Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-03 / 14. szám
1994. április 3. MŰVÉSZVILÁG Eddig csak Rómában, az unokái körében lehetett nagymama Perezel Zita, a harmincas évek magyar filmjének „meseautós” sztárja. Most végre színpadon is az lehet, mégpedig Csiky Gergely darabjában, Kecskeméten. Ötvenöt évi távoliét után 1991 tavaszán egy Noel Coward-vígjátékban tért vissza a magyar színpadra, s bár játékának finom fényt adott, három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ma A nagymama címszerepét próbálhassa Bor József rendezésében.- Sajnos, túlságosan is. Én szófogadó, engedelmes gyerek voltam. Kérhettek tőlem bármit a szüleim, minden óhajukat teljesítettem. Ezért ragadhatott rám az a rettenetes középosztálybeli atmoszféra is, amelyben felnőttem. A rengeteg előítélet. Vegyük csak sorjában. Magyarországon a harmincas években nem volt még demokratikus szellem. Főleg nem egy nyugalmazott tábornok családjában. Vidékről jött édesanyám nagyon szeretett dzsentriskedni, pedig pénzünk nem nagyon volt, s a jókora birtok is már csak az emlékekben létezett. A nagyapám, ő volt furcsa szerzet. Halálra itta magát. Utolsó birtokáról ment valahová télvíz idején; részeg fejjel leesett a lóról és ott maradt a földön, a hó meg betakarta. Három hét múlva találták meg teljesen csonttá fagyva. De az anyám még a bálok világában élt. Abaújkéren született, ott volt a családi birtok, és Rozsnyóra járt zárdába. Különös sors volt az övé is. A ba ér, hogy hozzá illő férfit már soha nem ölelhet magához. • Kárpótolta az élet az ily módon elvesztett évekért?- Nem, nem adott helyette semmi mást. A hiányérzet máig megmaradt bennem. Nagyon hamar megöregedtem, negyvenéves koromban már hetvennek képzeltem magam. • Most viszont jóval fiatalabbnak látszik. Biztos azért, mert tele van erővel, lelkesedéssel.- Ma már semennyinek sem érzem magam. Nem érdekel a korom. Negyvenévesen már azt mondhattam: negyed százada színpadon vagyok. Gondoljon csak bele! Ha lassabban megyek előre a pályán, akkor harmincévesen kezdtem volna el igazán játszani, és akkor a versenyt is jobban felvehettem volna másokkal. De tizenöt évesen hogyan lehettem volna képes ilyesmire? Sehogy. Én nem akartam minden áron bizonyítani. Bennem gyötrődöm, aki Amerikában él. Munkát változtatott, mert máshogy akar élni, és én féltem őt. Azt hittem, hozzám költözik majd Rómába, vagy én megyek ki hozzá New Yorkba, de már látom, hogy semmi sem lesz ebből. • Lett volna kedve több hónapra New Yorkba utazni?- Hogyne lett volna!? Nálam ez csak pénz kérdése. • Párizsban, Londonban, Kaliforniában is élt már rövidebb-hosszabb ideig. Hol vannak a gyökerei?- Nekem a gyökereket nem a városok, hanem az emberek jelentik. A franciák pedig azt állítják: mindig visszamegy az ember az első szerelméhez. Én az első szerelmet Budapesten éltem meg, úgyhogy ide járok vissza. Gyökeret viszont ott eresztettem mindig, ahol a gyerekeim voltak. Rómában huszonnyolcadik évemet töltöm, és húsz évig a nagyobbik lányom is ott élt velünk. Aztán Amerikába keEngem a csend nagyon idegesít. Rómában a lakásom alatt éjszakai bár van, ahol kettőig szól a zene. És az a rengeteg lámpa a Trasteverén! Nyáron az összes ablakot nyitva hagyom, s úgy alszom el, hogy csak úgy dől be hozzám a fény. Esténként, ha nem érzem még álmosnak, fáradtnak magam, le szoktam járni sétálni. Nem félek én soha, engem ott mindenki ismer. Húsz-huszonöt esztendős fiúk kiabálnak rám, hogy ciao, Zita, come stai? Én tanítottam őket angolra meg franciára. Ha meglátnak, már futnak is felém, annyira szeretnek. • Téli hétvégéi mivel teltek?- Moziba jártam, rengeteg filmet megnéztem. Figyelem az arcokat a vásznon, és nemcsak szórakozom - tanulok is. Sírok, nevetek, közben lesem. ki hogyan játszik. A francia filmeket kimondottan imádom, de jók az olaszok is, mert emberi gondokról beszélnek. Mozi előtt persze előkészítek mindent a főzéshez. Megmosom a saEgy engedelmes lélek A nagymama címszerepében: Perczel Zita „Egy éve már, hogy leszerződtem a darabra, és egy év irtó hosszú idő. Elbizonytalanodik, kételkedni kezd magában az ember. Azt hiszi, nem is lesz már ereje játszani. S amikor felkérik őt egy szerepre, valósággal kivirul. Megváltozik. Aztán ahogy múlnak a hetek, hónapok, megy szépen össze, mert várakozni nagyon nehéz. Hiába tanulgattam a szövegemet, igazából az sem segített. Ráadásul épp az utolsó mondatoknál tartottam, amikor rám telefonáltak Rómában, hogy jelezzék: átírják a darabot. Nem baj, az a fontos, hogy ismét itthon játszhatok. Amikor megláttam a kecskeméti színházat, könny szökött a szemembe. Párizsban, soksok évvel ezelőtt, ugyanilyen színházban léptem fel.” • Só'th Sándor filmjében, A nagy postarablásban láthattuk legutóbb guberáló öregasszonyként. Rómában élve mennyire érzi távol magát a magyar valóságtól?- Semennyire. Egyrészt, mert az utóbbi időben elég gyakran vagyok Budapesten, másrészt pedig tartom a kapcsolatot régi barátnőimmel. • Hol tapasztal nagyobb változásokat? Itthon vagy Rómában?- A közéletet tekintve Budapesten, de ha a magánéletemet nézem, akkor Rómában. Megnősült az unokám, Massimiliano. • S ez mennyiben befolyásolja mindennapjait?- Annyiban, hogy többet vagyok egyedül, hiszen elköltözött tőlünk. Amióta udvarolt, már nem is nagyon járt haza, legfeljebb aludni vagy vacsorázni, s most, hogy házasságot kötött, ennek is vége. Messze lakik tőlünk. Általában szombaton vagy vasárnap néz haza, így hétfőtől péntekig egészen más hangulat érződik a házban. Eddig ott élt velünk egy férfi, volt kire támaszkodni. Most ottmaradtunk hárman. A lányom, a kisebbik unokám és én. Két felnőtt és egy gyerek. Bár ha úgy veszem, Francesca-Laura is kész nő már. Tizenkét éves lesz, de már ugyanolyan hatalmas, mint az anyja. Meghízott. • Nem figyelmeztette a nagymama?- Figyelmeztettem én őt, de hiába. Előttünk nem nagyon eszik, a hátunk mögött azonban, amikor senki sem látja, degeszre tömi magát. Kínozzam őt? Azzal idegesítsem, hogy ekkora lesz, meg akkora? Ha okosabb lesz, majd fogyókúrázik. Nem akarom, hogy minden percben a kövérségére gondoljon. Énmiattam ehet is, ha azt mondja, korog a gyomra. Veszek neki pizzát, és eldugjuk a papírját, nehogy az anyja megtalálja. • Tizenkét-tizenhárom éves korában ön mennyire hagyta befolyásolni magát? nagyapám fiút szeretett volna, hogy legyen, aki a gazdaságot vezeti, így anyámat inkább fiúként kezelte. Lóra ültette, ide-oda küldözgette, örökké dirigált neki, ő meg szegény szenvedett ettől, mert úgy érezte, nem azt kapja, amit szíve szerint szeretett volna. Ha vizsgázni ment Rozsnyóra, nagyapám mindig a legszebbik lovát fogta be és legkedvesebb kocsisát ültette a bakra. Nagyanyám pedig, aki jószívű asszony volt, pénzt adott a kocsisnak, amikor megérkeztek egy vendégfogadóba, hogy „Eridj fiam, vegyél magadnak egy üveg bort, és nézz körül a városban." Erre másnap reggel hatkor kopogtatnak a csendőrök anyámék ajtaján, hogy hol van a kocsis? Merthogy leszúrt valakit. Kinevették a pityke- gombos uniformisa miatt, ő meg előrántotta a kését. Nagyapám vállalt érte garanciát a rozsnyói csendőrparancsnoknál. Válságdíjat fizetett érte, és hazavitte maga mellé. Ott öregedett meg nálunk, a birtokon. Anyám meg tanulgatott szépen... egy kis zongoralecke, tíz-húsz szó franciául... később aztán arra gondolt, ennyi nekem is bőven elég. Azt mondta, megárt a sok tanulás, a végén még rossz szokásokat hozok haza az iskolából. És kész, ki is vett a negyedik gimnáziumból. • Örült, vagy inkább bánkódott?- Nem örültem, mert én szerettem iskolába járni, és ott volt a legjobb barátnőm is. Ráadásul a lányok már érettségizni mentek akkoriban. Aki nem érettségizett, azt lenézték. Hiába könyörögtem anyámnak, ő egyfolytában azt hajtogatta: a sok tanulás csak időpocsékolás, a színiakadémiára érettségi nélkül is felvesznek. És be is jutottam, tizennégy évesen. Én voltam a legfiatalabb az osztályban. A legfiatalabb és a legbutább, hiszen a többiek, tizennyolc évesen tudtak már egyet s mást az életről. Tizenöt évesen én már a Vígszínházban játszottam, rá két évre a Nemzetiben, a filmezésről nem is beszélve. Nem voltam ura az életemnek. Később, felnőttként jöttem csak rá, hogy így veszítettem el a fiatalságomat. Ellopták a legszebb éveimet. A férjeim... ők is „megloptak”. Amikor egy idősebb férfi elvesz egy nála sokkal fiatalabb nőt, akkor mindenki azt hiszi, a nő majd túljár az öreg eszén. Nem így van, fordítva! Nem az idősebb szenved, hanem a fiatalabb. Ha egy húszéves lány hozzámegy egy negyvenéves férfihoz, akkor mindjárt az ő életét kezdi el élni, és máris vesztesen indul. Mire rájön, hogy elveszített húsz évet, és szeretné gyorsan bepótolni, addigra olyan korsemmi olyan nem volt, hogy na, majd én megmutatom. És szerethettem bárkit, a szüleimnek senki sem volt megfelelő. Egyetlen kérőm sem tetszett nekik. Szerettem volna például Tímár József felesége lenni. Szóba sem jöhetett. Előtte Gaál Bélát választottam; benne azt kifogásolták, hogy sokkal idősebb nálam. Később aztán mindig az élet döntött felettem. Párizsban beleszerettem egy orosz férfiba, de meghalt hamar az illető. Felesége is egy orosznak lettem, majd később az ő testvérének. Ha erősebbnek, határozot- tabbnak mutatkozom, vagy ha több önbizalmam lett volna, talán máshogy alakul az életem. De húszévesen nincs még elég önbizalma az embernek. • Akkor sem, ha szakmai vonalon már komoly sikert mondhat magáénak?- Ez is csak olyan felszínes önbizalmat adott. Nem az voltam belül, akinek kívülről látszottam. Sem szakmailag, sem magánemberként. • Mikor került végül is szinkronba önmagával?- Most, hogy megöregedtem. Hetvenöt évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy megtudjam végre, mi az, hogy lelki egyensúly. Terhek és felelősség nélkül ebben az állapotban szeretnék élni nagyon sokáig, de most már kevés az időm. Francesca-Laura... ő igen, ő már tudja, mi az, hogy önbizalom. Én az ő korában gyerek voltam még, önállóságra gondolni sem mertem. Ő már dönt, ítélkezik, nem nagyon engedi, hogy irányítsam. Anyjával szemben visszafogottabb egy kicsit, mert ő szigorúbb hozzá. Kiabál vele, aztán megajándékozza. Egy kiabálás, egy ajándék. A nagymama pedig egészen más. Vele veszekedni is lehet. Neki visszaadhatja mindazt, amit az anyjától kap. Vele durcáskodni is szabad. Be lehet zárkózni előle a szobába és onnan kiabálni, hogy te vagy a világ legrosszabb nagymamája, szóba sem állok veled, köztünk örökre vége! • Önnek is voltak olyan időszakai, amikor senkit sem akart látni?- Soha. Nekem mindig rettentően fontosak voltak az emberek. Én mindig ráakaszkodtam valakire. Szerettem olykor egyedül lenni, de hogy egyszer is magamra csuktam volna az ajtót, ilyenre nem emlékszem. Akármilyen bajom van, engem ma is csak az emberek tudnak megvigasztalni. Nem is az, hogy hallom őket, hanem a puszta jelenlétük. Elég, ha kimegyek az utcára és látom őket. Bent, a lakásban nem tudok megnyugodni, le kell mennem sétálni egyet. Most a lányom miatt rillt, s ezt borzasztó nehezen viselem. Három gyerekem közül mindig vele voltam a legjobb viszonyban, és most tőle kell a legmesszebb lennem. • Fia hol él most?- Tuniszban. De tegnap például Ugandából hívott. Üzletember. A nagykereskedelembe vetette bele magát, és remekül megél belőle. Tuniszba, látja, nem vágyom. Pedig eltöltöt- tem már Afrikában is hat hónapot. Kongóban, amikor ott élt a nagyobbik lányom. Más világ az nagyon. Ha megszokja az ember, nincs is kedve otthagyni. Egy európai, aki önző mód fontosnak érzi magát, ott aztán lépten- nyomon adhat, támogathat, segíthet. Pénzzel, élelemmel, orvossággal, mindennel. A mi házunk mindig nyitva volt, tőlünk senki sem ment el üres kézzel. Róma egyébként, bármerre járok is a világban, nagyon tud hiányozni. Budapesten is olyan helyen kell laknom, ahol hallom az utca életét. látát, megcsinálom a paradicsomszószt, hogy a lányomnak, ha hazajön, már csak bele kelljen dobni a spagettit a forró vízbe. Aztán ha Francesca-Laura is úgy akaija, elviszem őt valahová. Vasárnap, szép időben általában a tengerpartra megyünk. Séltálunk egy nagyot, s ha megéhezünk, beülünk egy kisvendéglőbe. • Mit szeret jobban? A reggeleket vagy az estéket?- A reggelek sosem szépek. Attól a perctől fogva, hogy kinyitom a szemem, már csak arra gondolok, hogyan fogom átélni a napot. Évek óta tüdőtágulásom van. Azt mondta az orvos: ebbe bele is lehet halni. Könyörög, hogy szokjak le a dohányzásról. Azt hiszi, szót fogadok? Mára is csak tízet engedélyeztem magamnak, de már a tizenötödiknél tartok. Nem félek én már semmitől, még a haláltól sem. Az új szerepem miatt vannak most aggodalmaim, de ezeken is túl leszek gyorsan. A bemutató után már sokkal jobban fogom érezni magam. Szabó G. László (Oláh Csaba felvétele)
