Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám
(Folytatás az előző számunkból) M indezekről pontos értesülése volt Dénes Ferencnek. Érthető volt tehát, hogy az 1956-os esztendőhöz érkezve még jobban rám irányult a figyelme, s amikor Budapesten kitört a felkelés, a CSKP KB rögtön megfogalmazta álláspontját, amely szerint Magyarországon az ellen- forradalmat az imperialisták robbantották ki. Ezt a legfelső szintű pártállásfoglalást meg kellett vitatni és szavazni az ország minden pártszervezetében, így az Új Szóban is. Ma is borzongva gondolok vissza azokra a percekre. Huszonöt évesen azt merészeltem mondani, hogy nem értek egyet a CSKP KB helyzetértékelésével, mert a belső bajokat nem lehet figyelmen kívül hagyni és a Rákosi-Gerő féle szektás, balos, dogmatikus politika vezetett az ellenforradalom kirobbanásához! Ha ez nem így lenne', miért nem nálunk robbantottak az imperialisták? Vészjóslóan a fejem fölé tereltem a sötét fellegeket. Naivitásom határtalan volt. Szentül hittem, hogy tisztességesen folyik minden, bár meg kellett volna látnom Dénes Ferenc tekintetében az elszántságot a velem való leszámolásra. Nem csapott le rám a pártgyűlés után, hanem az alkalmas pillanatra várt, s az nem következett el mindjárt. Édesanyám halálos beteg volt, a napjai meg voltak számlálva. Amikor csak tehettem, szaladtam haza, a közelébe. És az írószövetségből is kaptam kötelező feladatot: üljek autóba Katarina La- zarovával, a Darázsfészek című regény ismert s akkor már állami-díjas szerzőjével, meg Pavol Bertával, a Kultúrny zivot szerkesztőjével, s utazzunk a Losonci járás déli részébe megvizsgálni, hogyan hat a magyarországi ellenforradalom a csehszlovákiai magyarokra. A szolgálati gépkocsival, Katarina La- zarová kívánságára, Besztercebányán álltunk meg, ahol a kerületi pártbizottság székházában Tonhauser Pál vezető titkár fogadott bennünket. Meghallgattuk rövid tájékoztatóját, amelyben az is benne volt, hogy ő és Lazarová asszony bányászruhába öltöznek s átmennek Salgótarjánba, mi pedig folytassuk utunkat a Losonci járás déli részébe. Mulyadon, Bussán és még néhány helyen jártam Pavol Bertával, s puhatolózás helyett mindenütt a borospoharakat ürítgettük, mert sehol nem tapasztaltunk nyugtalanságot. Azt azonban megállapítottuk, hogy az emberek feszült figyelemmel kísérik a magyarországi eseményeket. Tájékozottak és óvatosak voltak, a véleménymondásban pedig visszafogottak. A hosszú és gyötrelmes út után elcsigázottan értem vissza Pozsonyba. Még úgy istenigazában ki sem fújtam magam, amikor a szerkesztőség folyosóján Dénes Ferenc egyik bizalmas embere arra figyelmeztetett, hogy jelentés jött rám. Lenyeltem a számban a hirtelen összefutott keserű nyálat, és azután minden olyan gyorsan történt, hogy meg sem kérdezhettem, ki jelentett fel? Dénes Ferenc hívatott. Szemtől szemben álltunk, tekintetéből megvetést olvastam ki. Ridegen közölte velem: — Felhívott a besztercebányai kerületi párttitkár, hogy Losoncon, a vasútállomás előtt, ahonnan az autóbuszok a járás községeibe indulnak, egy Ács nevezetű Új Szó szerkesztő felugrott az autóbusz lépcsőjére, és az összecsődült tömeg előtt Mindszenty hercegprímást éltette...- Hazugság! - kiáltottam fel. - Aljas provokáció! Én egy kis református faluban nevelkedtem, miért éltettem volna Mind- szentyt? Meg sem várva kirohantam a főszerkesztő szobájából, de sem a szerkesztőségben, sem otthon, kicsiny és nyomorúságos lakásomban nem tudtam megnyugodni. Lidérces nyomás nehezedett rám. Gyötrelmesen féltem. Akkor jutott eszembe először, hogy mindaz tisztességtelen, amit eddig tisztességesnek hittem. Minden összekavarodott bennem. Tudatomban valósággal zuhogtak a kérdések: Milyen fasiszta lapot olvastál? Miért fáj az neked, ha kimarad a tankönyvből Ady Endre és Arany János verse? Miért veszed a szívedre, hogy főnököd, Dénes Ferenc, magából kikelve kiabálja a szerkesztőség folyosóján: Rákosi elvtárs mindig példaképünk volt és az is marad? Egyet tudtam biztosan, hogy el kell menekülnöm Pozsonyból. Halálosan beteg édesanyám ágya számomra az egyetlen biztos pont, ahol meghúzódhatok. Bár már ő is olyan állapotban volt, hogy csak hálni járt belé a lélek. Meg is halt szegény, november végén. Anyám temetése után, az Új Szóba visszatérve, azt tapasztaltam, hogy nem csillapodtak a kedélyek. Szinte szikrázott a feszültség Dénes Ferenc és azok között, akik nem értettek egyet a CSKP KB magyarországi eseményeket értékelő politikájával. Jobbnak láttam ismét eltűnni a fő- szerkesztő szeme elől. Magyarországon még mindig nem csendesedett a harci kedv. Arra hivatkozva, hogy anyám halála után elrendezni való dolgaim vannak otthon, és apám is hozzánk költözik Pozsonyba, újra eltávoztam a munkahelyemről. A huzamosabb otthontartózkodás valamelyik napján felke____MÚLTFAGGATÓ hó hér ne rehabilitálj on! MIÉRT REPÜLTEM AZ ÚJ SZÖBÖL? resett Dénes György költő, a Szlovák Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa. Interjút kért tőlem, a fiatal csehszlovákiai magyar írótól, újévi műsorukba. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtam, csak annyi rémlik, hogy kevesebbet kértem a szemellenzős irodalompolitikai gyakorlatból. Bár ne tettem volna! Az újévi műsorban Dénes Ferenc is szerepelt, így engem is meghallgatott. Mit sem sejtve tértem vissza a szerkesztőségbe, s tudván január eleji kötelességemet, egyenesen a gazdasági osztályra mentem, átvenni a vasútra szóló éves bérletet. Az osztályon azonban nem várt készen a bérletem, a hölgyek magyarázat helyett csak mekegtek-makogtak, s másnapra hívtak. Gyanútlanul léptem be a szobámba, ahol már szólt a telefon, s a vonalban Dénes Ferenc hangja szólt: azonnal menjek be a szerkesztőbizottság ülésére! A nagyra méretezett, szépen bebútorozott főszerkesztői szobában már együtt voltak a szerkesztőség legfőbbjei. Minden szerkesztőbizottsági tag előtt a rádió magyar adásában elhangzott nyilatkozatom géppel leírt példánya volt.- Visszavonod a nyilatkozatodat?- mutatott saját másolt példányára Dénes Ferenc, s hangja egészen elfátyolosodott a visszafojtott indulattól.- Nincs mit visszavonnom! - mondtam sietve, mert már az idegeimre ment, hogy a főnöknek mindig velem van baja.-Gondoltam, hogy ez lesz a válasz!- ejtette öklét az asztalra Dénes Ferenc, és sápadt arccal, remegő ajakkal folytatta:- Tudod, hogyan nézünk rád? Ha itt is az történne, ami Magyarországon, te lennél az első, aki halomra lövöldöznél bennünket!- Ez csupán feltételezés - keményeden meg a hangom. - Ezt én is feltételezhetem rólad, vagy akárkiről! E zzel a megjegyzésemmel fenékig ürítettem a keserűség poharát. Dénes Ferenc hófehérre váltan megcsóválta a fejét, így hozva tudomására a szerkesztőbizottságnak, kit is tartott ő a szerkesztőségben. De még nem nyúlt a sorsokat és életeket meghatározó telefon után. Türtőztette magát, játszotta a kegyelmest. Szőke Lőrinc szerkesztőségi titkár legszívesebben számba adta volna a szavakat, hogy mentsen. A többiek tekintetéből is kiolvashattam, hogy együttéreznek velem. Én azonban csökönyös és hajthatatlan voltam, képtelen az akkoriban divatos szánom-bánom önkritikára. Ekkor nyúlt Dénes Ferenc a telefonhoz, amelynek a túlsó végén Matej Lúcan, a pártközpont agitációs és propaganda osztályának vezetője szólalt meg.- Mács Józsefet a mai napon állásából felfüggesztem! — közölte Dénes Ferenc fagyos hangon Matej Lúcannal, s miután visszatette helyére a telefonkagylót, megvetően az ajtóra mutatott. Mint akit fejbe vertek, úgy tántorogtam ki a főszerkesztő szobájából. 1957. január ötödikének zimankós napján még messze volt a dél, rám azonban mintha a legsötétebb éj szakadt volna. Az Új Szó szerkesztősége a városközpontban volt, közel a Duna partjához, az én lakásom meg a Stollwerck-gyáron túl, a Bakunyin utcában. Gyalog vágtam neki a hosszú és fárasztó útnak, a villamosok egykedvűen csörömpöltek el mellettem. Sötét, téli homály ereszkedett a városra, mintha a természet is miattam szomorkodott volna. Mi történik itt, s mi történik velem, aki még mindig hiszek abban, hogy a szocializmus jobbat nyújt az embereknek? Valóban az utcára kerülök, s nevetség tárgyává válók? Vagy csak álmodom ezt a szörnyűséget, s nem igaz a kidobatásom? Mikor benyitottam örökké sötét lakásunkba és elmondtam a feleségemnek, hogyan bánt el velem Dénes Ferenc, falfehéren leroskadt a hokedlire, és sokáig nem tudott szóhoz jutni. Csak két kicsi lányunk játszott gondtalanul a konyhában. Éjszaka nem aludtam. A sötétben a még sötétebb jövőbe bámultam, s ahogy virradt és beszivárogtak az ablak résein a hangok, úgy kelt életre bennem a reménység, hogy még megváltozhat minden. Azzal indultam a szerkesztőségbe, hogy meglepő fordulatnak leszek tanúja. Az ajtóban azonban hideg zuhany ért. A kapus nem engedett be!-Ne haragudj, én csak a főnök parancsát teljesítem. Az pedig úgy szól, hogy többé nem lépheted át a szerkesztőség küszöbét! Sarkonfordultam, és egyenesen Matej Lúcanhoz mentem. Kihallgatást kértem. Fogadott, és az ártatlan bárányt játszotta. Mint aki Dénes Ferencet nem is érti, miért volt a döntésében olyan szigorú. Legalább tízszer elolvasta a rádiónak adott nyilatkozatomat, de nem látott benne semmi veszélyeset. Ám hogy a reménykedésnek az esetleges pislogását is rögtön eloltsa, mindjárt hozzátette, nem tehet az érdekemben semmit. Nem adhat nekem igazat Dénes Ferenccel szemben. Teljes reménytelenségben hagytam el Matej Lúcan szobáját és a pártközpont épületét. Már a lépcsőkön nyakamba szakadt a múló napok tétlenségének vaksötétje, a kilátás- talanság réme. Más szerkesztőségben aligha találok helyet, ki merne felvenni aztán, hogy az Új Szóból látványosan kirúgtak? Abban sem bízhattam, hogy bizalmat vesztettként, pedagógiai képesítéssel a zsebemben, elmehetek tanítani valahová. Kirúgásom harmadik hetében mégis Dénes Ferenc ajtaja nyílt meg előttem.. Nyilván hallotta: „mily nyomorban élek”, s „megesett” a szíve rajtam. Üzent értem.- Hallom, nyomorúságos lakásban laksz. Segíteni akarok rajtad. A Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének van annyi befolyása, hogy megfelelő lakáshoz juttasson! Az elbocsátásodról meg csak annyit: nem tehettem másképp. Magyarországon ropogtak a fegyverek, és az események az Új Szó szerkesztőségére is hatottak. Tudnod kell, hogy a szerkesztőségünkben, egy-egy bőrönd röplappal, megjelent két magyarországi ellenforradalmár. Rendőrséget hívtam rájuk. Egyszóval nem tétovázhattam. Példát kellett mutatnom helytállásból, meg kellett félemlítenem a beosztottjaimat egyik legrátermettebb riporterünk kirúgásával! De az elbocsátásod nem végleges, ezt komolyan mondom. Egy év múlva visszaveszlek, ha jól viselkedsz! Még a vállamat is átölelte, úgy kísért el az ajtóig. Biztató szavai azonban hamar feledésbe merültek. Sem kényelmesebb lakásom, sem állásom nem lett. Apám pedig már bérbe adta a bátkai családi házat, felmondott a munkahelyén is, s én nem mertem szólni neki, ne költözzön hozzánk, mert nincs állásom, kirúgtak a szerkesztőségből, s minden valószínűség szerint nekem kell hazamennem. Akkor tudta meg, hogy mi történt, amikor már velünk lakott, s öten szorongtunk a kicsinyke lakásban. A munkanélküliség keserves hat hónapja után Szőke József, az Új Ifjúság főszerkesztője tanúsított bátorságot, s felvett az egyik megüresedett helyre szerkesztőnek. 1410 korona fizetéssel, tehát kétszáznegyvennel kevesebbért, mint amennyit az Új Szóban már elértem. Nem baj! Örültem, hogy elhelyezkedhettem. Közben eljutott hozzám a hír, hogy Dénes Ferenc valóban komolyan gondolja a visz- szavételemet —, ha jól viselkedem. Én azonban, Dénes Ferenc hibájából, nem tudtam „jól” viselkedni. Önkényesen bevezettette az Új Szóba a szlovák helységnévírást. A barikád két oldalára kerültünk. A Szlovákiai írók Szövetsége magyar szekciójának vezetősége (Dobos László, Szőke József, Bábi Tibor, Turczel Lajos, Tóth Tibor és én) minden lehetséges párt- és állami fórumon tiltakozott a felháborító gyakorlat ellen. Dél-Szlovákia- szerte is nagy volt a felháborodás. Karol Bacílek, szlovákiai pártfőtitkár kénytelen volt fogadni a magyar szekció vezetőit. Szánalmas és kiábrándító képet mutatott a pártközponti tárgyalás. Az asztal egyik oldalán a szlovákok, köztük dölyfösen és „igaza” tudatának a fölényével Dénes Ferenc, térdén szétterített térképpel, amelyen csak szlovákul szerepelt a települések neve. Ha tehát a térképnek igaza van, akkor neki is, és helyesen járt el, amikor egyik napról a másikra bevezettette a térkép szerinti gyakorlatot. Az asztal másik oldalán mi, a fejüket felemelni merő tiltakozók. És Lőrincz Gyula is velünk egy sorban, a nagyobb nyomaték kedvéért. Karol Bacílek látta, hogy a magát internacionalista színben feltüntetett pártközpont számára tarthatatlan Dénes Ferenc álláspontja; így jó és ravasz taktikai érzékkel gúnyos megleckéztetésébe kezdett.- Úgy tudom, Dénes elvtárs, hogy te már az első köztársaságban is szerkesztőségben dolgoztál - markolászta az állát Karol Bacílek.- Igen, Bacílek elvtárs - húzta ki magát Dénes Ferenc.- Azt azonban már elfelejtettem, hogy melyik lapnál...- A Kassai Magyar Munkásnál, Bacílek elvtárs - mondta büszkén Dénes Ferenc.- Érdekes - gondolkozott el Karol Bacílek. - Akkor nem harcoltál azért, hogy a lap neve Kosicei Magyar Munkás legyen! Most nem jó neked Kassa, amikor szocializmust építünk? Dénes Ferenc elvörösödött, mert ilyen fordulattal nem számolt. Karol Bacílek, mielőtt teljesen felocsúdva vérszemet kaptunk volna, sürgős tárgyalására hivatkozva távozott a teremből. Azzal a nekünk kedvező megjegyzéssel, hogy a párt az első köztársaságban annyi nyelven írta a röplapjait, ahány nemzetiség élt az országban, mert azt akartuk, hogy értsenek bennünket, értsék, amit mondunk. A helységnévírás gyakorlatába a párt nem szól bele. Úgy írjátok a helyneveket, ahogy az nektek a legjobban megfelel! G őzelmi mámorban távoztunk V a pártközpontból. S nem tartva magunkat a közmondáshoz, amely szerint nem jó előre inni a medve bőrére, bevonultunk az írószövetség klubjába. Lőrincz Gyula is velünk jött, de ő nagyon óvatos volt, mikor a klubba hívtuk. Előbb többször is körülnézett az utcán, csak azután követett bennünket. Dénes Ferenc a „fehér házban” maradt, cinkostársai között, hogy új haditervet dolgozzanak ki. Azt hiszem, akkor született meg a kettős helységnévírás gondolata, amely 1989 novemberéig tartotta rettegésben a szlovákiai magyar sajtót. Az Új Szó főfője erőlködött még egy ideig a szlovák helységnévírással, de sokáig nem tudta tartani álláspontját. Az Új Szó szerkesztői nem értettek vele egyet, jobbnak látta hát ő is a magyar lapok gyakorlatát követni. S ha másoknak el is nézte, hogy az ütközetben a másik oldalon állt, nekem ugyanezt nem bocsátotta meg. Rosszul viselkedtem az általa megszabott próbaidőben. Feketelistára tétetett, az Új Szóban semmi nem jelenhetett meg tőlem. Újra a veszedelmes megbízhatatlanok közé sorolt, akiknek a mozgását az állambiztonságiaknak is figyelniük kell... Már nem emlékszem, mennyi ideje dolgoztam az Új Ifjúságnál, amikor Babos Lászlót, a Fáklya című havi irodalmi folyóiratunk egyik szerkesztőjét a rendőrség elvitte a szerkesztőségből, és a magyarországi forradalmat dicsőítő verseit keresve, házkutatást tartott nála. Babossal szoros kapcsolatban álltam, már közölt tőlem elbeszélést a Fáklyában, s hírét véve letartóztatásának azt találtam mondani az Új Ifjúságban, - Klein László szobatárs és szerkesztő kolléga előtt -, hogy Babos révén még én is bajba keveredhetem, hiszen jó barátságban vagyunk. A tisztelt kolléga, persze, valahol valakinek „elszólta” magát, s az egyik napon az Új Ifjúságban is megismétlődött ugyanaz, ami a Fáklya szerkesztőségében. Ugyanolyan nagy Volga személygépkocsi állt meg a mi épületünk előtt is, amilyenen Babos Lászlót elvitték. Előbb azonban - ezt később tudtam meg a feleségemtől - Bakunyin utcai lakásom ajtaján kopogtatott a két titkosrendőr. Feleségem megkérdezte tőlük, hogy kit keresnek, s ők habozás nélkül azt felelték:- Mács Józsefet!- Melyiket? - hangzott el feleségem szájából a további kérdés. A titkosrendőrök zavarba jöttek, nem készítették fel őket arra, hogy két Mács nevű él a lakásban.- A szerkesztőt - vágta ki magát az egyik titkosrendőr.- Már elment munkába! Én közben beértem a szerkesztőségbe, s akik nyolc óra körül már bent voltak, rémülten fogadtak. Rendőrök keresték magát, mondták szörnyűlködve. Megvontam a vállam, és benyitottam a szobámba. Klein László még nem volt a helyén. Jóformán le sem ültem a székemre, a titkosrendőrök már újra megérkeztek. Felmutatták igazolványukat: azonnal menjek velük a rendőrségre! Mentem, mi mást tehettem volna. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. Beültettek a lent várakozó Volgába. Eszembe jutott, hogy Babos Lászlót is így vitték el, s már nem is eresztették vissza. A kín verejtéke gyöngyözött a homlokomon. Aznap a Pipafüstben című kiadásra váró riportkötetemre vehettem volna fel előleget, s mivel szűkében voltunk a pénznek - meg teljesen abban a hiedelemben éltem, hogy valamiért engem is letartóztattak -, arra kértem a rendőröket, hajtsanak a lakásomhoz, hogy megmondhassam a feleségemnek, vegye fel ő a könyvemért járó előleget. A rendőrök azonban mintha süketek lettek volna, befordultak a Februári győzelem utcai rendőrség udvarára. Egy negyedik emeleti üres szobába vezettek, s jó órányi ideig senki nem nyitotta rám az ajtót. Aztán nagy késedelemmel bejöttek ketten, s megkezdődött kihallgatásom a letartóztatott Babos László ügyében: mióta ismerem őt, milyennek ismerem őt, stb. Majd elém rakták a Magyar rapszódia című versét, hogy olvastam-e valahol? Nem olvastam. Több más ötvenhatos versét is megmutatták. Azokat sem olvastam. Aztán azt firtatták, egyetértek-e a versekbe foglaltakkal? „Nem értettem egyet”. Hogy is mertem volna beismerni az azonosulást!... Pedig különösen a Magyar rapszódia című verse nagyon tetszett, magyar forradalmat elsirató fájdalmas gondolatára még most is emlékszem. Kihallgatásom késő délutánig tartott. A jegyzőkönyv aláírása után fáradtan, lelkileg elgyötörtén léptem ki a vallató szobából. Remegett a lábam, a belsőm, minden porcikám. Örülnöm kellett volna, hogy ennyivel megúsztam, de nyomasztó érzéseimtől nem tudtam szabadulni. Elvesztettem az emberekbe vetett hitem, bizodalmám. Már a feleségem előtt sem mertem egészen kitárulkozni. Ha villamosra szálltam, ha gyalog mentem, hátra- hátra néztem, nem követ-e valaki. Minden civil ruhás ember gyanús volt, aki valamilyen okból rajtam felejtette a tekintetét... Ha lassan is, teltek-múltak az évek. 1960 októberében a Hét szerkesztőségébe hívtak, és kineveztek a belpolitikai rovat vezetőjének. Nem sokkal később a lap Fórum című mellékletének felelős szerkesztésével bíztak meg. Ekkor már recse- gett-ropogott a csehszlovák pártdiktatúra minden eresztéke. Sztálin halála és Hruscsov fellépése, illetve a huszadik kongresszus Magyarországon kívül más országokban is erőteljesen éreztette hatását. A csehszlovák pártvezetők képtelenek voltak a határokon kívül tartani a Szovjetunióban elkezdődött erjedést. Olvadt a sztálini politika vastag és kemény jege, folyammá duzzadtak az erecskék és a patakok. Dénes Ferenc látta, nem tarthatja tovább a nemzetiségi kérdésben vallott merev - és a szlovák nacionalizmust kiszolgáló - felfogását, ő is igazodott hát a szabadabb légkört kialakító helyzethez. A hatvanas évek második felében feloldotta számomra a publikálási tilalmat, s amit legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni: leközölte azt a cikkemet, amely az ő igen-igen vonalas lapjában kimondta, hogy jogunk van az önálló igazgatás alatt álló magyar iskolákhoz, a szó- és írásbeli kétnyelvűséghez, a magyar településnevek leírásához és kiírásához a községnévtáblákon, iskoláinkban a magyar történelem tanításához, stb. Amikor 1968 januárjában bekövetkezett Dubcek győzelme Novotny fölött, megint kénytelen volt lehozni a prágai eseményekre reagáló Jó szél című cikkem, amelyben kifejtettem, hogy a változástól, a demokratizálási folyamat elindításától a nemzetiségi kérdés végleges és megnyugtató rendezését várom. A társadalom demokratizálásának folyamata minden munkahelyen a múltbéli durva hibák feltárásával és az orvoslás szándékával vett egyre nagyobb lendületet. S ez a feltartóztathatatlannak látszó folyamat egy napon az Új Szó szerkesztőségét is elérte. Dénes Ferenc alatt inogni kezdett a főszerkesztői szék. A kirúgásomat is fel akarta használni arra, hogy a posztján maradjon. Petrőci Bálintot küldte hozzám: — Dénes elvtárs megbízásából jövök! - mondta. - Ülésezett a szerkesztőbizottság, és úgy döntött, hogy rehabilitál! Visz- szavesz arra a helyre, ahonnan 1957. január 5-én elbocsátott! És természetesen az anyagi károkat is megtéríti... odálkozva és nem kis meglepetéssel néztem rá! Nem akartam hinni a fülemnek. Hosszan hallgattam, s magamban azt gondoltam: Kedves barátom, engem ez a hóhér ne rehabilitáljon! És az ajánlatot elutasítottam. A Prágai Tavasz akkor még a szívekben és a lelkekben erőteljesen virágzott, s amikor a tankok kíméletlenül eltiporták egészséges szirmait, már sejtettem, hogy elkezdődik életem második nagy kálváriája is. Ezzel azonban talán majd egy másik írásomban foglalkozom.
