Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-03 / 14. szám
Késő délután, a patak menti olajfák árnyékában álltak meg. Nem merészkedtek a városfal közelébe, tapasztalataik óvatosságra intették őket. A szekerekből kifogták a lovakat, összeterelték szétszéledt jószágaikat. Lehettek legalább hetvenen, javarészt életerős férfiak, fiatal nők és felcseperedett gyerekek, valamennyien feltűnően színes öltözékben. Hosszú utat tettek meg, mosdatlanok és gondozatlanok voltak, ám fáradtság csöppet sem látszott rajtuk. Vezetőjük, Háim Jákob Sosoj, egy szakállas aggastyán, tanácskozásra hívatta össze a férfiak egy csoportját, az elöljárókat. Addig, amíg ők félrevonulva megbeszélték a legfontosabb teendőiket, a legények felverték a sátrakat, megetették az állatokat és fát gyűjtöttek a tűzrakáshoz. A gyerekek ruhástul belegázoltak a tiszta vizű patakba, s becsalogatták a kutyáikat is. Régóta úton voltak, egyik helyről a másikra vándoroltak. Kerülték a munkát és nem mutattak hajlandóságot más közösségbe való illeszkedéshez, ennélfogva sehol sem néztek rájuk bizalommal: mindenünnen elűzték őket. Cigányok voltak ők, a Putroszkero- törzs tagjai. Estére birkát öltek. A családok körülülték a tüzet, a családfők és az öregasszonyok elfoglalták a helyüket a belső körben, míg a nők és a gyerekek mögöttük telepedtek le. Ezúttal bőségesen ehettek, ihattak, nem kellett fejadagolásra kényszerülniük. Szokero, Mangel Khuru legkisebb fia a patak túlsó partján, a dombtetőn, egy kiugró szikla tövében ült, s a messzeségbe merengett. Olyan magányosnak érezte magát, mint az égen felbukkanó telihold. Amikor abban az országban, ahol I. az emberek fehér lepedőben jártak, lopáson érték, az igazságszolgáltatás katonái büntetésül levágták a jobb kezét. Az apja, ki az elöljárók soraiban a leghangosabbak közé tartozott, szemrehányást tett neki ügyetlensége miatt, s ennek okán a férfiak és az asszonyok zöme megvetette őt, majd ráaggatták a Phuro gúnynevet. Megfigyelte azt is, hogy az eset után Liana, Bakro Tukero legszebb lánya eltávolodik tőle, s ez érzékenyen érintette. Amint vágyakozva elnézett a távoli fénypontok irányába, észrevette, hogy a város falainál történik valami; a fények fáklyás menettől származhattak. Idegen népek szokásait nem ismerte, csupán azokat a Szertartásokat, amelyeket maguk végeztek. A városba akart jutni, hogy bebizonyítsa, ő ugyanolyan ügyes és tehetséges, mint a többi hasonló korú fiú, akik az önállóság útjára léptek: képes bármit ellopni. De ezen az éjszakán, ahogy azt Háim Jákob Sosoj megparancsolta, senki nem mehetett el a táborból. Szokero halk neszre figyelt fel, mire azonnal felpattant ültéből. Azt hitte, valamiféle állat lopakodott a közelébe. Meglepetésére Mirkia, Bakro Tukero csúnya lánya termett előtte teljesen ruhátlanul. A holdfény megvdágította barna testét, leomló haja befedte a vállát. Egy lépést tett Szokero felé, megsimította ép kezét. Szokero alig jutott szóhoz, a látvány megbénította. Így még sohasem látta Mirkiát, Liana édestestvérét. Egyfolytában csodálta őt, közben érezte, elveszti önuralmát, megfordul körülötte a világ. Mirkia a keblére helyezte Szokero kezét, hadd érezze heves szívdobogását. Szokero megpróbált tiltakozni, de Mirkia vágyakozó mozdulataitól fellángolt a férfiassága, testét enyhe reszketés járta át. A lány egyenként fejtette le róla a ruhadarabokat. Szokero - szabad utat engedett az érzelmek kibontakozásának, már nem ellenkezett, inkább kezdeményezett. A földön feküdtek, egymást nézték, igen keveset beszéltek. Szokero eleddig még soha nem élt át ehhez hasonló boldogságot, noha már szeretkezett törzsbéli lányokkal tizenhat éves kora előtt is. Rádöbbent, hogy Bakro Tukero csúnyának nevezett lánya sokkal vonzóbb, mint Liana. Hajnalig maradtak együtt, nehezen tudtak elszabadulni egymástól. Teljesen kimerültén mártóztak meg a patak vizében, s a felkelő nap sugarainál szá- rítkozták meg. Péntek volt: a cigányok, ahogy azt Háim Jákob Sosoj meghagyta, már bemehettek a városba. Minthogy messziről jöttek, egyáltalán nem sejtették, mi zajlik a falakon belül. II. Szakadatlanul hömpölygött az emberek áradata, lökdösődtek, zajongtak, sokféle nyelven beszélve vonultak, akadtak közöttük olyanok is, kiket gya- loghintón vittek vagy szolgáik kísértek. Különböző fajú és rangú ember keveredett egymással, jómódúak és koldusok, írástudók és tudatlanok, cselédek és tevehajcsárok, tolvajok és rablók, sehova sem tartozók és elkötelezettek egyaránt. Kivétel nélkül mind ugyanoda igyekeztek. A környező települések lakossága is eljött, hogy szemtanúi lehessenek az eseménynek. Sokan kardot vagy lándzsát hoztak magukkal, a legtöbben azonban botot szorongattak a kezükben. Zsidók voltak ők, Jeruzsálem népe. A menet a keleti városkapu felől közeledett, igen nehézkesen haladva. A felfegyverzett római légionáriusoknak utat kellett vágniuk az őrjöngő gyülekezetben, hogy felvezethessék az elítélteket a vesztőhelyükre. Szokero portyázása alatt elkeveredett a nép között, a tömeg magával ragadta, sodorta őt a Golgota felé. Nem értette, mit beszélnek az emberek, haragos arcokat látott maga körül, dühödt kiabálást hallott innen is, onnan is, ami megrémítette. Szeretett volna elmenekülni, de már sehogy sem tudott kijutni a sokaságból. Attól félt, hogy megtapossák. A menet elérte a vesztőhelyet. A dombtetőt az emberek élő fala zárta körül, nyomakodtak előre, hogy minél közelebbről szemlélhessék a keresztre feszítést. A légionáriusok kört alkottak, a fegyvereikkel visszaszorították a hullámzó tömeget. Szokero megpillantotta a három elítéltet. Tekintete rögvest az egyikükön ragadt, azon, aki a fején töviskoronát viselt, s a hátán vitt keresztfa súlya alatt meggömyedve lépdelt. Bíborszínű köpenye szinte megbabonázta Szokerót. Egy megmagyarázhatatlan belső indíttatástól vezérelve hirtelen elhatározta, megszerzi azt a ruhadarabot, ha addig él is. Gondolta, egy ilyen tett talán mindörökre elfeledteti a gúnynevét, s nem kell majd szégyenkeznie fogyatékossága miatt sem. A köpenyt pedig odaajándékozza Bakro Tukero valamelyik lányának, például Mirkiának. A vele eltöltött éjszaka gyönyöreiből bátorságot merített, s lázban égve elképzelte, amint a többi fiú irigykedve megérinti a különös ruhadarabot, amelyet sikerült megszereznie ezernyi ember szeme láttára... Az elítélteket levetkőztették, csak ágyékkötőjüket hagyták rajtuk. Ezután a mesteremberek gyors mozdulatokkal a keresztre szegezték őket. A tömeg teljesen elcsendesedett, tisztán hallatszott a kalapácsütések zaja. Dél felé járt az idő, midőn megtörtént a megfeszítés. A nap fényesen ragyogott, aztán egyszeriben elsötétült az ég és lehűlt a levegő. Miután a légionáriusok visszavonultak, hangzavar és kavarodás keletkezett. A férfiak és a nők tolongtak, nem tudtak mihez kezdeni, csoportokba verődtek, csodálkoztak a természeti jelenségen; egyesek térdre ereszkedve imádkoztak vagy jajgattak. Szokero ezt a zűrzavart használta ki: a földön hagyott ruhahalomhoz settenkedett, megragadta a bíborszínű köpenyt, begyűrte az inge alá, miközben felnézett a középső kereszten szenvedőre. A két szempár találkozott. A közelben tartózkodók emlékezetükbe vésték, hogy a fiú abba az irányba futott el, ahol megritkult a tömeg. Szokero lihtgve állt meg egy pálmaligetben, távol a történésektől, egy békés helyen. Innen már nem látta a Golgotát, jóformán semmit sem látott már a köpenyen kívül. Örült, hogy könnyedén megkaparintotta. Akkor, abban a másik országban is ruhát lopott, amiért megcsonkították... Most fölöttébb büszke volt magára, mert nem fogták el. Egy pillanatra felidéződött benne a keresztre feszített ember szelíd nézése - és először életében bűntudatot érzett. De mivel boldogsága kerekedett felül, táncra perdült, vidáman körülugrálta a köpenyt. Kurjongatott, önfeledten nevetgélt. Nem vette észre, hogy bekerítik őt. A férfiak, kezükben bottal, egyre közelebb kerültek hozzá. Nyugodtan jöttek. jól tudták, mit akarnak. Szokero csupán az első néhány ütést érezte. Amikor a földre rogyott, már halott volt, a jövevények azonban még jó ideig ütlegelték. Egyikük magához vette a bíborszínű köpenyt, gondosan összehajtogatta, s átnyújtotta a mellette levő társának. Amaz az élettelenül heverő testhez fordult, mondván: - Legyen a fajtád is átkozott, te nyomorult zsivány! Hazát és megnyugvást sose leljen a néped! Szenvedjetek örökkön örökké! Másnap a cigányokat elkergették az olajfák alól. Háim Jákob Sosoj hiába es- dekelt, menniük kellett. Szokero nem hiányzott Mangel Kuru családjának, csak Mirkia, Bakro Tukero szerelmes lánya kereste őt fájó szívvel. Pilinszky János Panasz Elevenen a csillagok alá, az éjszakák sarában eltemetve, hallod a némaságomat? Mintha egy égbolt madár közeledne. így hívogatlak szótalan: az örök hallgatásból, idegen egeid alól valaha is kiásol? Eljut hozzád a panaszom? Hiába ostromollak? Köröskörűi a félelem zátonyai ragyognak. Számíthatok rád istenem? Úgy vágyom közeledre, dideregve csak hevesebb a szerelmek szerelme! Temess a karjaid közé, ne adj oda a fagynak, ha elfogy is a levegőm, hívásom sose lankad. Légy reszketésem öröme, mint lombjai a fának: adj nevet, gyönyörű nevet, párnát a pusztulásiwk. Szerkeszti: Mislai Edit Márai Sándor A.z ünnepekről (Részlet a Füveskönyvből) Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Olts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezett nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan Unepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre. Anóka Eszter ÜZENET 8. (Hálaadás) Uram, megsegítettél. Elküldted hozzám angyalaid: embereket küldöttéi hozzám. Pedig nem is érdemlettem. Fohászkodtam és perlekedtem. Ellened rugództam. Hányszor megsegítettél már?.'Holott nem Te taszítottál szakadékba. Hányszor megsegítettél már, anélkül hogy észrevettem volna?! Mindig lehajoltál értem. Fölemeltél engem. S a magasban ismét elbizakodtam. Újra és újra lezuhantam. Röpülni akartam. Mért akar röpülni, aki nem szárnyas állat? A szelek! A madarak! A vágyak! Tökéletlennek teremtettél engem. Fölemeltél engem. Fent vagyok. Nem kell felszállnom. A fentnél nincs fentebb. Köszönöm segedelmed. A Te kegyelmedben élek. Úgy látom fentről életem, ahogy Te: Nem látom életem. Elvegyül az Egészben. Benned. Magyarlóna (ősi nevén Szászlóna) református temploma Imets László (Csíkszereda) fametszete 1991-ből Csordás János IRODALOM 1994. április 3. UBSárnBp
