáni évti­zedekben a pozsonyi kávéházakban, ahol a tollforgató egy-két kávé mel­lett órák hosszat írhatta riportjait, felesleges zavarás nélkül... Most vi­szont meglepetés fogad a két részre osztott vendéglőben. Üres a söntés és az éttermes kávéház is. A pult mögött unatkozó fiatal pincérlány az első pillanatban úgy tekint rám, mintha arról vallatna: mit is keresek náluk? Már nem főznek, sőt, kávéról sem gondoskodtak. Mi történt? Tu­lajdonoscsere lesz? A város legfor­galmasabb utcájában sem ment az üzlet? Ő csak a vállát vonogatja. Mit is mondhatna... A mai, anyagilag szűkös időkben az emberek inkább a kocsmában isszák meg az egy-két koronával olcsóbb sörüket.- Ha egy pohár tonikot kaphat­nék, beülhetek a kávéházba?- Csak menjen be nyugodtan, ma­ga lesz az egyedüli vendégünk - mondja mosolyogva a szép szemű, nyílt tekintetű lány. Örülök, hogy egy régi vágású, hosszúkás kávéházi asztal mellé ül­hetek. Megkapom az üdítőt, s egyik cigarettáról a másikra gyújtva jegy­zetelek. A pincérlány a söntésből amikor elvégeztük az iskolát, szél­nek eresztettek bennünket, menjünk, ahová tudunk. Sokan munkanélküli­ek lettünk. És amikor letelt a segé­lyezés időszaka, még örültem, hogy tavaly, a szakma kitanulása nélkül, pincérlány lehettem... Magam elé teszem a sebtében pi­ros tollal teleírt papírlapot. Soraiban egy-két helyesírási hibát fedezek fel. Kapkodva írhatta, csakhogy mi­előbb papírra vesse? De más oka van ennek. Mondja is: A pincérlány, aki verseket ír nyíló bejáratnál tekintget az aszta­lom felé. Amikor hamutartót cserél, kíváncsian érdeklődik:- Szabad megkérdeznem, mit ír?- Újságíró vagyok. Átutazóban vagyok, s itt dolgozhatok is...- Én meg verseket írok... Nagyon szeretem a költeményeket. Már alapiskolásként eljutottam a szava­lóversenyekre, ahonnan díjakkal jöt­tem haza. Középiskolásként is ott álltam a dobogókon. Például Kas­sán, egy országos versenyen. Ott szokatlan dolog történt velem, ami­kor elhangzott a nevem: Tóth Anita következik! Fölmentem a színpadra, maghajoltam és szokás szerint be- mondtam a szerző nevét: Tóth Ani­ta... Lentről figyelmeztettek: - Nem kell megismételnie a nevét! - Bocsá­natot kérek, én a nevemet csak azért mondtam be, hogy elszavalhassam a saját versemet...- Hogy fogadták szavalatát?- Az első-díjjal!- Miről ír verseiben?- Ami az életben történik. A sze­relemről, az évszakokról, de arról is, ami aggaszt... Ha marad még, akkor leírom magának az egyik új verse­met... Percek múltán piros tollal teleírt papírlapot tesz elém:- A barátnőmről írtam. A címe: A vádlottak padján... Tóth Anita most is fejből mondja el versét, mintha a színpadon állna.- Milyen szavalóverseny volt ak­kor Kassán?- A vasutas fiatalok országos ver­senye.- Pincérlányként hogy került a vasutasokhoz?- Nem a vendéglátóipari szakmát tanultam. A trencséni vasúti szakkö­zépiskolába jártam. Minden álmom az volt, hogy vasúti bemondó, ope­rátor legyek, hogy olyan szakmában dolgozhassak, ahol beszélni kell, ahol a hangomat használhatom.... Sajnos, ez nem sikerült. Két éve,- A szüleim szlovák iskolába já­rattak...- Ott aligha tanulhatta meg a ma­gyar írást, a nyelvtant...- Édesanyám tanított meg a ma­gyar betűvetésre. Ő szokta kijavítani az írásaimat. Most nem tehettem elé­je... Az édesanyja varrónő, az édesapja a lakásszövetkezeméi dolgozik. Az egy évvel idősebb bátyja pincér a billiárdteremben.- Magának mikor lett szenvedélye a versírás?- Öt-hat éve. A szüleim sokáig nem is tudták, hogy verseket írok. Egyszer aztán anyu elé tettem a tele­írt papírlapokat: Ezeket én írtam ma­gyarul! Biztattak, ne hagyjam abba! Hogy is tudnám abbahagyni, ha ki­kívánkozik belőlem?! Olvasni is na­gyon szeretek... Júlia-regényeket, Agatha Christie könyveit... Anitának mást is olvasnia kellene. Sok szép magyar regényt, sok-sok magyar költőt, hogy gazdagíthassa nyelvezetét. Annál inkább, mert benne megvan az akarat, érzi a kötődést, a gyökerekhez való ösztö­nös ragaszkodást. És ez már egyben kapaszkodás is, hogy teljes ér­tékűnek érezhesse magát abban a közösségben, amelyhez tartozik.- Ha a szülein kívül másoknak is megmutatja verseit, nyilván a város­ban is találhat támogatókat. És a Csemadokban is szavalhat, talán a saját verseivel is felléphet... Hirtelen két név jut az eszembe, akiktől tanácsot kérhetne. Egy jegy­zetlapra leírom az ottani magyar gim­názium két tanárának nevét. Tóth Anita megígéri, hogy felkeresi őket. Így hát a tanár urak ne nehezteljenek rám, ha váratlanul betoppan hozzájuk ez a szép szemű, nyílt tekintetű „kis­lány”. Szüksége van az útbaigazítá­sukra, hogy magyarként is megtalálja helyét az életben. Hogy visszatalál­hasson a gyökerekhez. Petrőci Bálint (A szerzőfevétele) (Méry Gábor felvétele) RIPORT 1994. április 17.

Next

/
Oldalképek
Tartalom