Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám
PUBLICISZTIKA, Csáky Pál Rohanó, néha lényegeiben változó világban élünk. Sokszor nem is győzzük rögzíteni a sok történést; gyakran úgy érezzük, a világ ki akar rohanni a talpunk alól. Kapaszkodni szeretnénk, támpontokat találni, s eközben nemegyszer rémület fog el bennünket; a régi támpontokat használhatatlannak érezzük, az újakat kialakulatlannak. Átmeneti kor kellős közepén, történelmi szélzúgásban mi sem maradhatunk tétlenek. Újra át kell gondolnunk viszonyainkat, meg kell találnunk helyünket az új körülmények között is. * * * 1989 óta sok mindent megéltünk. Gyakran hajlamosak vagyunk rá, hogy az új helyzetnek csak a negatívumait érzékeljük. Sajnos, erre valóban gyakran van okunk. 1989 óta nőtt körülöttünk - és bennünk - a bizonytalanság. Erősödött a türelmetlenség és az erőszak, gyakoribb lett az alpári hangnem. ‘89 novemberének naiv kitárulkozása, megértés-ígérete semmivé lett. Szinte állandósultak körülöttünk a történelmi-politikai-tár- sadalmi földcsuszamlások; de jogos igényünk is, hogy ép bőrrel szeretnénk kikerülni ezekből a változásokból. Mi több: megerősödve. Idővel talán gazdagodva is. Az esélyünk megvan erre. Azt is látnunk kell ugyanis, hogy 1989 óta néhány pozitívum is történt. Például az, hogy lehetőségeket kaptunk. Bizonyos fokú, addig nem tapasztalt szabadságot is. Számos fal leomlott körülöttünk. Az út göröngyösebb lett, de szélesebb is. Sportnyelven szólva: a játéktér mélysége bővült. Tudunk élni az új lehetőségekkel? * * * Vegyük azért számba a gyarapodásainkat is. Új kiadók jöttek létre; gondokkal küszködve bár, de új lapok, új iskolák is; meg pártok, amelyek elsősorban arra hivatottak, hogy életképességünk fennmaradását bizonyítsák. Létrejöttek a helyi önkormányzatok, legitim polgármestereink vannak. Nagyobb lehetőséget kapott kassai színházunk, s bizonyos intézmények csírái is létrejöttek. A magyarlakta vidékeken — több évtizedes késedelemmel - emlékműveket állítunk, emléktáblákat avatunk. Újból megpróbáljuk birtokba venni a szülőföldünket jelentő földsávot. Nem kirekesztő, hanem kijelentő értelmezésben: itt akarunk szabad, teljes értékű emberi életet élni, ahol megszülettünk. S ehhez úgy berendezkedni, hogy valóban otthon érezzük magukat. Ebben senki sem láthat nacionalizmust vagy fenyegetést: az otthonára talált ember - ha tisztelik őt és békén élni hagyják - a legjámborabb fajta. Gyarapodni akar, örülni az életnek, anyagi és szellemi értékeket létrehozni. Bebizonyítani — önnönmagának is —, hogy joggal igényel magának helyet a civilizált népek sorában* * * Én úgy érzékelem: a szlovákiai magyarság ma emeltebb fejjel, egyenesebb derékkal tud és akar élni, mint 1989 előtt. A nehézségek ellenére merészebben vállalja önmagát, határozottabban meg tudja fogalmazni igényeit; s ha kell, ki is tud mellette állni. Mondjuk ki ismét, messze hangzón: mi a tolerancia, a megértés, a humánum népe vagyunk, s az is akarunk maradni. Mi senkivel nem akarunk konfliktusba keveredni. Ám önmagunkból egy jottányit sem vagyunk hajlandóak feladni! Mi büszkék vagyunk értékeinkre, s szabad emberként ragaszkodunk is hozzájuk. Mi itt otthon vagyunk, sem szolgálói, sem kiszolgálói nem leszünk másoknak. A szlovákiai magyarság ‘89 óta nagyot nőtt; s remélem, azon az úton halad, hogy mindazt, amire szüksége van, türelmes konoksággal kiharcolja magának. Hogy ne a történelem csapjon át fölötte, hanem a viharok és a megpróbáltatások között is meg tudjon maradni. * * * Az utóbbi időben gyakorta van olyan érzésem, hogy a magyarságunk itt újabb reformkorát éli. A történelmi helyzet alájátszik e lehetőségnek s talán maga az európai közeg is. A két világ határán gyakorta kapkodjuk a fejünket, s magunk sem maradhatunk tétlenek; Kelet-Európa vajúdik, újra szeretné fogalmazni önmagát; Nyugat-Európa lényegében ugyanezt teszi, bár összehasonlíthatatlanul magasabb szinten. A ráció és a helyzet egyazon irányba sodor itt mindnyájunkat: az elmozdulás, az önújrafogalmazás irányába. Itt van, itt kell hogy legyen az esélyünk; ezen a ponton tudunk megállni. Látnunk kell ugyanis, hogy csupán önmagunkban bízhatunk. Külföldi barátaink segíthetnek ugyan, de nem oldhatják meg helyettünk a gondjainkat. Persze a támogatásukról sem mondhatunk le: saját fejlődésünket is az európai folyamatokba kell beágyaznunk. * * * Fel kell tennünk magunknak a kérdést: készek vagyunk eme feladatsor elvégzésére? A válasz nem egyértelmű: több vonatkozásban igen, sokban azonban még nem. Életképességünk, szervezettségünk, társadalmi-politikai reakcióink kétségkívül növekedtek, s ez biztató jel. Nem a nulláról indulunk, a lábunk alatt szerteágazó alapok vannak. Jövőképünk pozitív, s kell, hogy az is maradjon. Az értelmiségünk ‘89 után viszont visszahúzódott: talán csak megcsömör- lött, ám az is lehet, hogy rájött önnön gyengeségére. Azt is nyíltan ki kell mondanunk, hogy közülünk sokan - az egyedüli megoldás: a teremtő összefogás helyett — a széthúzást választják. A bolsevik típusú, totális hatalomra törő, kirekesztő magatartás is itt kísért a sorainkban... Autonómia-elképzeléseinkben jelentősét léptünk előre, de átfogó koncepciónk még mindig nem született. Nem tudtunk egyértelmű, egységes választ adni a szlovákiai magyar politika egyik alapkérdésére: a hatalomhoz való viszonyulás lehetséges változataira sem. Ennek egyértelmű határvonalait sem határoztuk még meg. Márpedig azzal a „demokratikus” hatalommal, amely nem nyilvánítja ki egyértelműen, hogy az együttműködés feltételeinek nem az identitásvédelem felfüggesztését tartja — életveszélyes a kacérkodás. Közülünk is sokan a szlovákiai magyarság megállapodott- ságára, konzervativizmusára építenek. Ebben sok igazság van: ám látnunk kell, hogy egy változó világban a nehézkes mozdulás életveszélyes lehet. Számunkra talán a reformkonzervativizmus a kivezető út: az értékeinkhez való tudatos ragaszkodás mellett a minden új iránti fogékonyság. Önszerveződésünknek is magasabb fokra kell lépnie. Kamarákat, csoportosulásokat, szakmai s érdekvédő szervezeteket kell létrehoznunk és működtetnünk; aktívan kell bekapcsolódnunk a civil társadalom építésébe. Meg kellene szerkesztenünk a dél-szlovákiai lehetőségek (befektetés, együttműködés, üdültetés stb.) katalógusát s ezt külföldön mindenütt teijesztenünk. Koncepció és stratégia kellene, s 1996-ig mindent meg is kell teremtenünk! Nem szabad csupán a napi gondokba temetkeznünk, hanem előre kell néznünk. Május 15-ét pedig a szlovákiai magyarság emléknapjává kellene nyilvánítanunk (ezen a napon tagadta meg Esterházy János a zsidó- törvény megszavazását). Ekkor kellene átadnunk „A szlovákiai magyarságért” kitüntetést; ekkor lehetne kitüntetnünk legjobb közgazdászainkat, mezőgazdászainkat, tanítóinkat stb. 1996-ra pedig létre kell hoznunk a szlovákiai magyarság emlékhelyeinek láncolatát is. Ha nem mi, hát ki más lássa itt a jövőnket, a perspektívánkat, a sikereinket? * * * Reformkorunknak azonban komoly veszélyei is vannak, s ezeket szintén látnunk kell. Az egyik veszély - amelyet nagyon komolyan kell vennünk —, hogy gondolkodásmódunk valóban visszavethet bennünket a hajdani letűnt reformkor szintjére. Ezt úgy értem, hogy hajlamosakká válhatunk a problémáknak csupán nyelvi-nemzeti-kulturális megközelítésére. Eme - egyébként tiszteletre méltó - igyekezetben elsikkadhat a gazdasági mélyszerveződés szerepe. A (kossuthi) lánglelkűség mellett elsikkadhat a (széchenyis) lényeglátás. Márpedig igenis, látnunk kell, hogy nekünk itt újból s újból gyökereket kell eresztenünk, minél többet és minél mélyebbre. Mi nem eshetünk bele a szlovák nemzetiek hibájába, akik ugyan töb- bé-kevésbé szintén a saját reformkorukat élik - csak éppen megkésett, anakronisztikus, önpusztító módon. Számunkra a huszadik század végének a gondolkodási szintje legyen elvégre a mérvadó; nagy reformkorunk óta jó pár évtized telt el. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül; az úton előre, nem pedig visszafelé kell araszolni. ★ * * Számos nyitott problémánk van, amelyre négy szabadabb év után sem találtunk megoldást. Az első, amit meg kell említenünk: ügyeinknek mindmáig sincs igazi gazdája. Politikai pártjaink nem képesek szabadulni a kisszerűség, a pro- vincionalizmus szorító gyűrűjéből. Csak részben tudják felvállalni közösségünk vezetését, szellemi teherbírásunk nagyon is korlátozott. Ezért hát nem sorolom, tennivaló akad bőven. A klasszikussal szólva: jó mulatság, férfimunka várhat mindenkire, aki vállalja. Mert magyarnak lenni - elsősorban vállalás! Nehéz helyzetben is: felnőttként való viselkedés. Napjainkban pedig - a nehézségek ellenére: főként építkeznünk kell. Jelentős lemorzsolódást jelenthet a természetes fogyás, amit a már említett ifjúsági társadalmi szervezetek (MIÉSZ, Diákhálózat, MISZ stb.) kebelén tevékenykedő magyar fiatalok eleve nem pótolnak a Cse- madokban. Ez a kulturális szervezet a rendszerváltás után valójában nem engedett az alulról jövő és a különböző belső érdekcsoportok igénye szerinti átalakulásnak. A szakmai megfontolások alapján autonóm szervezetként alakult, s egyetlen esetben önálló jogi személyként is működő szakmai társasáúj célját és működési struktúráját, nem függ össze a tagság számának változásával. Többről és másról van szó. Elsősorban a szervezet mozdulatlanságáról, amelynek jele a vezetők nyilvánosság előli rejtőzködése. Nem állandó és nem folyamatos a kommunikáció a sajtón keresztül. Ha nincs mit mondani, feltehetőleg nincs miről. Márpedig ez a meredek okfejtés hamis, mert ha másról nem, akkor állapotról, gondokról mindig lehet beszélni. Helyzet ugyanis mindig van valamilyen. Rólunk is megmondják rE cpoíHs^L^ <Víz> I A minap nem akartam hinni a fülemnek, amikor egy rádióbeszélgetésben azon _______*_| méltatlankodott a beosztásából eredően ig encsak felelős Csemadok-vezető, hogy az 1993-as évre esedékes tagdíjbefizetések elmaradása alapján megállapítható, hogy mintegy húszezerre! csökkent a Csemadok-tagság létszáma. Méltatlankodás helyett elemezni kellene a helyzetet, nem feledkezve el az 1980 és 1989 között eluralkodott mennyiségi kultúraszemléletről sem. Számba kell venni a szlovákiai magyarság természetes fogyását, a fiatalok érdekvédelmi és korosztályi autonómiát óhajtó szerveződéseit, a civitás szellemiségének térhódítását, a politizáló magyarokat és nem kevésbé a Csemadok szervezeti megújulása után a szakmai társaságokat támogató tevékenységet. Messzemenőkig befolyásolja a tagság fogyását az a történelmi tény, hogy a kulturális tevékenységre alapított Csemadokot a kezdetektől a kommunista párt által befolyásolt tömegszervezetként képzelték el, s mint minden ilyen felülről létrehozott szervezetnek, megvoltak a kötelező tagtoborzásai. A pártpolitikai manipuláció szándékán túl a szüntelenül sakkban tartott vezetés saját létjogosultságát a tagság tömegbázisát építgetve igazolta. A nyolcvanas években felerősödött a kommunista ideológiával átitatott szlovák nacionalizmus folyamatos támadása a Csemadok és a magyarság oktatásügye ellen. Ebben az időben kezdődött el az az átalakulás, amely a művelődési klubok és nyári táborozások során széles értelmiségi réteget kapcsolt a Csemadokhoz. Ezeken a találkozókon is folyt rendszeres tagtoborzás, s előfordulhat, hogy az akkor nyilatkozók ma már nem érdeklődnek a szervezet iránt. Tételezzük fel, hogy az akkori politikai álcselekvés vagy pszeudopolitizá- lás helyett sokan a magyar mozgalmak és pártok tagjai lettek. gok igazából ma is tagszervezetei a Csemadoknak. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a bolsevista szemléletű feloldására tesznek sorozatos kísérletet némely Csemadok-vezetők. Időközben nemcsak az egyes szakmai társaságok fizetett titkárainak létszámát csökkentették, feladatkörüket összevonva, de a megmaradtak munkáját is korlátozzák, bérüket az egyre csökkenő költségvetési támogatásra hivatkozva nem tartják a korona reálértékének szintjén. A döntéshozatalból való kizárásukat azzal is siettetik, hogy a közgyűlésen megválasztott társasági képviselőjüket is ki szeretnék ebrudalni az országos választmány elnökségéből. Furcsa sírásó munka ez, amelynek indítékai érthetetlenek, s a társaságok vezetései által megfogalmazott vélemények alapján állítható: egyáltalán nem a Csemadok munkájának szakmai megerősödését kívánják. Amikor tehát a taglétszám apadásáról gondolkodunk, a jelenségek összetettségén túl meghatározó a közszereplést vállaló Csemadok-vezetők fentiekben megnyilvánuló törekvése is. Az a tény, hogy a Szlovákiai Magyarok Társadalmi és Közművelődési Szövetsége több névváltoztatás után sem találta meg Mostanság éppen alapítványi. Történt ugyanis, hogy a Rákóczi Szövetség régiónként (ez esetben területi titkárságokként) tekintélyes összeget utalt át a szlovákiai magyar kultúra és oktatásügy támogatására. A regionális alapítványok bejegyeztetése és kuratóriumaik felállása után igazából az történt, amit a dologról előre tudomást szerzett emberek gondoltak. Semmilyen alapítványi szinten a célokat, szándékokat koordináló fórum nem jött létre. Az egyik helyen Csemadok-házat építettek, a másik helyen audiovizuális és elektronikai berendezéseket adományoztak iskoláknak. Vannak olyanok is, akik a politikai éretlenségüket bizonyítva szociális jellegű juttatásokat ígérgetnek a gyermeküket magyar iskolába írató szülőknek. Mindezek szuverén kuratóriumok döntései. De következményeik így vagy úgy mostanság mindig politikaiak. Mint ahogy ehhez hasonlóan az, ami a magyar kormány által a határokon túli magyarság napilapjainak megvásárolt MTI-hírcso- magnak a szlovákiai kezelése körül történik. Először a pártsemleges sajtó, az újságírói függetlenség és a sajtószabadság ellen saját érdekeit követve vétő parlamenti mozgalmaink osztozkodtak volna. Végül, hosszas huzavona után megszületett a döntés: a műholdvevő berendezést és ezzel együtt a hírcsomagot a többé-kevésbé erre a célra sebtiben létrehozott Fábry Zoltán Alapítvány kapja. Az az alapítvány, amelynek vezetésében van ex-honatya az Együttélés részéről, meg Csemadok-vezető is, csak a szakma által elismert újságírók hiányoznak. Remélem, csak ennek a következménye, hogy írásom megszületésekor még mindig nincs tisztázva, igazából mi lesz a sorsa a berendezésnek és az MTI-hírcsomagnak. Ezzel az esettel a Csemadok ismét politikai érdekek szolgálatába szegődött. Eljátssza ugyan a pártatlanságot, de az alapítvány kezelésével megbízott emberek politikai elfogultságaira már ügyet sem vet, éppen ezért nem is igyekszik azokat ellensúlyozni, vagy legalább egyensúlyba hozni. Nemcsak a szakmai társaságokkal szemben megnyilvánuló tárgyalási illetve nem-tárgyalási modor, hanem a Fábry Zoltán Alapítvány és az MTI-hírcso- mag ily módon való összekapcsolása politikai mozgalmainkkal is jelzi a még mindig érvényesülő bolsevik szemléletet. Az lett volna a célravezető, hogy a berendezés kezelési jogát és a hírcsomag felhasználását nem korlátozták volna a sajtón kívül álló erők saját szájízük szerint. Van azért ebben a szlovákiai magyar nemzeti közösségben annyi józan politikus, elismert publicista és más efféle önjelölt valaki, hogy a Csemadok által teremtett szakmai fórumon érdemleges, szerződésben is pontosan szabályozott döntés születhetett volna. Helyette ismét jött a bolsevikszemlélet: döntöttek valakik a saját politikai érdekeik szerint. Most aztán minden kifogás, minden vita fölösleges, mert az egész ügy a szlovákiai magyarság immár szent tehénné változott kulturális szövetségének gyomrában leledzik. Vajon felkérődzi-e a hírcsomagot? A i /asárnan 1994. márrűiis 19 ÚJ ABB BEFOEMKORIM? Prikler László illusztrációs felvétele
