Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-03 / 14. szám

------------------------------------------------ Kristó Gyula - Makk Ferenc -----------------------------------------------­át ímnéi! mmm Borisz, Kálmán király állítólagos fia csaknem másfél évtized után tett újabb kísérletet a ma­gyar trón megszerzésére. Akciójához Bizáncban csak pénzbeli támogatást kapott, ezért örökösö­dési jogára hivatkozva - III. Konrádhoz fordult érdemi segítségért. A német uralkodó - a cseh fejedelem és az osztrák őrgróf (egyben bajor herceg) tanácsára - lehetővé tette a trónköve­telőnek, hogy bizánci aranyain német zsoldoso­kat toborozzon magának, és azokkal megrohan­ja Pozsonyt. Borisz kísérlete ezúttal is kudarcot vallott, s a neki nyújtott támogatás miatt rendkí­vül feszültté vált a német birodalom és a magyar királyság viszonya. A kapcsolatok megromlását Zsófia sorsának alakulása is jelezte. II. Géza idősebbik húga, aki 1139-ben lett III. Konrád fiának, Henriknek je­gyese, a német udvarban olyan méltatlan bánás­módban részesült, hogy a fiatal magyar királyle­ány elkeseredésében és csalódottságában 1145 táján szakított jegyesével, és az osztrák földön levő admonti apácakolostorba vonult. Erről - a talán maga írta - levélben tájékoztatta bátyját, és lépéséhez beleegyezését kérte: „Attól kezdve ugyanis - írta sok könnyhullatás közepette Zsó­fia -, hogy ezen idegen tájakra jöttem, éjjel és nappal a fájdalom kenyerével éltem és messze azonfelül, hogy királyi sarjat ilyesmi érhet, or­cámat a szégyen borította. Mert hiszen nem úgy bántak velem, mint király fiával eljegyzett ki­rályleánnyal, de még úgy sem, mint valami hit­vány szolgálóleánnyal... így tehát számkivetett­ként... megtapasztaltam, hogy mily keserves, mily nagy az emberi élet nyomorúsága... Ügy határoztam, hogy szilárd állhatatossággal vetem meg a mennyei jegyes szerelméért a földi Babi­lon királyát, aki engem megvetett... Azt kívá­nom és óhajtom, hogy testvéri segítségeddel... a monostor nyugalmas kikötőjébe... eljussak.” (Makkai László és Mezey László fordítása.) Magyarországon a királyi család nagy megdöb­benéssel és óriási felháborodással fogadta a Zsófia megaláztatásáról szóló híreket. Német forrás így számol be az eseményekről: „Géza, látván, hogy testvérének házassága meghiúsult, követeket küldött hozzá, hogy azok vigyék haza őt, de ő nemet mondott. Másodszor is, harmad­szor is elküldött hozzá, ő azonban megtagadta a hazatérést. Végül is (a király) azt hitte: a monos­tor vezetői esetleg erőszakkal tartják vissza, és ezért méltatlankodni kezdett ama hellyel szem­ben, és azzal fenyegetőzött, hogy ha azonnal nem engedik el, akkor ott gyilkolni, pusztítani fog... A király - a testvére iránti szeretettől át­hatva - tanácsot tartott embereivel, s az volt a szándéka, hogy erővel kiszabadítja őt. De előkelő és bölcs férfiak, akiket bevont a tanács­kozásba, arra intették, hogy ne menjen, s ne kezdjen ok nélkül háborút a németek királya el­len... Helyesebb azt tenni, hogy küldjenek hiva­talos személyt illő kísérlettel, és azok tisztesség­gel, annak rendje és módja szerint kérdezzék meg az úrnőt a véleménye felől... A király meg­tört szívvel fogadta el a tanácsot. Elküld egy herceget, egy bátor férfiút, rokonát, aki dicsőségre vágyott, s vele együtt egy nagyobb csapatot is. íme, megérkeztek Admontba. Az apát és a szerzetesek - észrevévén a sokaságot és a követ méltóságát - látják, hogy az ügy ko­molyra fordult, megzavarodnak és imádkozás­ban keresnek maguknak segítséget... Másnap az apát így szólt a követekhez: »Vajon mit fogtok tenni, ha úrnőtök saját elhatározásából nem kí­ván veletek menni?... Talán erőszakot fogtok al­kalmazni vele szemben akkor is, ha nemet mond és ellenáll majd nektek?« Mire azok ekképpen feleltek: »Ebben az esetben mi nem alkalma­zunk erőszakot... De sem ti nem fogjátok, sem pedig mi nem fogjuk őt megakadályozni abban, amit ő maga - méltatlan kényszer nélkül - saját elhatározásából választani fog.« Tetszett a be­széd az apátnak és a szerzeteseknek. Megoldják a zárakat, kitárulnak a kolostor kapui, s kérik a királylányt, hogy jöjjön a követek elé... Ó pedig illedelmes és lassú lépésben kiment középre... Ily módon - középre állva - mutatta meg min­denkinek, hogy ő teljesen szabad, majd a királyi szűz a követek felé fordult, és illendő meghaj­lással üdvözölte őket. Azután azon az úton, amelyen jött, visszatért az apácák közé... A kö­vetek pedig megnyugodva és örvendezve térnek vissza urukhoz.” A királyi család a Belus vezette küldöttség be­számolója nyomán elfogadta Zsófia döntését, és beleegyezését adta ahhoz. Géza gazdag ajándé­kokkal halmozta el az admonti kolostort, hogy Zsófia apácaként minél jobb körülmények kö­zött lehessen. Zsófia ezt mind bátyjának - ahogy ő írta: „a hunok (magyarok) győzedelmes kirá­lyának” -, mind pedig édesanyjának meleg han­gú levélben köszönte meg. II. Géza gondosko­dott másik leánytestvéréről is: Gertrudot ebben az időben adta feleségül egy lengyel herceghez. Borisz megsegítését azonban nem hagyták bosszulatlanul Gézáék. 1146 szeptemberében a magyar király serege II. Géza és Belus bán vezetésével megtámadta Ja- somirgott Henrik osztrák őrgróf tartományát. Mielőtt a magyarok átkeltek volna a Lajtán, a határfolyón, a király életében nevezetes ese­ményre került sor. II. Géza ezekben a hetekben töltötte be tizenhatodik életévét, és ebből az al­kalomból egy környékbeli fatemplomban - ilyenből volt a legtöbb az országban - a kísére­tében levő püspökök által celebrált mise kereté­ben nagykorúsága jeléül harci karddal övezték föl, ami egyúttal a lovaggá ütést is jelképezte. Másnap, szeptember 11-én - a Lajta és a Fischa folyók között - a király serege nagy vereséget mért Henrik csapataira. A győzelem kivívásá­ban oroszlánrésze volt Belus hercegnek, de a magyar krónikából kiolvashatóan a király is vi­tézül verekedett. A német lovagok bosszúra szomjaztak. Mutatja ezt az, hogy még évek múl­va is élt bennük a visszavágás vágya. Erről em­lítést tesz a német uralkodó rokona, Freisingi Ottó püspök: „Ezt az oly szégyenletes gaztettet a bosszú még nem követte, a jövendőben várják ezt Isten segedelmével a mostani császár (I. Fri­gyes) győzelmes jobbjától.” (Gombos F. Albin fordítása.) III. Komád részéről azért maradt el az ellencsa­pás, mert a német király részt vett a második ke­resztes hadjáratban. A több tízezerre rúgó biro­dalmi sereg 1147 júniusában vonult végig Ma­gyarországon. Az előző évi incidens miatt II. Géza tartott III. Komádtól, és ezért az esetleges konfliktusok elkerülése céljából azon volt, hogy a német sereg megfelelő pénzért minden szüksé­ges dolgot beszerezhessen magának az úton. A német uralkodót és főembereit fényes ajándé­kokkal halmozta el, ehhez II. Géza a hazai egy­házjavait, értékeit is igénybe vette. A némét király kíséretében volt Freisingi Ottó is, aki a csodálkozás, egyszersmind az irigység és a vad gyűlölet hangján számolt be gestájában a magyarokról, földjük gazdagságáról és termé­szeti szépségeiről. „Ez a tartomány, amelyet a régiek Pannóniának neveztek, mivelhogy körös- körül erdőségek, hegyek s főképpen az Appen- ninek (Kárpátok) környezik, tudvalevőleg ben- sejében nagy kiterjedésű síkság, amelyet jeles folyók és vizek öntöznek; erdőkben fölötte gaz­dag, telve mindenféle vadakkal, s felületének természeti szépsége éppoly bájos, mint amilyen dús a föld termékenysége, hogy mintegy Isten paradicsomának avagy a pompás Egyiptomnak látszik lenni. A természet, mind mondtam, igen szép külsővel áldotta meg, ám a barbár nép szo­kása következtében mégis kevés kőépítménnyel és házzal díszeskedik és a határokat sem annyi­ra a hegységek és az erdőségek, mint inkább a legnagyobb folyók medre szabta meg... Az em­lített magyarok pedig rút ábrázatúak, szemük beesett, alacsony termetűek, szokásaikat és nyelvüket illetően barbárok és vadak, úgyhogy joggal hibáztatható a végzet vagy inkább csodá­landó az isteni elnézés, amely, nem tudom, hogy embereknek, hanem inkább emberi szörnyete­geknek oly gyönyörűséges országot adott.” (Gombos F. Albin fordítása.) Összecseng ezzel az, amit a II. Géza vendéglátá­sát élvező Abu Hamid írt a XII. század közepi Magyarországról azzal a különbséggel, hogy a mór kereskedő nemcsak az országról, hanem la­kóiról is elismerően nyilatkozott. „Azután meg­érkeztem Unkurrijába (Magyarországra), ahol egy básgird (magyar) nevű nép él... Bátor embe­rek... Hegyeik sok ezüstöt és aranyat rejtenek magukban. Magyarország egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és legjobb az élet.” (Iványi Tamás fordítása.) A rengeteg ga­bonáról és annak olcsó áráról a szicíliai Idriszi is szólt világföldrajzában, ahol egyebek mellett megjegyezte: „A búza pedig igen olcsó, mert nagy bőségben van náluk.” (Elter István fordítá­sa.) A jól megszervezett piacok, a kedvező árak és az élelmiszerek gazdagsága következtében a né­metek után érkező és szintén nagy létszámú francia sereg átvonulása is nyugodt és zavarta­lan volt az országban. A magyar és a francia ki­rály személyes találkozójuk során baráti vi­szonyra lépett egymással. Bajt csak az okozott, hogy Borisz, miután III. Konrád nem volt haj­landó magával vinni, beférkőzött a francia ke­resztesek táborába, és királyuk, VII. Lajos tudta nélkül velük jött Magyarországra. A trónköve­telő herceg abban bízott, hogy bent az országban sikerül majd lázadást szítania, s ily módon meg­szerezheti magának a magyar koronát. Terve azonban nem vált valóra, mert II. Géza gyorsan tudomást szerzett Borisz bejöveteléről, és kiada­tását kérte a francia királytól. De VII. Lajos - a herceg rokonára, Komnénosz Mánuel bizánci császárra gondolva - ezt megtagadta, és így Borisz vele együtt távozott görög földre. Borisz sem 1146-ban, sem 1147-ben nem tudott komoly támaszra szert tenni Magyarországon. Az uralkodó osztály egységesen felsorakozott II. Géza mögé, és megingás nélkül támogatta őt. A feudális pártviszályokhoz, a központi hatalom gyengeségéhez szokott Freisingi Ottó számára különösen nagynak és szilárdnak tűnt a magyar király hatalma, méltóságának tekintélye: „Mindnyájan (a magyarok) úgy engedelmes­kednek a fejedelemnek, hogy nemcsak nyílt el­lentmondásokkal fölizgatni, hanem még titkolt suttogással sérteni is bűnnek tartanák... Ha vala­ki a grófok (főemberek) rendjéből a királyt a legkisebb mértékben megsértette, vagy róla va­lamikor igaztalanul csak egy gyalázó szót is mondott, úgy az udvartól kiküldött bármely alantas állású törvényszolga egyedül... elfogja őt, bilincsekbe veri és különböző fajtájú kínval­latásra hurcolja. A fejedelem semmiféle véle­ményt nem kér a hozzá hasonlóktól... mindenki­nek a magatartását egyedül a fejedelem akarata szabja meg. Amikor pedig a király akarja vezet­ni a sereget, akkor mindnyájan ellentmondás nélkül mintegy egy testben egyesülnek.” (Gom­bos F. Albin fordítása.) AII. Géza kori királyi hatalom erejének, szilárd­ságának két - egy gazdasági és egy társadalmi - alappillére volt. A gazdasági alapot az jelentette, hogy ebben az időben az ország földterületének hetvenöt százaléka felett a király rendelkezett, az egyházi és világi földesurak csupán a föld hu­szonöt százalékának voltak birtokában. Megvolt tehát az a gazdasági-anyagi túlsúly, amely a po­litikai hatalomban is túlsúlyt biztosított a király számára. Az a tény pedig, hogy II. Béla az ellen­zéket nagyobb részben fizikailag megsemmisí­tette, kisebb részben száműzte, töredékét vi­szont maga mellé állította, politikailag egységes uralkodó osztály kialakulásával járt, amely 1132-től mintegy negyedszázadon keresztül szi­lárdan kitartott az Álmos-ági királyok oldalán. Nem volt szükség arra - s ebben tévedett Frei­singi Ottó -, hogy megfélemlítéssel, despotikus módszerekkel késztesse II. Géza engedelmes­ségre a főurakat. A király nem nélkülük, hanem velük kormányozott. Bevonta őket - mindenek­előtt a királyi tanács tagjait - az országos politi­ka intézésébe, a hatalom gyakorlásába. Az ural­kodó rendre kikérte az egyházi és a világi előkelők véleményét, s ezek a főurak állást fog­laltak például fontos végrendelkezések, birtoka­dományok, egyházalapítások kapcsán éppen úgy, mint a külpolitikai kérdések eldöntésekor. Utóbbira jellemző módon vet fényt II. Géza egyik bizalmasának oklevele, amelyben a király embere így nyilatkozott: „Én, Adalbert, Gézá­nak, Magyarország... felettébb dicső királyának parancsából, valamint a királyság összes főem­berének megbízásából követként fogok szólni (II.) Rogerhez, Szicília... királyához.” Azaz az üzenet II. Gézának és előkelőinek egyeztetett, közös véleményét tartalmazta. Erre a gazdasági, társadalmi és politikai erőre támaszkodva II. Gé­za nagy lendülettel vetette magát a XII. század közepén az európai koalíciók harcába. Az egyik szövetségi rendszert ül. Komád német király és Komnénosz Mánuel bizánci császár hozta létre, s ehhez csatlakozott Velence is. Ennek a tábornak fő célja volt a dél-itáliai normann királyság meg­döntése és területének felosztása a németek és a bizánciak között. A másik koalíciót a normannok és a franciák szervezték meg, őket támogatta a pápa és VI. Welf herceg, Konrád király belső el­lenfele is. Ennek a szövetségi rendszernek lett tagja a magyar királyság és Raska, azaz Szerbia. A normann-francia tábor legfőbb célja az volt, hogy keresztes háború formájában támadást in­tézzen a görög császárság ellen. A két koalíció alapvető célkitűzései a szövetsé­gesek között meglevő belső ellentétek miatt nem valósulhattak meg, és a szövetségi rendsze­rek katonai összecsapásaira „mellékhadszíntere­ken” került sor. A XII. század közepének ese­ményeiben a magyar állam szinte nagyhatalmi szerepet vállalt magára. A magyar diplomácia szálai, erővonalai néhány éven keresztül átfog­ták és behálózták a Kijevtől a szicíliai Palermó- ig és a Regensburgtól Konstantinápolyig terjedő területeket, de még Párizsban is figyelni kellett a magyar külkapcsolatok alakulását. A magyar külpolitika aktivizálódása először az oroszországi belviszályokba való beavatkozá­sok során figyelhető meg. 1148 és 1152 között II. Géza hat alkalommal küldött katonai egysé­geket orosz földre, ebből két ízben maga a király vezette a sereget. A darabokra hullott Oroszor­szág részfejedelmei közötti harcok fő tétje a ki­jevi trón volt, s a magyar támogatás döntő szere­pet játszott abban, hogy Izjaszláv volhiniai feje­delem a korábban megszerzett kijevi nagyfeje­delemséget megtarthatta magának. Izjaszláv a király sógora volt, testvérét, Eufroszinát 1146 őszén vette feleségül II. Géza, akit éppen e di­nasztikus kapcsolat állított a volhiniai Vlagyi­mir (Lodoméria) ura mellé, A magyar király nemcsak a csatamezőn, hanem a tárgyalóasztal­nál is megállta a helyét. II. Géza ugyanis ügyes diplomataként elérte azt, hogy korábbi szövetsé­gese, halicsi Vlagyimirko, aki azonban a küzde­lem során szembekerült a királlyal, a harcok be­fejeztével - súlyos veresége ellenére is - meg­maradhatott Halics trónjának birtokában. Ily módon tulajdonképpen két orosz fejedelem is a magyar királynak köszönhette a trónját. (Folytatjuk) ! ÖRÖKSÉGÜNK 1994. április 3.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom