Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-03-20 / 12. szám - 1994-03-27 / 13. szám

PUBLICISZTIKA

Vannak történelmi személyiségek, lángelmék, akik egészen váratlanul bukkannak föl valahonnan a homályból, bevésik kézjegyüket a kor falára, aztán mint egy szupernóva ellobbannak, s az utókor számára már csak a vakító káprázat marad belőlük. Ilyen fényes tünemény volt Bél Mátyás (1684-1749) is, akit már életében a legnagyobb és legsokoldalúbb magyarországi tudósként tiszteltek, s különböző jelzőkkel illettek, de igazából senki sem tudta megmagyarázni, mi ihlette őt azokra a vállalkozásokra, amelyek torzó voltuk ellenére is lenyűgözőek.

Bél Mátyás élete nyitott könyv, tanulmányok és monográfiák tucatjai foglalkoznak személyével és munkásságával, ennek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy életműve széles körben ismert. A sors furcsa fintora, hogy legnagyobb alkotása, a korabeli Magyarország vármegyéinek történe- ti-földrajzi-gazdasági-néprajzi leírása - Hungáriáé novae Notitia historico- geographica; röviden: Notitia — csak részben olvasható nyomtatott formában, mert jelentős hányada idő tépázta kéziratlapokon váija, hogy egy kiadó figyelemre méltassa. Bél nagy műve persze nem csak ezért ismeretlen az olvasók szélesebb rétege előtt. A Notitia latinul íródott, s ki tud ma már ezen a holt nyelven olvasni? Ráadásul Bél Mátyást őszintén aggasztotta a korában használt latin lepusztult állapota, ezért azt is feladatul tűzte ki, hogy az ókori latin szerzőkhöz mérhető szinten fogalmazzon. Ellenfelei — mondanom sem kell, hogy jócskán akadtak — szemére vetették bonyolult stílusát, kifigurázták választékos szóhasználatát, s ha már semmi értelmes nem jutott az eszükbe, akkor megvádolták plágiummal, amit elsősorban arra alapoztak, hogy Bél Mátyás munkatársainak a szövegeit is beépítette a Notitia egyes fejezeteibe, legtöbbször a nevük feltüntetése nélkül. Kétségtelen, hogy az érintettek némelyike is nehezményezte ezt a módszert, s egy idő után megszakította együttműködését Bél Mátyással, aminek talán szerepe lehetett abban, hogy az impozáns tervet

Bél Mátyás emlékezete

sikerült maradéktalanul megvalósítani, de a másik oldalon azt is látni kell, hogy Bél Mátyás egyedül vállalta a szervező munka minden nyűgét és keservét, s végső soron az ő sokoldalú érdeklődése és tájékozottsága (nem véletlenül nevezték Magyarország utolsó polihisztorának) eleve predesztinálta arra, hogy a neve alatt fusson az egész vállalkozás. így is jócskán módosítania kellett az eredeti elképzelésein, amelyeket még 1718- ban, illetve 1723-ban vetett papírra. Akkor még úgy tervezte, hogy a nagy munka három részből fog állni. Az elsőben bemutatná a magyarok, illetve a magyarság őseinek (akik közé ő a szkítákat, a hunokat és az avarokat sorolta) a történetét a honfoglalásig, a második részben a magyar állam történetével foglalkozna, míg az utolsó rész a korabeli helyzetet mutatná be, tehát afféle sokrétű leírás lenne. Egymaga természetesen képtelen lett volna ilyen nagyszabású művet tető alá hozni, ezért munkatársakat toborozott, akik egy-egy témakör „specialistái” voltak (pl. Matolay János a soproni borról értekezett, Möller Károly Ottó - „a magyar Hippok- ratész” — Szklenó fürdőről írt cikket stb.). Sajnos fokozatosan rá kellett döbbennie, hogy nincs annyi tudós elme Magyarországon, ahányra szüksége lenne, ráadásul pénz nélkül aligha sikerül a Notitiát kinyomtatni, ezért redukálta eredeti terveit, s csak a korabeli Magyarország leírására koncentrált. Egy ilyen mű nem volt a császári udvar kedve ellenére sem, hiszen egy erős központi hatalmat csak ott lehet létrehozni, ahol a figyelem minden részletre kiterjedhet, s nem marad semmi sem titokban. Bél Mátyás munkája éppen ezeket a részleteket kínálta volna, ezért aztán

III. Károly bőkezűnek mutatkozott, így láthatott napvilágot a Notitia első három kötete, Mária Terézia jóvoltából pedig a negyedik, 1735—1742 között. A szöveghez csatolt remek térképeket Mikoviny Sámuel készítette, sőt egy helyütt Bél Mátyás beiktatta Mikoviny 24 oldalas tanulmányát is a térképkészítés újszerű elveiről és módszereiről. A 48 vármegye közül a megjelent kötetek kilenc- elsősorban felső-magyarországi- vármegyét tárgyalnak, s az első rész szinte teljes egészében az ország akkori fővárosával, Pozsonnyal foglalkozik. Számos további megye leírása is elkészült, ezek kézirata kis híján a Dunába veszett, amikor hajón Esztergomba szállították, hogy ott az érseki könyvtárban helyezzék el. E részeket is üdvös lenne megjelentetni, sőt, Bél Mátyás egész életművét ki kellene már adni magyarul is, hiszen eddig csupán rövidebb-hosszabb szemelvények láttak belőle napvilágot.

Aki nem ismeri Bél Mátyás életrajzát, talán még azt is hihetné, hogy egy biztos anyagi háttérrel rendelkező, művelt nemessel van dolga, aki kedvtelésből, az időt okosan múlatva foglalkozott ilyesmivel. Pedig az igazság az, hogy egy ocsovi mészáros fiaként indult el a tudományok meghódítására, s lett előbb Besztercebányán, majd pedig 1714-ben Pozsonyban egy evangélikus iskola rektora, később pedig lelkipásztor, aki a pozsonyi német evangélikus gyülekezetnek hirdette az igét egészen 1749. augusztus 29-én bekövetkezett haláláig. A szlovák tudománytörténészek tényként kezelik szlovák származását, jóllehet édesanyja, a veszprémi születésű Cseszneky Erzsébet vitathatatlanul magyar asszony volt. De mindennél lényegesebb, hogy maga az érintett minek vallotta magát. Ő „hungarus” volt minden porcikájá- ban, ez azonban nem nemzetiséget, hanem sorsközösség-vállalást jelentett azzal az országgal, ahol megszületett és élt. Amikor 1707-ben elvégezte a hallei egyetemen a teológiát, kedvező ajánlatokkal halmozták el, és marasztalták volna német földön, de ő végül visszatért hazájába, mert ott volt küldetése.

Halléban megismerkedett a pietiz- mus eszméivel, s Magyarországon is terjesztette őket, ám ezzel sok ellenséget szerzett magának az evangélikus teológusok között, s gyakran kényszerült magyarázkodni. Rokonszenvezett Rákóczi Ferenc kurucaival

is, emiatt majdnem kivégezték - szóval nem volt unalmas az élete. S mindeközben jutott ideje arra, hogy megírta a kor színvonalát messze túlszárnyaló latin és német j nyelvtanát (ez utóbbit is latinul írta, azért, hogy a nem német nemzetiségűek is tisztességesen megtanulják a német nyelvet), s később — 1729-ben - A Magyar Nyelvmester c. művét, amelynek előszavában azon kesereg, hogy ideje lenne már, ha a magyar nyelv szépségeit a külföld is megismerné, mert birtokában van mindazon tulajdonságoknak, amelyekkel a spanyol, a francia vagy a német rendelkezik. A magyar nyelv körül egyébként is sokat szorgoskodott, s kétkötetes könyvet is tervezett a magyarok őseinek tartott hunok és szkíták irodalmáról; ebből mindössze a „hun—szkíta” írással foglalkozó fejezetjelent meg (ebben a rovásírást is elemzi).

1735-ben egy tervezetet jelentetett meg a Pozsonyban fölállítandó tudós társaságról, amely azokat tömörítette volna, „akik a haza szeretetét, a nép dicsőségét és a közhaszon előmozdítását szívükön viselik”. Bél Mátyás elképzelései szerint ennek a tudományos akadémiának három osztálya lett volna (irodalmi-történelmi, jogi és fizikai-orvosi-gazdasági), ezek gyűjtötték volna össze a „hatáskörükbe” tartozó tudományos értekezéseket. Nyilván a nagy nyugat-európai minták (a Royal Society, a Francia Tudományos Akadémia, a Berlini Porosz Akadémia stb.) lebegtek a szeme előtt. Ezeknek a külföldi társaságoknak tiszteletbeli tagja is volt, s rendszeresen levelezett velük. Bél Mátyás nagyszabású terve nem vált valóra, de ez nem az ő bűne volt.

Az ő kezdeményezésére indult el a magyar történelem különböző forrásanyagainak (jegyzőkönyveknek, okleveleknek, rendeleteknek, különböző kéziratos összefoglalásoknak stb.) a rendszeres kiadása. Az 1735- ben közzétett Adparatus c. iratában tételesen felsorolja, milyen dokumentumokat kellene összegyűjteni, s még a régi pecsétekről, érmékről, sőt a temetési lobogókról sem feledkezik meg, mert ezek is fontos információkat tartalmazhatnak.

Bél Mátyás a sajtótörténetbe is beírta a nevét: ő volt a kezdeményezője az első valódi magyarországi újság: a Nova Posoniensia kiadásának (Rákóczi Mercuriusa csak rendszertelenül jelent meg és kizárólag hadijelentéseket közölt). Dr. Ján Tibensky szerint téves az a nézet, hogy ennek a folyóiratnak Bél Mátyás lett volna a szerkesztője és a kiadója, legföljebb csak cikkeket írt bele. Nem hiszem, hogy e helyen eldönthetjük a magyar- országi sajtótörténészek és a derék szlovák szerző vitáját, különben is az a lényeg, hogy a lap megszületett és vagy két évig megjelent.

Az elmondottakból is érzékelhető talán, hogy ideje volna már egy alapos életrajzot írni Bél Mátyásról, amelyben végre helyükre kerülnének a tények és tisztázódnának azok a félreértések is, amelyeket a rosszindulat szült. Ehhez persze az is kellene, hogy a szlovák történetírás felhagyjon a nyilvánvaló tények módszeres elferdítésével és a ködösítéssel. Bél Mátyás személyes példája is erre ösztönöz.

Lacza Tihamér

<E,g<y víz

Tudatában vagyok annak, hogy mindaz, ami ezeken a hasábokon napvilágot lát, az ember létezésének lehető legszélesebb valóságára reagál. Olykor első pillantásra egymástól távol álló dolgok motiválják írásaimat, amelyekben mégis meghatározónak kellene lennie a pozitív élet- szemléletnek. Szeretném, ha akkor is így lenne, ha valamely sorsvázlat, gondolatfutam némely olvasóm ellenkezését váltja is ki. Elsősorban tisztességes szándékkal írt ellenvéleményeket kapok, de akadnak közöttük személyemet rágalmazó, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal írt levelek is. Ezúttal két egymással össze nem egyeztethető, mégis azonos gondokról tájékoztató véleményeket tartalmazó levélre reagálnék, az előbbiek közül.

Az első az úgynevezett Kis-Csallóközből érkezett, s benne egy élete alkonyán élő férfi írta le a bősi vízlépcső felépítésével eredeti életterüktől elszigetelt emberek sorsát. Lapunkban többször is rendszeresen foglalkoztunk az ott élők helyzetével. Mindhiába. Idős levélírónk szerint sem hallgattatnak meg a panaszok, nem oldják meg a gondokat, a komp közlekedése még most sem mondható megbízhatónak. Mindezt tetézi az a lelkiállapot, amely a sorsukra hagyott emberekben kialakul. ígéretekkel körülvéve, szorongva néznek a jövőbe. Méltán érzik úgy, hogy valakik a lelki kiéhezte- tésükre alapozva, nem tesznek semmit az érdekükben; és mintha azt várnák, hogy a lehető legtöbb fiatal család hagyja el a három falut, s idegenek vásárolják meg a házakat-telkeket.

A maradó öregek sorsát megoldottnak látják, hiszen az elszigeteltségük előbb-utóbb kihat lelki állapotukra, s azon keresztül az egészségükre. Majdcsak kihalnak a házakból, gondolják, s tíz-tizenöt év múlva mindent a vízlépcső környékén már most is minden hozzáférhető földdarabot felvásárló vizes-lobby uralhat.

Aki látja e fondorlatos szándékot, annak nem lehet kétsége az ott lakók sorsa felől. Az ígérgetők nem adják olcsóbban az elektromos

energiát, sem kedvezményes utazást nem kínálnak a víziszörny által természetes kapcsolataikban korlátozott állampolgároknak. Most még nem, de biztosan nem lesznek ilyen szűkmarkúak, ha végre sikerül elüldözniük az őslakókat. Akkor majd a tőlük elorzott jogon adják az ingyenáramot, s a komp is luxushajóvá változik.

Mindez igencsak felháborító távlat. Ennél azonban sokkal felháborítóbb, hogy azok a politikai pártok és mozgalmak, melyeknek igencsak kapóra jött a bősi vízlépcső körüli politikai csatározás, de még a természetvédő civil kezdeményezések ügybuzgalma is, mostanság nagyokat hallgatnak. Kétség nem férhet hozzá: bizonyos mértékben politikai vereséget szenvedtek, hiszen a magyar kormányzat sem tudta megakadályozni az építkezés befejezését. Ráadásul a Duna vízmegosztásáról sem születik egyhamar egyezmény. Ezek a tények viszont nem jelentik azt, hogy az érintett csallóközi régió lakói ne érdemelnék meg az érdekképviseletet a bizonyíthatóan elszenvedett hátrányaik orvoslására. Márpedig - a levélíró is ezt sérelmezi — nekik sincsenek igazi képviselőik. Kárpótlást nekik nem ad sem a szlovák, sem a magyar állam. A kisemberek magukra hagyatottsága nem szűnt meg a többpárti parlamenti demokráciában, hiszen az államhatalmat nem a parlamenti pártok gyakorolják, hanem a kormányzat és a pénztelenség fogságában vergődő önkormányzatok. Ezek áldatlan működését pedig elsősorban a mindennapokban sérelmeket elszenvedők a saját bőrükön tapasztalják. Biztosan lelkesednek majd az előbb vagy utóbb falujuk elején ékeskedő magyar nyelvű

helységnévtábla láttán. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Kis-Csallóközből ötven kilométer többletutat megtevők mégsem lesznek igazán lelkesek. Ők továbbra is hátrányos helyzetű állampolgárok maradnak...

Másik levélírónk azt a kérdést veti fel, amelyre mind a mai napig legfeljebb csak a lelkiismeretükkel mindig számot vető emberek mertek a nyilvánosság előtt válaszolni. Nem tudja megérteni — volt szövetkezeti elnökként —, miért lettek ők ennyire megalázott és gyalázott emberekké, holott ők sem szolgálták ki jobban a kommunista rendszert, mint az újságírók, a tanítók, a rendőrök, a bírók, a katonák. Ez lehetséges, de az általános helyzet más volt. Azt ugyanis egyetlen szövetkezeti elnök sem tagadhatja le, hogy sokszor fölöslegesen fényűző irodaházakat emeltettek, rendszeresen tömték a bankhiteleket ígérgető pártállami vezetőket, s többségük jóval a szövetkezeti tagok életszínvonalát meghaladó módon élt, pusztán, mert hatalmuk volt. Emberek sorsáról döntöttek. Márpedig ez az a pont, ahol a felelősség - és netán a bűnösség - igencsak elválik a kolla- borálásnak attól a fajtájától, amit a nyugdíjas szövetkezeti elnök szerint az újságírók elkövettek. Hát nem tudom, tisztelt méltatlankodó és önérzetében sértett olvasónk, hol és mikor állt módomban emberek sorsáról akárcsak egyszer is dönteni. Márpedig a kollaborálásomért erkölcsi felelősséget mindig vállalok, de embereket soha nem hoztam kiszolgáltatott helyzetbe. Egyetlen emberen kívül: önmagamat és tudásomat egy bizonyos ideig igenis, kiszolgáltattam egy délibábos, emberi egyenlőséget ígérő ideológiának. Ennyi.

Ráadásként közölhetem: újságíróként sem az életem, sem az anyagi helyzetem nem lett jobb a rendszerváltás után. Nem vagyok jutalma- zottja nyugati alapítványok vállalkozásokat finanszírozó jókedvének. Nem jártam végig Amerikát, holmi ellenőrizhetetlen célokra gyűjtve adományokat. Nem állok a magyarországi kormánypárti vagy ellenzéki sajtó szolgálatában. Teszem, amit tehetek - jól vagy rosz- szul. Talán inkább rosszul, mert lám-lám, most is félreértették a január 24-én ezen a helyen megjelent Százötven kiló búza című írásomat. Abban nem általánosságban írtam a hatalmukat átmentő szövetkezeti elnökökről, hanem a történet keretén belül egy bizonyosról. Külön érdekessége tárcám utóéletének, hogy ahonnan származtattam a történetet, mindenki felismerte, kiről és kikről van szó, csak éppen az érintettek nem. Noná, hogy nem! Jobb, ha hallgatnak - gondolhatják -, hiszen még nincsenek túl a tisztázatlan privatizálás nyomán született részvénytársaság ellenőrzésén. Az is lehet, hogy ha jól hallgatnak, el is kerüli őket.

Kár, hogy a levélírók közül egyik sem a közlés szándékával írta levelét. így az is megeshet, hogy soraimat olvasva újból félreérti valaki mindazt, amit papírra vetettem. Vitázni lehet, szabad és kell. Ezért is örülök a gondolataimmal szembesítő olvasói leveleknek. A baj csak az, hogy egyetértő vagy ellentmondó gondolataink éppen azokat nem foglalkoztatják, akiknek kezében van a demokratikusan rájuk bízott néphatalom. Ezért is vallom, hogy a politikusok számára addig vagyunk fontosak, amíg a nálunk levő hatalom átruházásáért ácsingóznak a választási helyiségek ajtóiban. Ez azonban ne jelentse azt, hogy végképp lemondanánk róluk és a kezükbe adott néphatalomról. Négyévenként, s most már remélhetjük, még korábban, vissza is vehetjük azt.

Akinek nem inge...