Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám

ÉVFORDULÓ Kossuth Lajos halálának centenáriumán „Akit most siratunk, az utolsók utolsója egy olyan hősi kornak, mely hitt az eszmékben" - a torinói valdens templomban, száz évvel ezelőtt elhangzott beszédből származik a fenti idézet. A kegyeletadás a „turini remetének“, Kossuth Lajosnak szólt, aki e városban 1894. március 20-án este 10.55 órakor maradt alul az elmúlással vívott küzdelemben. Szinte az utol­só pillanatig, félkézzel a súlyos nagyítót tartva, fáradhatatlanul öntötte levelekbe a híveihez szóló szenvedélyes üzeneteket. Már ágyban érte meg március 15-ét. A torinói búcsúztatáskor, amikor több mint 300 ezren kísérték Kossuth koporsóját a val- densek templomába, az olasz, a magyar és francia beszédek között csak a francia pap, Apin tartotta fontosnak, hogy hangsúlyozza: olyan nemzedék előtt hajtanak fejet, amelynek tagjai: „még hittek a szabadságban, hazában, jogban, igazságban, mint annak lennie kellene. Ideálokban hittek, és azoknak éltek. “ Az esz­mények nemesek és tiszteletreméltóak; de tud­juk, a maguk tökéletességében szinte elérhetet­lenek, s nemritkán a képzelet birodalmába kerülnek. Mintha ilyen sorsra jutott volna az a Kossuth nevéhez kötődő, az emigrációban született konföderációs terv is, mely több ko­rábbi változatból 1862-ben kerekedett ki, s a kimunkálásban Klapka György és Teleki László elgondolásai is szerepet játszottak. Kos­suth szinte a szózat magasztosságával fordult a szomszéd népekhez: „Az ég nevére kérem a magyar, szláv és román testvéreket, borítsa­nak fátylat a múltra, s nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén mint egy ember a közös sza­badságért. .. ” A Dunai Szövetség terve már a maga korá­ban is utópiának bizonyult, s majd másfél évszázad elteltével is vágykép maradt. De ezzel vajon végképp értelmét és hatóerejét vesztette volna a Duna-medencei népek össze­fogásának fennkölt kossuthi gondolata? A tör­ténelem vargabetűi netalán árnyékot vetnének Kossuth emberi és politikai nagyságára? Ma­gyarázattal - s nem egyértelmű válasszal - ma­ga a közép-európai történelem alakulása szolgál. Ösztönzések forrása Úgy tűnik, sokkal inkább arról van szó, hogy a mai jelent és jövőt ne egy abszolutizált kossuthi elképzeléssel mérjük, hanem a belőle kiszűrődő lényeg táptalajra váró ösztönzéseit keressük a változó történelmi körülmények között. S ehhez alighanem a tényleges korabeli helyzet, a nemzetek Európájának nevezett hosszú 19. században kialakult sajátosságok, a nemzeti-etnikai önmegvalósítást meghatáro­zó lehetőségek és korlátok leegyszerűsítésektől mentes, problémaérzékeny tudatosítása is hoz­zátartozik. Mert a 20. századi kitérők és kisis­kolások után immár nyilvánvaló, hogy a polgári átalakulás hosszú távú, századokon átívelő fo­lyamat. S az is mindinkább érzékelhetőbbé válik, hogy az átalakulás kibontakozásának sajátosságai nemcsak az adott korszakhoz kö­tődnek, hanem azokon túllépve a mába nyúl­nak. Kiváltképp érvényes ez a nemzetek közöt­ti viszony alakulására, az ellentéteket éltető és ugyanakkor a közeledést előmozdító történel­mi hatótényezőkre, s ezek alkotó elemeként - a nemzetiségi politika indítékaira. ' ' . ■ Duna-medencei alapképlet Amikor a dunai konföderációs terv - Helfy Ignác indiszkréciója folytán - megjelent egy milánói lapban, a magyarországi liberális ne­messég szinte általános felháborodással fogad­ta. A magyar, román, szerb - a tagállamok egyenjogúságán alapuló - államszövetség ter­vét a magyar államegység megbontásaként, a magyar érdekek kiszolgáltatásaként vette kereszttűz alá. A szitokhadjárat legharciasabb kezdeményezői „idétlen cosmopolita elvek“ veszélyességét, a „históriai jognak“ és a „haza integritásának“ feláldozását emlegették. Vi­szont a tervezet nem találkozott a magyaror­szági nemzetiségek elismerésével sem, mint­hogy Erdély esetében nem mondta ki a határo­zott elkülönülést, sem pedig a vajdasági szer- bek egyesülését anyanemzetükkel. A magyar- országi nemzetiségeknek - beleértve a nemzeti ismérvekkel rendelkező szlovákságot is - nem helyezett kilátásba területi autonómiát (Hor­vátország kivételével), ami a kossuthi szemlélet szerint is az ország feldarabolásának számított, ahogy később maga írta, az ország ilyetén szétszaggatását hongyilkosságnak tartja. Ezek után az új, belső gondjaival elfoglalt román állam és a balkáni vezető szerepre törekvő Szerbia nem mutatott szövetkezési igényt. Alighanem a Duna-medencei összefogás akadályainak tartós, történelmi modelljellege jutott e korabeli magatartásban kifejezésre. Igaz, Kossuth a Habsburg monarchia megsem­misítésére irányuló törekvés jegyében szállt síkra az egyenjogúságon alapuló államszövetsé­gért, tehát egy adott politikai és nemzetközi helyzetben. A szövetségre lépést gátló ellenté­tek egyik alapmotívuma azonban a 20. század­ban sem szűnt meg. A Trianon utáni területvál­tozások csak fordítottak az új kisállami keretek közötti területi arányokon és etnikai viszonyo­kon. Az egységes magyar politikai államnemzet elvét a nemzetállami kizárólagosságnak új for­mái váltották fel. A kisállamok vezető nemze­tei a kisebbségekkel szemben, az önmegvalósí­tás lehetőségeit illetően a korlátozás bizonyos fokozatosságát mutatták. A fokozatosságot egyébként Diószegi István: Üllő és kalapács című kismonográfiájában már a 19. századi nemzetiségpolitikának is olyan lényegi vonás­ként határozza meg, mely ismérvül szolgálhat a tágabb európai összehasonlítás számára. Munkájában végül is erre tesz kísérletet. A tipológiai lényeg v m % S ,?í ms I88888S8588S888888888Í HMM HM 88 ® A Diószegi által kialakított tipológia közös, egyébként a nyugati régióra is érvényes lénye­ge: az állam által gyakorolt megvonás és korlá­tozás. Vagyis térségünket tekintve az a mód, ahogy a vezető nemzetek érdekeit kifejezésre juttató állam a kisebbségi etnikai-politikai kitel­jesedés igényéhez és az állami kereteknek a megütközéséhez viszonyul. Az egymásba ékelődő nemzetrészek anyanemzethez húzó kötődése, és az állami hovatartozás közötti ellentmondás kezelése tehát olyan típusalkotó jegy, mely mögött történelmi örökségként munkál az elszakadás, a csatlakozás, illetve az önálló államalkotás elvi lehetősége. íme, a vál­tozásokban is tovább élő tipológiai lényeg, mely kihat a kossuthi elképzelések kisugárzó erejére, a magyarság körében jelentkező ro- konszenvre és a szomszéd népek részéről ta­pasztalható kellemetlenségre, sőt elutasításra. Miközben az összefogás szorgalmazása e meg­határozó ellentmondást igyekszik letompítani, sőt elleplezni. Az elmúlt évtizedek folyamán annak a szemléletnek a mindenhatósága érvé­nyesült, hogy kiküszöbölésüket nagy horderejű társadalmi változások hozhatják meg, mintegy melléktermékként. A rádöbbentő valóság A rendszerváltás megszabadította a Duna- medencei népek közötti viszonyt a problémá­kat felszín alá szorító, több évtizedes erőszak tehersúlyától. Az elmúlt három év során azon­ban az is kiderült, hogy a társadalmi-politikai berendezkedés megváltozása és a demokrati­kus hatalomgyakorlás önmagában nem szünteti meg a többség és kisebbség viszonyának közép­európai alaptulajdonságát, a korlátozást és a megvonást. Csupán közéleti fórumok terem­tődtek arra, hogy szót lehessen emelni a kisebb­ségi jogokért. A magatartásformák történelmi eredendősége, makacs beidegződésekkel sú­lyosbítva továbbra is hatóerő. így nem csoda: a kossuthi elképzelések történelmi párhuzamo­kat ébresztenek, hogy a tervezet kiegyezést óhajtó fővonala mögött érzékenyebben közelít­sünk az egykori korlátok mibenlétéhez. A ma­gyar történeti szakirodalom már az elmúlt évtizedekben is felhívta a figyelmet arra, hogy Kossuth Magyarország belső átalakításának irá­nyában a terv előtörténetéhez képest előrelé­péseket tett, lemondott az államnyelvről, s a demokratikus önkormányzatok szerepére helyezte a hangsúlyt. Az erre alapozott viszony tehát magában foglalta az alá- és fölérendelt­séggel szembeni társaskapcsolat csíráit és ele­meit. íme, a társnemzeti elv mai szorgalmazása mintha a kossuthi felfogásban is gyökerekre ta­lálhatna! Hiszen ez a területi autonómiát meg­kerülni kénytelen kiútkeresés mindkét esetben jelen van. önkéntelenül is felidéződik a terv záróakkordjaként megfogalmazott kossuthi de­rűlátás történelmi paradoxona. Kossuth a kon­föderációs tervezettel „mosolygó jövőt“ ígért a dunai népeknek. S a megvalósulás szinte minden ízében, a mai nemzetek és nemzetisé­gek közötti társas viszonyt illetően is ugyan­csak a „mosolygó“ jövőbe nyúlik. De van a tervnek egy olyan mozzanata, mely találkozni látszik a távlatok közelhozha- tóságát kicövekelő történelmi adottságokkal. A tervben az alábbi pontok is szerepelnek: „Az ország lakói szabadon egyesülhetnek, nemzeti­ségük érdekében nagy nemzeti egyletekké (consortii) szervezkedhetnek kényük-kedvük szerint, s tarthatnak kisebb nagyobb gyűléseket és időhöz kötött értekezleteket vallási ügyeik elintézése végett. Egyszersmind választhatnak maguknak nemzetiségi főnököt, akit vojvodá- nak, hospodámak vagy más effélének nevez­hetnek. .. Statútumokat hozhatnak szervezetük s nemzetiségi és vallási érdekeikre vonatko­zólag. “ Nos, ebben benne rejlett a nyugati régióban is meglevő korlátozásokkal szembeni, ottani fogantatású leghatékonyabb ellenszer, melyet az államtól függetlenedő társadalmi önállóság termel ki, vagyis a civil szerveződések kiépülé­se. A polgári átalakulás és ezzel együtt a nem­zeti, nemzetiségi önmegvalósítás kiteljesedése láthatóan ezen az úton halad. A kossuthi álom úgy válik valós példamutatássá, hogy összekap­csolódik benne a nemesi indíttatású liberaliz­mus és a közép-európai nemzetté válás törté­nelmi modellé merevedett tehertételeinek le­küzdése a polgári fejlődés kínálta értékekkel. Kiss József Kossuth Lajos turini lakóháza (Archívumi felvételek) Dolgozószobája Turinban

Next

/
Oldalképek
Tartalom