Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám
PUBLICISZTIKA Kármán hagyományai Losonci szellemidézés A szellemek neveit jobban ismertem, mint szülővárosomnak embereit és utcáit — írta Sejtelmeiben Kálmán József, aki már gyermekkorában erősen Jiiy a titkos hatalmakban és szellemekben, és ő maga is megpróbálta megidézni őket. Bár régi kálvinista papi családból származott (apja, akit szintén Józsefnek hívtak, a losonci gyülekezet lelkésze, később a traktus esperese, életének utolsó évében pedig püspöke volt), Kármán József életútja mégis az okkult tudományok, a szabadkőművesség felé vitt. A losonci születésű Kármán joghallgatóként Pestre kerülve korán utat talált a szabadkőművesekhez. A Hét Csillagról elnevezett páholyba való fölvételekor a páholy elöljárójához írt levelében még születési dátumát is módosította: március 14-ét tüntetve föl, holott máshol más időpontra utal. Ezzel is bizonyítván, hogy hitt az asztrológiában is, a születés dátumának sorsot meghatározó erejében. Vajon sorsa volt halála is? Netán okkult mesterkedéseinek, a mágia gyakorlása által fölszabadított erők hatásának egyenes következménye? Halálának körülményeiről hadd idézzük Turczel Lajos tanulmányát: „Van valami megrendítő abban is, hogy Kármán halála annak a lapnak a megszűnésével egy időben következett be, amelybe az életműve beleépült (Uránia, K. R.); és a lapnak, valamint a szerkesztőjének elmúlása egyformán titokzatos körülmények között ment végbe. Kármánró! az utolsó hiteles híradást egy 1795. május 5-én kelt szabadkőműves jegyzőkönyvben találjuk, melynek bejegyzése szerint akkor Losoncon tartózkodott. Halála idejét a losonci anyakönyvek pusztulása miatt nem lehet hitelesen megállapítani. Azt a halálozási dátumot (1795. június 3- át), mely az irodalomtörténeti művekben általában szerepel, bizonytalan forrásból: egy elaggott Kármán unokahúg kései családi emlékezéseiből kalkulálták ki. A halálozási körülményekre nézve sem tekinthetjük vitathatatlannak azokat az egymásnak ellentmondó közléseket, amelyeket az ugyancsak elaggott Schedius Lajos adott Toldy Ferencnek... Annyi látszik bizonyosnak, hogy Kármán az 1795-ös év nyári hónapjait már nem élte túl.” (Portrék és fejlődésképek). Huszonhat éves korában halt meg. Fiatalon, mint annyian a szabadkőművesek, az okkult tudományokkal foglalkozók közül. Hogy csak az egyik legismertebbet említsem: Mozartot, aki szintén tagja volt egy szabadkőműves páholynak, műveibe tudatosan komponált szabadkőműves jelképet, s halálának körülményei még ma is tisztázatlanok. Néhány nappal az után halt meg, hogy Rekviemjét megírta. * A marxista - de nem csak a marxista - történet- és irodalomtudomány a 18. században meglehetősen elszaporodott szabadkőműves páholyokat a társadalmi igazságosságért folytatott harc bölcsőinek, a felvilágosodási eszmék melegágyának tartotta és tartja. Ez azonban csak a látszat, mely elfedi a dolog igazi lényegét és homályban tartja mozgatóerőit. Az ún. racionalizmus és a felvilágosodási eszmék ugyanis valóban a szabadkőművességben gyökereznek, de ezek a gyökerek valahová máshová, ha túl direkt megfogalmazást kívánnánk használni, akkor úgy is mondhatnánk: egyenesen a pokol fenekére nyúlnak. „Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.” - mondja a kígyó Adámnak és Évának a Paradicsomban. Az eredendő bűn, mely végigkíséri az emberiség történelmét: olyannak lenni, mint az Isten, azaz szembeszállni akaratával. Madách Az ember tragédiájában e sátáni kísértésről ír, s a történelem azon állomásairól, melyekben leginkább teret nyert az ember azon törekvése és elbizakodottsága, hogy olyan legyen, mint az Isten: Egyiptom, Athén, Róma, Konstantinápoly, azaz az iszlám, Prága — a reneszánsz, Párizs a jakobinusokkal, London és falanszter. S ha Madách tovább írhatta volna, akkor minden bizonnyal hozzátette volna korunkat is: a New Age-t. Korszakok, melyeket mindig az Istenhez való újabb közeledések korszakai követtek. A 18. századi, szabadkőműves gyökerű ún. felvilágosodás szakított a tételes vallásokkal, szembefordult az egyházzal, a mindenható Isten helyére a tevékeny, maga erejére és eszére támaszkodó embert állította. Síkra szálltak az emberi gondolkodás szabadságáért, a társadalmi igazságosságért és egyenlőségért, alapelvük a racionalizmus volt. Ugyanakkor a szabadkőműves páholyokban okkult tudományokkal foglalkoztak, szellemidézéssel, csillagjóslással, fehér és fekete mágiával. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, és ép- penúgy könnyen áthidalható, mint korunkban, a „racionális reáltudományok” és a New Age idején. Mi is a New Age, vagyis az Új Korszak? Ezen az ún. Vízöntő korszakát értik, amely felváltja a régi Halak korszakát. Mármint a New Age ideológusai szerint. Jézus ugyanis Betlehemben, asztrológiai értelemben Bét-lehemben, magyarul a Halak Házában született. A Halak korszakában az ember Istenben bízott, a Vízöntő korszakában azonban maga lesz Istenné — állítják. Különféle olyan módszerek útján, amelyekről manapság nap mint nap hallani, szinte mindenütt találkozni velük. Ide tartozik például a keleti vallások térhódítása: buddhizmus, hinduizmus, jóga, tao, de az asztrológia, mágia, jóslás, okkult tudományok, pszicho- tronika, szellemgyógyítás, Silva agykontroll is. Meg az ökologikus miszticizmus, az ufókutatás, sőt még a rockzene és kábítószer és az ökumenikus vallási mozgalom is. A New Age gyakran használ ugyan bibliai idézeteket, hivatkozik az Istenre is, de az Isten' szerinte csak kozmikus energia, mely az emberben szunnyadó isteni szikrát táplálja. Ez a hindu Brahman-Atman-spekulációból eredeztethető elképzelésen alapul, mely szerint az individuális én, az Atman egybeolvad a világlélekkel, a Bah- mannal. Az egyes ember „megcsapolja” ezt a kozmikus erőt és ezáltal isteni képességeket és tulajdonságokat szerezhet. Ennek útja például a jóga vagy a rózsakeresztes meditáció. És az ember hívén a kígyónak megpróbál olyan lenni, mint az Isten. Mindez sok vonatkozásban rokon (Fotó: Méry Gábor) a 18. századi szabadkőművességgel és felvilágosodással. A 18. századi Türelmi rendelet és a mai ökumenikus mozgalom rokonok egymással. Ugyanaz a lényege a reneszánsz kor, majd a racionalizmus görög mitológia felé fordulásának, mint ma a hinduizmus és buddhizmus térhódításának: a sok görög és hindu istenség mellett Krisztusnak is van helye ugyan, de nem mint Megváltónak: egy vallásalapító csupán a sok közűi. A 18. századi „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava, a társadalmi igazságosság és egyenlőségért folytatott harc mögött ugyanaz munkál, mint a hatvanas évek diákmozgalmai vagy a mostani forradalmak, a zöldmozgalom és más hasonlók mögött: a földi jólét és igazságosság Isten nélkül is megteremthető. A kétszáz évvel ezelőtti racionalizmus és a manapság divatos ún. pozitív gondolkodás szin- tén'egy tőről erednek: mindkettő az emberi önmegváltás vallása. * A titkos társaságok, a szabadkőművesség, a mágia és okkultizmus ma éppen annyira elterjedtek, mint a 18. században. Újra a kígyó korszakába értünk hát, melyben az okkult erők az isteni képességekkel fölruházott ember által megteremtett földi paradicsom tévhite mellett egy másik programot is adnak az emberiségnek: a reményvesztettség és halál programját. Mint a 18. században a szintén szabadkőműves Goethe Werther- jével (Kármán József az ebből gyökerező Fanni hagyományaival), Mozart a zenéjébe rejtett szabadkőműves elemekkel, melyeknek hatására emberek százai választották az öngyilkosságot. S megkockáztatjuk: talán Kármán József vesztét is e lélekromboló program okozta, függetlenül attól, mi volt halálának konkrét oka. (Nem kizárt az sem, hogy a Martino- vics-összeesküvés kapcsán - mert kapcsolatban állt velük - ismeretlen okból egy császári titkosügynök mérge végzett vele.) A reményvesztettség és halál programját ma is sugározzák az emberekbe: a világvége jóslataival, az ökológiai vagy világháborús katasztrófa sugallatával, a kábítószerrel, a mágiával, a rockzenével, a filmekkel. A New Age válfajaival. S ezen hatások annyira erősek, hogy nehéz megrendülés nélkül fogadni őket. Pedig csak azt a tanácsot kellene megfogadnunk, melyet Madách Imre is elmondat drámájának végén, amikor az Úr így szól Ádámhoz: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” Ahol a hangsúly az istenhiten és bizakodáson van. Klinko Róbert *E,Cj*y íPOírtA^ VÍZ Lekísérte a látogatót az utcára. Miközben a távozó vendég a kapu töredezett faragásait vizs- gálgatta, ujjaival meg-megérintve a málladozó csigavonalat, az öregember az utcát kémlelte. Megszokásból vagy csak a szótlanság pillanatainak a kitöltésére, szeme végigpásztázta a járdát, az utca két oldalán álló autókat. Miután tempósan szemrevételezte a háztetőket és a napfényben röpködő galambokat, kezét a látogató vállára tette:- Ne neheztelj rám, fiatal barátom. Sok mindent megéltem már, de ezeket az utóbbi csalódásokat nehéz kiheverni. Gondold csak végig mindazokat az eseményeket, s rájössz magad is, ha nem óvatoskodunk annyit, ha nincsenek közöttünk a fizetett indulatszelídí- tők, a tettrekészséget titkos megbízatásból elaltatok, bizony nem ebben az áldatlan helyzetben lennénk. Látszik arcán a feszültség, s kerékvetőt piszkálgató lábán, hogy legszívesebben belerúgna a kopott betoncsonkba.- A mindenségit. Engem mindig becsaptak. Most már a legjobbnak hitt barátaimról is kiderült mindaz, aminek nem szabad lett volna megtörténnie. Éppen velük... vagyis velünk. Hol sírhatnékom, hol meg nevethetnékem van, amikor eszembe jut az utóbbi három évtized... Hiszen azok mindent tudtak, olykor már azt is, amit csak eltervezett valaki. Nem is értettem, miért blöffölnek olyan ügyesen. Most már tudom, hogy aligha blöff volt, amit kérdezgettek. Egyik alkalommal még meg sem írtam a levelet az este megbeszélt ügyben, másnap délelőtt, az éppen esedékes becitáláson, az őrnagy már sejtette velem, hogy mindent tudnak.- Hátha mégis csak blöff volt az egész. Akkoriban a nyílt fórumokon az emberek kimondták véleményüket - kísérelte meg a látogató az egyre idegesebbé váló öregember megnyugtatását, de az közbevágott:- Kimondták, kimondták, de mit? Kit hívjunk meg, ki az, aki nekik valamilyen okból érdekes és fontos. De azt nem ott vitattuk meg, hogy a felvetődött neves személyisegek közül kit hívunk meg és milyen sorrendben. Meg aztán ezek a régi dolgok most már úgy tűnnek fel az emlékeimben, mint a kifakult olajfestmények. Néhány éve még azt hittem, mindvégig oly élesek maradnak, mintha tegnap történtek volna. Erre jöttek a listák, meg ilyen átvilágítás, meg olyan átvilágítás... A fene sem ismeri ki magát a barátai sorsában. Nem is érdekel, kit és mivel szedtek rá. Erre nincs megbocsátás... csak Istennél! Maradjunk annyiban, hogy nem beszélünk róla. Megőriztem a dokumentumokat, a tárgyi emlékeket, újságcikkeket... Még az ezerkilencszázhetvenben megjelent aljas támadásokat tartalmazókat is. Azóta sem kért bocsánatot senki. Senkinek sem jutott eszébe, hogy voltak, igenis voltak olyanok, akiknek a lelkiismeretét nem terhelik más bűnök, csak a naiv hiszékenység. Kár ezt bolygatni. Majd a messzi utókor történészei tiszta fejjel elemzik. Kezet ad a távozó vendégnek, majd lassan eltűnik a kapu félhomályában. A látogató lassan sétál az utcán. Meredek háztetők között, szemfényvesztő napsütésben galambámyak röpködnek. Kutyák levizelte autógumik között autókerekek lapította kutyagumik. Talán ha autógumi lenne, talán csak akkor érezhetné így magát. Röhögtetően siralmas ez a januári tavasz. Ó, ezek a mi kisstílű szlovákiai magyar Martinovicsaink! Csakhát, vérpad nélkül. Arra már nem futotta, még egy utólagos jelképesre sem. A nyilvános vezeklés és bocsánatkérés lelki vérpadjára. Nem ők, mások szégyenkeznek. Miattuk és helyettük. „Kár ezt bolygatni.“ Dobolnak fülében az öregember szavai. Persze, majd éppen Martinovicsok. Az a sok csökött párttitkár meg éppen mind-mind fi. József és Lipót. Közröhej. Megy, megy az utcán. Fejében Martinovics, az apát, az egyetemi tanár, a besúgó, a lázadó, meg jó magyarjaink. A beépülők. Valamelyikükről egy ilyen látogatás alkalmával hallotta, hogy még dicsekszik is. Mondván: akit nem kényszerített a szerv együttműködésre, nem is tett fontos dolgokat. Meglehet. De a kettős játékot pontosan, átgondoltan játszani, nagyobb koponyáknak sem sikerült a történelemben. Pedig azok, akárcsak Martinovics Ignác is, egy monarchia reformja folytatásának titkos szándékával szerződtek Lipót titkosrendőrségébe ... Az utcán sétáltatott kutyák lecsinálják az autókat. Noná, ha nincs villanyoszlop vagy fa! A kutyavizelet meg a kutyagumi helyet kér magának a szemfényvesztő Nap alatt. Hülyítő- ek az ilyen látogatások. Megírhatatlan drámák. Megírhatatlan drámák? Kidobják az utcára, mint a rongyot. Ne érdeklődjön! Ne kérdezősködjön! Nincs mit. Nincs miéit. Kihűlnek a kézfogások emlékei egykori barátok tenyerében. Távolodókkal vannak tele a kutyát sétáltató utcák, meg a sétáló kutyautcák. Hát még a sétáló kutyák utcája! Bolhával, kutyapisivel, kutyagumival vannak tele az utcán járó sétakutyák. Ahogyan a gazdáik is. „A gazda egyre többet kíván (ami a kapcsolat logikájából következik), és hamar eljuttatja Martinovicsot oda, hogy a bizalomfenntartó általánosságok helyett konkrét személyeket ad fel.“ Ezt mondja fülébe Hankiss Ágnes. Képzeletben kézenfogva sétálnak az utcán. Nem, nem a kutyák, hanem a látogató és az idézett gondolat lenyomata. Kinek jutna eszébe szó szerint egy ilyen mondat. A lényege , az igen. Sétál a látogató és kutyapisi szagának érzi a világot. A galambok már anyaggá lényegítet- ték saját árnyaikat. Pontos találataik jól időzítettek. Mindig jár arra valaki. Egy-egy látogatóra még futja ennek a városnak. Tenyerét az ég felé fordítja. De a galambok már elszálltak. Levegővé lényegítették magukat. Semmivé lesznek? Galamblelkű jó magyarjaink is utánozzák a galambokat. Átlényegítik magukat. Fejünkre cuppantanak. „Egy magatartás csődje“, veti közbe Hankiss Ágika néni. De örök csődje? Nem kellene ám belehalni ebbe a galambürülé- kes átlényegülésbe. Még az átlényegülést is abba lehetne hagyni. Megszakítani mindenképpen. Mindhalálig. Hátha nem hűlnének ki a kézfogások. És a barátságok. Jó, magyarok? Kihűlő kézfogások
