Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám
1994. március 13. MÚLTFAGGATÓ, j j|jpjj * r' -w^WjrW rjy^^j jp | jrWj^^MfM ^ppp fß[w. wi \ yw/ vw/', j^||jP jpT| I wSL? flpj ^jp avatatlan szem számára a jelen történései olyanok, akár a búvópatakok. Nem látni sem az elejüket, sem a végüket. Egyszerűen feltörnek az idők homályából és eltűnnek. Megtörténnek. Aki azonban hátrafülelve a múltra szemléli az eseményeket, láthatja, hogy minden történés része, mozzanata egy nagy folyamatnak, a történelemnek, és ily módon valahol az idők homályában mindennek volt kezdete, van jelene, minden valahová tart. És mégis gyakran botlunk olyan eseményekbe, amelyek valamilyen módon ismerősek, találkoztunk már velük, és csöppet se lepnek meg újszerűségükkel. Ilyen esemény mostanában a közigazgatás területi átszervezésének terve, amely mint közéleti esemény, 1960-tól köszön vissza ránk, idősebbekre, a múltból. Időben visszamenve ugyanis akkor is lezajlott a köz- igazgatásnak egyfajta területi átszervezése, de nem ez volt az első, mert előtte 1923-ban is volt egy, sőt ezt megelőzően 1785-ben, II. József idején is átszervezték már a közigazgatást. A történelmi Magyarország közigazgatásának alapját képező vármegyerendszer hosszú fejlődés eredményeként jött létre. Ez a fejlődés Szent István idejében kezdődött, és legfőbb vonásaiban 1526-ra, a mohácsi vész idejére fejeződött be. Ebben a hosszú fejlődésben az akkori társadalom két alaptényezője, az ember és környezete játszotta a főszerepet, s ezért az egész fejlődést erőszakoltságnélküli, természetes folyamatnak tekinthetjük. Minden vármegye egy-egy tájegységet foglalt magába, e tájegységek határai természet szabta határok, s ezért a nagyságuk nagyon is eltérő. Turóc vármegye szinte csakis a Turóc- medencére, „Turóc kertecskéjére” korlátozódik; Trencsén vármegye pedig egymagában akkora, mint Árva, Liptó és Turóc együttvéve, holott közvetlen szomszédjai egymásnak. És hogy az emberi tényezőkről is szóljunk, ma már a szlovák történetírás is elismeri, hogy nem utolsósorban éppen e természeti- leg is jól körülhatárolt közigazgatási egységek tették lehetővé, hogy ezekben az ott élő szlovák népelem megmaradt, gyarapodott, és olyan vezető rétege jött létre, amely népe érdekeit nem csupán megyei szinten, de az országgyűléseken is méltóképpen képviselhette (Jozef Klimko: Vyvoj územia Slovenska a utvá- ranie jeho hranice, Obzor, 1980). Ha később voltak is konfliktusok a vármegyék között, mindez az országos vezetést legkevésbé se zavarta. Az országgyűlésben a kis és nagy vármegyék küldöttségei teljes egyenjogúságot és egyenrangúságot élveztek. Egyik vármegye se emelhette hatalmát a másik fölé, területét be nem kebelezhette, a gazdaságilag gyengébb, szegényebb vármegyék támogatását úgy oldották meg, hogy azok önérzetét, területi önkormányzati szuverenitását nem sértették, az országos terhek viselésében pedig erejükhöz mérten vettek részt. Ily módon az egyes vármegyék valóságos kicsi országokká (pl. Gömörország) szerveződtek, s ezeknek nem csupán a nemesei, de a köznép is büszkén vallotta magát árvainak, túróéinak, hontinak, gömö- rinek vagy barcsinak, s ezt díszes ünnepi viseletűk azonos színeivel, jegyeivel, mintáival is kihangsúlyozták, és vallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül ragaszkodtak egymáshoz, egymást „földinek” nevezték. Csupán sajnálhatjuk, hogy a szlovák-magyar együttélés az elmúlt hetvenöt évben nem ezekre az alapokra épült, hanem cseh sugallatra azok a hagyományok elevenedtek fel, amelyeknek gyökerét valahol II. József abszolutizmusának sötét bugyraiban kell keresni. Akkor kezdődtek ugyanis a bécsi udvarnak azok a mesterkedései, amelyek a felvilágosodás hatására növekedni kezdő magyar, szlovák nemzeti erőket egymással szembe fordították. Ezek taglalására persze itt most nem térhetünk ki. De minden bizonnyal nem véletlen, hogy éppen ekkor indultak az első támadások Bécs részéről a vármegyerendszer ellen is, amelyet szándékosan a magyar konzervativizmus megtestesítőjének tüntettek fel. n József már édesanyja, Mária Terézia uralkodásának idején megkezdte azok- • nak a reformoknak a bevezetését, amelyek az egész birodalom közigazgatásának egységesítésére, centralizálására, az egységes monarchia létrehozására irányultak. Reformtörekvéseit a felvilágo- sultság, a „közjó” eszméinek selyempapírjába csomagolva próbálta elfogadtatni. II. József a trónra lépésekor nem koronáztatta meg magát a magyar koronával, a koronát Bécsbe vitette, az országgyűlést nem hívta össze. így tette lehetetlenné, hogy a magyar nemesség egységesen, országos szinten szembefordulhasson refortörekvéseivel. A nemesség védőbástyái ettől kezdve a vármegyék lettek, ahol, ha száz részre töredezve is, a megyegyűléseken szembeszállhattak Bécs törekvéseivel. II. József a magyar alkotmány teljes felrúgása nélkül a vármegyéket nem szüntethette meg, viszont mindent megtett annak érdekében, hogy önkormányzatukat, szerepüket csökkentse, a nemesi erők széttöredezését fokozza. A birodalom ügyeit a mindenható állami tanács, a kancellária intézte, a magyar országgyűlés helyét a helytartótanács foglalta el. Magyarországot tíz közigazgatási kerületre osztotta (1785), megszüntette a rendi önkormányzat szerveit, latin helyett a németet tette a közigazgatás nyelvévé, az országot rendeletek útján, kinevezett tisztviselőkkel igazgatta. Ennek megfelelően a kerületek élére királyi biztosokat állított, a vármegyékbe kinevezett alispánokat küldött, a járások élére szolgabírók kerültek, a királyi városok önkormányzatát, előjogait eltörölte. A leghevesebb ellenkezést persze a német nyelvű közigazgatás bevezetése váltotta ki, amely felizgatta, megosztotta a monarchia népeit. Minden nép azzal a jogos igénnyel lépett fel, hogy német helyett a saját nyelvét tegye a hivatalok, a bíráskodás és a közoktatás nyelvévé. E törekvéseikben akaratlanul is szembe találták magukat egymással, s megfeledkeztek a közös ellenségről, Bécsről, amelynek most már nem maradt más feladata, mint a cselszövés, az ellentétek szítása. A kialakuló szlovák vezető rétegben, értelmiségben már régebben élt az a vágy, hogy Erdélyhez hasonlóan Felső-Magyarország különálló területi tartományi létét is felmutassák. Ezt sugallta az a tény is, hogy a török hódoltság idején a királyi Magyarország területe nagyjából azonos volt Felső-Magyarország területével, később pedig a Thökölyi-, Rákóczi-sza- badságharc e területek felszabadításáért folyt, s ezekben a mozgalmakban a szlovákság tömegesen vett részt. M ost a reformok során II. József is úgy alakította ki a három felső-magyarországi kerületének határait, hogy azok lényegében megegyeztek a mai Szlovákia határaival. A Nyit- rai kerület területe nagyjából azonos volt az 1960 utáni Nyugat-szlovákiai kerület területével, a Besztercebányai kerület a Közép-szlovákiai, a Kassai kerület pedig a Kelet-szlovákiai kerület területével. Tehát Szlovákia észak-déli irányú területi beosztása lényegében tőle származik. II. József reformjait, köztük a közigazgatás reformjait is az öntudatra ébredő magyar, szlovák nemzeti erők buktatták meg. Magyarországon visz- szaállt az előző közigazgatási rend, de ez szellemében, belső tartalmában már alig hasonlított a régihez. Nemzeti jegyekkel, tartalommal töltődött. A szlovák törekvések körvonalai is világosabbá, határozottabbá váltak, s az új körülmények közt most már a szlovákság területi megjelenítését is fontosnak tartották. Mindezt a reformországgyűlések összehívásának izgalmai hozták ismét felszínre a XIX. század elején. Ekkor dolgozta ki Ján Caplovic azt a közigazgatási javaslatot, amely történelmi és etnikai elvek alapján jelölte ki a szlovák területeket. Ezt fejlesztette tovább Kollár térképe és területelrendezési elképzelése, amelyet 1848-ban a liptószentmiklósi deklaráció kiegészítéseként terjesztettek a magyar országgyűlés elé. A deklaráció azon túl, hogy prezentálta a szlovák nemzet létét, megjelölte azokat a területeket is, ahol a szlovákság él. Kollár térképe e területeket négy vajdaságra, azaz kerületre tagolta. (Alsó-Vág menti, Felső-Vág menti, Tornai és a Bányavidék kerületére). A magyar országgyűlés ezeket a javaslatokat nem fogadta el. A Bach-korszak mozdulatlansága után az osztrák -magyar egyezkedés során terjesztette elő S. M. Daxner 1861. december 12-én a szlovákság kérelmeit, amelyek az új helyzetnek megfelelően 1848- hoz képest jóval szerényebbek, s mindössze tizenhat járásra szűkítette a szlovák területeket. Az 1867-es kiegyezés Magyarország belügyévé tette a nemzetiségi kérdést, s ezzel közjogilag új helyzetet teremtett. A jobbágyság megszűnésével és a polgáriasodás előretörésével most kezd kibontakozni a valódi parlamentarizmus, az országban gyarapodnak a demokratikus jogok, s ezzel párhuzamosan eltűnnek a köznemesi vármegyék, s helyükbe az önigazgatás elvére épülő, a lakosság minden rétegét képviselő négyek lépnek. Ezt a fejlődési folyamatot szakítja meg az I. világháború kirobbanása, 1918-ban pedig a Csehszlovák Köztársaság megalakulása, amely teljesen új irányt szab a fejlődésnek, s a közigazgatási reformoknak is. Amikor 1918 végén, 1919 elején a csehszlovák légiók megszállták Felső-Magyarországot, nem bontották meg azonnal a megyerendszert, csupán a köz- igazgatás nyelvét változtatták meg, feloszlatták a megyék önkormányzati szerveit, a megyegyűléseket, s helyükre bizottságokat állítottak, a megyék élére zsupánokat, a járások számára szolgabírákat neveztek ki, a falvakba pedig állami jegyzőket küldtek. Mindezt a győztes hatalmak határozata ellenére, de tudtukkal hajtották végre. Az antanthatalmak ugyanis kikötötték, hogy a békeszerződés megkötéséig a magyar közigazgatást meg kell őrizni. Mivel a csehszlovák erők a nagyhatalmakat kész helyzet elé akarták állítani, Szlovákia területét közigazgatásilag is a hatalmuk alá vonták, cseh hivatalnokokkal, csendőrökkel, postásokkal, vasutasokkal árasztották el már a béketárgyalások előtt. Mindez a szlovákokat is felháborította. Ez a hivatalnokgárda a volt megye- rendszer keretei közt is nagyszerűen boldogult, s végeredményben bebizonyította, hogy a közigazgatás területi rendszere mennyire másodlagos, és végeredményben bármiféle politikai, nemzeti tartalommal feltölthető, ésszerűsíthető és modernizálható. Az 1918-ban kikiáltott Csehszlovák Köztársaság 1922 végére érezte magát olyan erősnek és konszolidáltnak, hogy hozzáláthatott saját közigazgatási rendszerének kialakításához, egységesítéséhez. (Csehországban nem volt megyerendszer.) Az egységesítésen túl az indokok közt akkor is ott szerepelt a korszerűsítés, demokratizálás, gazdaságosság stb. elve. Amiről azonban csupán az ellenzéki parlamenti képviselők beszéltek, a valósabb cél az volt, hogy Prága jobban kezébe vehesse az egész ország irányítását, felszámolja a nemzetiségileg „tiszta” német, magyar közigazgatási tömböket, és fellazítsa a szlovákok hagyományos hivatali rendszerét. is egyik oka volt, hogy a reformjavaslatokat a legnagyobb titoktartás mellett dolgozták ki, a parlamentben gyorsított eljárással hagyták jóvá, és így is hajtották végre. Az új közigazgatási rendszer vertikális szervezeti felépítéséről, szerveinek jogköréről, működési rendjéről valamint a közigazgatás horizontális, területi elrendezéséről szóló törvényt 1922 júniusában hagyta jóvá a parlament. A törvényt értékelve a Prágai Magyar Hírlap június 28-án így írt: „Az a közigazgatási reform, amelyet a csehszlovák kormány és törvényhozás kellő előkészület és megfontolás nélkül a törvényalkotás gyorsforralóján összekotyvasztott, a mai megyebeosztás helyett új beosztást kreál. Megszervezi az úgynevezett nagymegyéket, a 700 000 lakosú közigazgatási monstrumokat, amelyeket geográfiailag úgy konstruál meg, hogy az egy tömbben élő magyarságból apró töredékek jussanak egy-egy nagymegyébe, amelyek ilyenképpen hatóerővel és önálló akarattal nem rendelkező kisebbségekké degradálódnának. A nagymegyék valóságos karikatúrái lesznek a közvetlenséget és egyszerűséget kívánó közigazgatásnak, mert már a megyeszékhelyeknek a megye egyes helységeitől való óriási távolsága is megakadályozza azt, hogy a megye székhelyén működő vármegyei hatóságokkal a vármegye közönsége állandó és szerves összeköttetést tarthasson fönn.” A kritikusok jól látták, hogy „a nagy közigazgatási komplexumok csak a bürokrácia útvesztőjét testesítik meg”, és visszafejlődést jelentenek a közigazgatás hatékonysága terén. Az eddig történelmileg kialakult 16 vármegye helyén 6 nagyvármegyét hoznak létre. Ezek: Pozsony, Nyitra, Vágmenti, Garammentr, Tát- raalji, Kassai nagymegye. Megszűnt a korábbi Komárom, Bars, Hont, Nógrád, Gömör-Kishont, Zólyom, Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Szepes, Abaúj-Torna, Sáros és Zemplén vármegye. Az új megyeszékhelyek: Pozsony, Nyitra, Turócszentmárton, Zólyom, Liptószentmiklós és Kassa. Az átszervezés Szlovákia sok történelmi városát érintette hátrányosan. Megszűntek megyeszékhelyek lenni, csökkent jelentőségük, elakadt fejlődésük. De nem csupán ők kerültek hátrányos helyzetbe. A nagymegyerendszer létrehozása mellett a törvény jelentős újítása volt, hogy az összes rendezett tanácsú várost nagyközséggé degradálta, Pozsonyt és Kassát pedig megfosztva törvényhatósági jogától, a rendezett tanácsú városok szintjére szállította le. A falvakká degradált városokhoz hasonlóan a járások se jártak jobban. Az egykori járások határait önkényesen megváltoztatták, többeket összevontak, másokat megszüntettek, a járási székhelyeket pedig összevissza dobálták. Oly nagy volt a titkolózás, hogy a falvak lakói még decemberben se tudták, melyik járáshoz fognak tartozni, hol lesz a járási székhelyük, pedig az új közigazgatási rend 1923. január 1-jén lépett érvénybe. Maguk a tisztviselők se tudták, hol fognak szolgálni, mivel a törvény előírta, hogy az összes tisztviselői kart ki kell cserélni. Az új állam nem csupán új intézményeket, hanem új embereket, új hivatalnokgárdát is hadba kívánt állítani, íme így festett az első köztársaság demokratikusnak mondott közigazgatása. A reform egész Szlovákia politikai, kulturális és gazdasági organizmusának elevenébe hatolt. Nem csoda, hogy óriási felzúdulást keltett, és a nemzetiségeken kívül a szlovák nemzeti erők is szembe fordultak vele. A parlamenti vitában a németek mellett a szlovákok léptek fel legradikálisabban. Spina német agrárpárti képviselő kerek perec kimondta: „Ez újabb politikai sakkhúzás a többség (csehek) részéről, amelynek célja, hogy mesterséges többséget biztosítson a német vidékeken lakó cseh kisebbségeknek. A kormány ugyanis szét fog választani egyes járásokat azért, hogy a járásban lévő németséget szétszakítsa”. A magyar képviselők támogatták a német és szlovák képviselők javaslatait, de túlzott hevességgel nem kapcsolódtak bele a vitába. Rámutattak, hogy a járásokat és megyéket cseh hivatalnokgárda felügyelete alatt el akarják szlovákosítani. Máriássy Tibor abszurdnak nevezte, hogy a Rozsnyói járás magyaljai Liptószentmiklósra járjanak ügyeiket intézni, ahová semmiféle közlekedési összeköttetésük nincs. A magyar városok közül Ipolyságot érintette legfájdalmasabban a reform. Megszűnt megyeszékhely lenni, és a járási székhelyt is a szlovák Korponá- ra helyezték. Hasonlóan jártak el az Ipoly-völgy középső szakaszával is, amikor a Kékkői járáshoz csatolták. Ipolyságon tiltakozó nagygyűléseket tartottak, s akárcsak mások, ők is panaszlevelet írtak a Köztársaság elnökéhez. Masaryk azonban hallgatott. Az általános felzúdulásban a kommunisták nagy népi összefogást, az ellenzéki pártok tömörülését javasolták, új választások kiírását követelték, és ezzel egyre nagyobb népszerűségre tettek szert. Nagygyűléseiken a szlovákokon kívül a magyarok, németek is megjelentek, más pártok képviselői is felszólaltak. Mindez valójában jól jött a kormánynak. A sok egyéb nézeteltérés miatt szétesni készülő kormánypárti koalíció a veszélyt látva ismét megszilárdult, s a kormány megmenekült a bukástól. Ma már bizonyosra vehetjük, hogy Benes kormányfőnek ebben a politikai sakkjátszmájában nem kis szerepe volt a közigazgatási reform törvényjavaslatának előteijesztése, amely a köztársaság megvédése ürügyén tömörítette a cseh nemzeti erőket, Szlovákiában pedig mozgósította a csehoszlovakizmus híveit, s így a kormány nemcsak hogy megmaradt, de megteremtette az egységes csehszlovák közigazgatást is, csökkentette a nemzetiségek befolyását a hatalomra, a nagymegyék és járások élére pedig a maga embereit állíthatta. így kovácsolt a vereségből győzelmet. H ogy mindez kísértetiesen hasonlít mai helyzetünkre, annak oka nem csupán az, hogy akkor is, most is új államot építettek körülöttünk, hanem az is, hogy akkor is, most is nemzetállam épült, s ebben az építkezésben a nemzeti kisebbség zavaró körülmény. Meciar kormányának politikája a mai szlovák törekvések kifejezője. A túlfűtött nemzeti erőknek szüksége van rá. És akárcsak Masaryknak szüksége volt Benesre, Weissnek és Carnogurskynak is szüksége van Meciarra, mert azt a feladatot, amelyet ő teljesít, maguk nem végezhetnék el. Ilyen a mai szlovák politika munkamegosztása. És hogy mit hoz a jövendő, abba remélhetőleg nem csak a túlfűtött szíovák nemzeti erők szólnak majd bele. Szőke József Az 1922-ig érvényben maradt magyar megyebeosztás Slovensko v roku 1920
