Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
I CK7*+. 11 iai uiut) o. ÉV FORDULÓ X a > A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének (eredetileg: egyesület) mind a megalakítása, mind a léte hosszú ideig rendhagyó jelenség volt a kommunista uralmú országokban. Ha született is hozzá hasonló társadalmi szervezet más kommunista országban, az rövid életű volt (például Romániában a Magyar Dolgozók Szövetsége - MADOSZ). Baloldali dogmatikus felfogás szerint ugyanis a munkásosztály pártjai, szervezetei csakis nemzetköziek lehetnek, vagyis a munkásosztály, azaz a dolgozók nem szervezkedhetnek nemzeti alapon. Az indok: a nemzetközileg összetartó burzsoáziával szemben csakis a munkásosztály, a dolgozók nemzetközi összefogásával lehet sikert elérni. Ezért minden olyan szervezet, amely nemzeti, nemzetiségi alapon jött létre: egységbontó. Elhajlás az internacionalizmus elveitől, egyszóval nacionalista szervezet. Tudnunk kell, hogy abban az időben, amikor a Csemadok létrejött, ez a felfogás még teljes mértékben uralta a kommunista pártok politikáját és kizárta a nemzeti sajátosságok érvényesítésének minden lehetőségét. Hogyan lehetséges tehát, hogy a Csemadok mégis megalakult és a kommunista dogmatizmus legsötétebb éveiben sem szűnt meg? A kérdés megvilágítása korántsem egyszerű, mivel az erre vonatkozó dokumentumokat mindmáig nem hozták nyilvánosságra. Ezért csak tapasztalatok alapján és a hiányos adatok birtokában kereshetjük a választ erre a kérdésre. Éppen a kérdés tisztázatlansága, a Csemadok körüli viták, pro és kontra vélemények, mítoszok, félreértések okozója, ebből ered a szervezet szerepének gyakori félremagyarázása. Valójában a Csemadok létrehozásában döntő szerepet azok a történelmi körülmények játszottak, amelyek abban az időben alakultak ki mind Kelet- Európa politikai küzdőterén, mind Csehszlovákiában. Ennek megértéséhez fő vonásokban fel kell vázolnunk az akkori eseményeket. A Csemadok 1949. március 5-én alakult. Ekkor a kelet-európai országokban már a kommunista és munkáspártok birtokolták a hatalmat, de befolyásukat még nem terjesztették ki a társadalmi és a gazdasági szféra minden területére. Fő törekvésük hatalmuk megszilárdítása, illetve totalizálása volt. Ennek érdekében a lakosság minden rétegére érvényesíteniük kellett a befolyásukat, hogy a korábbi hatalmi viszonyok restaurációjára képes politikai ellenfél lába alól végleg kihúzhassák a talajt. Ezt a folyamatot a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása is sürgette. A hidegháborús feszültség: Tito „egységbontó” lépései, és a Tájékoztató Iroda határozata nyomán támadt politikai bizonytalanság. Mindez arra ösztönözte a szovjet vezetőket és a nekik vak engedelmességgel tartozó kelet-európai kommunista pártok irányítóit, hogy egységüket nemzetközi síkon megszilárdítsák, erőiket tömörítsék és politikájukból kiiktassanak minden olyan tényezőt, amely megzavarhatná ezt az egységet. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból rendkívül visszásán hatott a csehszlovák-magyar viszony rendezetlensége és a csehszlovákiai magyarok helyzetének megoldatlansága. Moszkva, amely eddig fenntartás nélkül támogatta a nyugati hatalmak akaratával szemben is a csehszlovákok magyarellenes politikáját és a magyarok kitelepítését, most az egész szovjet tömb stabilitását tartva szem előtt, e feszültséget okozó körülmény kiiktatására, vagy legalábbis lokalizálására törekedett. Megbékélésre és a vitás kérdések barátságos rendezésére utasította új csatlósait. Ennek megfelelően Rákosi 1948 júniusában sürgető, megoldást kereső levelet küldött a CSKP vezetőihez, de azok tartva az eddigi magyarellenes politikájuk alapvető megváltoztatásának következményeitől, valamint szemléleti okokból is, egyelőre elodázzák a probléma valódi rendezését. Radikális megoldások helyett az apró lépések útját választották, hogy mind önmagukat, mind a csehszlovák közvéleményt hozzászoktassák a kilencvenfokos politikai fordulathoz. Első lépésként kiadták a Csehországba deportált magyarok újságját, a Jóbarátot, és Szlovákiában is tettek néhány engedményt (fokozatosan leállították a kitelepítést, a CSKP alapító tagjait visszavették a pártba). Moszkvát azonban annyira sürgette a nemzetközi helyzet alakulása, hogy Csehszlovákiát radikális lépések megtételére szólította fel. A csehszlovák belpolitika vezetése azonban önmagától is erre kényszerült. Az ország ugyanis a kommunista puccs után súlyos gazdasági helyzetbe jutott (az UNRRA- segélyek leállítása, a Marshal-terv visszautasítása). A gazdasági nehézségek két olyan jelentős okkal is magyarázhatók, amelyek még a puccs előtti időszakra vezethetők vissza. A németek kitelepítése után az egész cseh határvidék kiesett a termelésből, valamint az eddigi magyarellenes politika és a magyarkérdés megoldatlansága miatt, az élelmiszert termelő Dél- Szlovákiára alig lehetett támaszkodni és ez komoly zavart okozott a köztársaság közellátásában. Ezek a belső és külső körülmények arra kényszerítették a csehszlovák kommunista vezetést, hogy változtassanak a magyarsággal szembeni politikájukon. Magyarország és az MKP is kezdettől fogva ellenezte a csehszlovákiai magyarok kitelepítését. A rákosista hatalomátvétel után a megváltozott hatalmi helyzetben ezt az álláspontot már Gottwaldék * 1945-től 1969-ig Szlovákiában a Megbízottak Testületé töltötte be a kormány funkcióját és a megbízotti hivatalok helyettesítették a minisztériumokat. Ezt a rendszert váltotta fel 1969-ben az államszövetségről szóló alkotmánytörvény életbeléptével a szlovák kormány. egyenrangú partnereként képviselte a magyar fél. fgy a magyarokkal szembeni csehszlovák politika megváltoztatása emiatt is sürgőssé vált. Ez a helyzet kellemetlenül, váratlanul és felkészületlenül érte a csehszlovák kommunista politikusokat, emiatt zavart keltett elképzeléseikben. Le kellett mondaniuk a magyarok kitelepítéséről, el kellett ismerniük alkotmányos jogaikat és állampolgári egyenjogúságukat. Hogy miként, milyen feltételek mellett, s milyen keretek között - erre nem volt kidolgozott haditervük. A szovjet típusú kommunista pártok taktikája amúgy sem teszi lehetővé a politikai alternatívák felismerését, mert a hatalmi politikában realizálódó absztrakt cél elérése érdekében az eszközök válogatás nélküli felhasználását helyezi előtérbe és kizárja a reális politikai alternatívák kiművelését. A kommunista Csehszlovákiának is ehhez az elSzőke József vont célhoz kellett igazodnia és eszerint kellett módosítania nemzetiségi politikáját. De mivel az eddigiekben egyáltalán nem számolt a magyarokkal való megbékéléssel, ezért rögtönöznie kellett. A politikai rögtönzés pedig minden esetben félmegoldásokat szül. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ez a helyzet a második világháború utáni csehszlovák nemzeti politika szempontjából hátrányos is volt, mert le kellett mondani a korábbi tervről: a tisztán szláv állam létrehozásáról. Ez a körülmény jelentősen csökkentette a csehszlovák politikusok hajlandóságát a magyarkérdés türelmes megoldására. A magyarok kitelepítésének üteme 1948 februárja után fokozatosan lassult, majd az 1949. április 5-én útnak indított transzporttal véget ért. Ebben az időszakban hozták létre Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága mellett az ún. „Magyar Bizottságot”. Ennek az volt a feladata, hogy javaslatokat dolgozzon ki a csehszlovák-magyar viszony konfliktusos állapotának megszüntetésére, valamint a csehszlovákiai magyarok bekapcsolására az ország gazdasági, politikai és kulturális életébe. Úgy véltek, nogy e kettős feladat első részét meg lehet oldani néhány rendelettel, mert elegendő, ha megszüntetik a magyarok jogfosztottságát, visszaadják állampolgári jogaikat, biztosítják a törvény előtti egyenjogúságukat és leállítják az áttelepítést. Sokkal bonyolultabb, szinte megoldhatatlan feladatnak látszott a csehszlovákiai magyarok bekapcsolása az ország építésébe, politikai és társadalmi életébe. Ezt a feladatot az akkor meglévő államhatalmi és politikai szervek nem végezhették el. A nemzeti bizottságoknak nem voltak magyar tagjai, a CSKP-ban megszűnt a magyarok párttagsága, a társadalmi szervezetek elszigetelve működtek a magyar tömegektől, a közéleti szerepet betöltő személyek közül csak nagyon kevesen tudtak magyarul - ezzel szemben a magyar lakosság többsége nem tudott szlovákul. A magyar tömegek és a hivatalos hatalom között áthidalhatatlan szakadék tátongott. A bajokat a belpolitikában az általános bizalmatlanság fokozta, a külpolitikában pedig a kommunista tábor egységének mindenáron való bizonyítása nyugat felé. A bonyolult feladat megoldására a legalkalmasabbnak egy olyan „Mindenrekész János” típusú szervezet megalakítása mutatkozott, amely egymagában látná el és pótolná mindazoknak az állami és társadalmi szervezeteknek a munkáját, amelyeket a szlovák nemzetiségű lakosság körében és érdekében a politikai és társadalmi szervezetek és állami intézmények egész sora végzett. Mint minden politikai rögtönzéskor, így most is a már meglévő intézmények között kerestek megfelelő mintát. Több is akadt. Mindenekelőtt a Lengyel Kulturális Szövetség, amely a nagy tradíciójú Matica slovenská példájára jött létre. Lengyelország és Csehszlovákia, mint két egyenrangú, győztes ország, még 1946-ban barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött, amely többek között rögzítette Csehszlovákiában a Lengyel Kulturális Szövetség, Lengyelországban pedig a Csehszlovák Kulturális Szövetség megalakításának és működésének feltételeit. A másik mintát a szovjet nemzetiségi politika szolgáltatta, amelyek alapján még 1945-ben rendezték Szlovákiában az ukrán kérdést az Ukrán Nemzeti Tanács megalakításával. E két minta közül a csehszlovák politika számára a magyar kérdésben elfogadhatóbb volt a lengyel példa, mivel ez csak az ellenőrizhető politikai szerkezetben biztosított helyet a magyarok számára, az államhatalom szerveiben azonban nem. A szlovák politika persze így is biztosítékokat kívánt, mivel a Matica slovenská múltjából ismerte, hogy az ilyen nemzetiségi szervezet léte, ha ellenzékként léphet fel, milyen veszedelmet jelent az állam politikája számára. A biztosítékok persze csak politikaiak - belpolitikaiak - lettek. Ezeket azok a pártfegyelemnek fenntartás nélkül engedelmeskedő kommunisták nyújthatták, akiket az új szervezet élére állítottak, és akiket különböző módon a csehszlovák állam és a politikai hatalom hűbéreseivé tettek. De főleg abban bíztak, hogy a Csemadok léte időleges lesz. Csakhamar megszűnik, mert szerepét visszaveszik az országos társadalmi szervezetek és állami szervek. Abban is reménykedtek, hogy a szocializmus építése során a nemzetiségi kérdés végleg megoldódik, s nem lesz szükség semmiféle nemzetiségi szervezetre. Ezt a reményt természetesen a központi irányításban rejlő lehetőségek, azaz a totalista rendszer lényege is táplálta. Rögtönzésre és ideiglenes megoldásra mutat az is, hogy a megalakított szervezet sem programmal, sem szervezeti szabályzattal nem rendelkezett. A mindenes szerepét szánták neki, • s közvetlenül a párt irányítása alá rendelték. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy nem határozták meg a Csemadok szerepkörét és feladatait. Az alakuló közgyűlésen jelenlevő állami és pártvezetők meglehetősen pontosan körvonalazták az új szervezet küldetését. Major István, a CSKP megbízottja azt hangoztatta, hogy a Csemadoknak küzdenie kell minden olyan jelenség és megnyilvánulás ellen, ami zavarólag hat a magyar-szlovák közeledésre, a magyar lakosság körében népszerűsítenie kell a párt politikáját, mozgósítania kell a magyar dolgozókat a szocializmus építésére. Tagjait csehszlovák hazafiságra és a Szovjetunió szeretetére kell nevelni. Terjesztenie kell a szocialista kultúrát és ápolnia kell a nemzeti kultúra haladó hagyományait. Ezután Ondrej Pavlík, tájékoztatási és népművelésügyi megbízott* (tehát a szlovák propagandahivatal vezetője) ismertette az állami szervek elvárásait a Csemadokkal szemben. Nem árt felidézni a szavait: „Nagy hiba lenne, ha valaki azt gondolná, hogy ez a kultúregyesület a csehszlovákiai magyar lakosság érdekeinek valamilyen védelmezője lesz. Az ún. nemzetiségi jogoknak, mint azt a múltból tudjuk, nem lehet biztosítéka semmilyen intézmény, sem ünnepi deklaráció. A polgárok egyenjogúságának és az egyes nemzetek közötti testvéri viszonyoknak egyetlen biztosítéka csupán olyan társadalom és állam lehet, amely likvidálja az osztályuralmat. ” „A magyar dolgozóknak ugyanolyan politikai és tömegszervezetek állnak a rendelkezésére, mint Csehszlovákia egész dolgozó népe számára. Ezeknek a funkcióját semmilyen módon nem helyettesítheti a ma megalakuló kultúregyesület. És ha valaki ilyen értelemben akarná értelmezni feladatait, akkor mindjárt az elején meg kell mondanunk, hogy a nacionalizmus sodrába került, hogy ezt az egyesületet nem az egység megteremtésére, hanem azoknak a réseknek a szélesítésére akarja felhasználni, amelyek a magyar dolgozók és Csehszlovákia többi nemzetiségű dolgozóinak együttműködésében léteznek. Az egyesületnek ilyen értelmezése elvi ellentétben lenne a munkásosztály és a dolgozó nép szervezeteinek egységéről szóló marxista tanokkal. ” „A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregye- sülete nem arra való, hogy a magyar dolgozókat még jobban elkülönítse a többi dolgozótól. ” „A nemzeti viszályok és előítéletek Dél-Szlová- kiában nagyon gyakran megnehezítik a mezőgazda- sági és az ipari feladatok teljesítését az ötéves terv keretén belül. Akadályoznak bennünket a szocializmus felé vezető úton való előrehaladásban. Ezeket az akadályokat nagyon gyorsan el kell távolítani.” (Pravda, 1949. március 6.) Mindez lényegében felöleli a hivatalos Csemadok- politikát, kifejezi, előrevetíti az eljövendő gondokat, a szlovák politika mindenkori magatartását. A Csemadok megalakulása után csakhamar beépült a csehszlovák állam intézményrendszerébe, politikai szerkezetébe, s ott az alibista nemzetiségi politika nélkülözhetetlen „Jolly Jokerévé” vált. Szerepe, hatásköre aszerint változott, növekedett vagy csökkent a súlya, ahogy azt a mindent hatáskörébe vonó párt és a totalista állam érdekei kívánták. Beleszólt ebbe a cseh-szlovák viszony rendezetlensége, a szlovák kérdés is, mert a centralista törekvésekkel szemben, a szlovák nemzeti szervek egyre inkább partikuláris törekvéseket képviseltek. Akárcsak a Csemadok. Ez persze korántsem jelentette azt, hogy egy szinten, egymást támogatva képviselték a partikularizmust, mivel a szlovák szervek maguk is hegemóniára törekedtek Szlovákia nemzetiségi ügyeinek intézésében, s rossz szemmel nézték Prága minden beavatkozását a magyar kérdésbe. Tény viszont, hogy Prága etatizmusa és Pozsony partikula- rizmusa mellett tér nyílt a magyar partikuláris törekvésekre is, mivel ezt gyakran éppen Prága ravaszkodása tette lehetővé. A Csemadok - a párt kezében összpontosuló hatalom által megszabott hatásköre és saját akarata ellenére is - gyűjtőhelye lett a magyar nemzetiség problémáinak, foglalkoznia kellett a sérelmekkel és főleg művelődésügyi kérdésekkel. A panaszokat továbbítania kellett az illetékesekhez, emiatt a magyar nemzeti kisebbség szószólójává vált. Az állami és pártszervek csak oly módon védekezhettek ez ellen, hogy időről időre megnyirbálták a Csemadok hatáskörét, s a szervezet vezetéséből kiszűrték azokat a személyeket, akik engedve a szervezet tagsága nyomásának, védelmére keltek a kisebbség érdekeinek. így volt az 1954-55-ben is, amikor az SZLKP KB vezetői azzal vádolták a Csemadokot, hogy egyes községekben átveszi a helyi pártszervek szerepét, elszigeteli a magyar dolgozókat az állami szervektől. De így történt 1968 után is, amikor a Csemadok vezetőit azzal vádolták; hogy a szervezetet nemzetiségi érdekvédelmi szövetséggé akarták alakítani. Mindkét esetben megtisztították a Csemadok vezetését a „nacionalista elemektől” és a szervezet tevékenységét visszaszorították az amatőr népművészeti és színjátszó mozgalom keretébe. A felszámolásra azonban nem került sor, mivel ez megzavarta volna az állam egész politikai struktúráját és beláthatatlan reakciót váltott volna ki a kisebbség körében. A helyzet, ugyanis, időközben úgy módosult, hogy amíg 1949-ben szükségmegoldásnak tekintették a Csemadok létrehozását, az 1970-es és 80-as évekre ez már érdem lett, a nemzetiségi kérdés sajátos megoldásává vált Csehszlovákiában. Nyilván ennek köszönhető, hogy csak elszórtan hangzottak el vádak a Csemadok ellen, miután 1984 tavaszán a szervezet Központi Bizottsága a tagság nyomására ismét a magyar kisebbség érdekeinek képviselőjeként lépett fel. Ezúttal a szlovák kormány által kidolgozott törvényjavaslat ellen, amelynek keretében törvénybe iktatták volna annak a módját, hogyan lehessen felszámolni az anyanyelven való oktatást a szlovákiai nemzeti kisebbségek iskoláiban. (A javaslat gyakorlatilag a magyar iskolákat érintette, mert az ukránok már zömmel feladták ezt a jogot.) A vádak főleg az alapszervezetek ellen irányultak, mert - állítólag - a falvakban a Csemadok tevékenységével elvonja az aktív személyeket a többi tömegszervezettől, amelyek az ország politikai szerkezetében sokkal előkelőbb helyet foglalnak el. Ebből eredt a magyar kisebbség körében elterjedt félelem, hogy sor kerülhet akár a Csemadok felszámolására is. A félelmet erősítette, hogy ezzel párhuzamosan éledt fel a hivatalos ideológusok körében (Juraj Zvara, Ivan Bajcura stb.) az a nézet, hogy a Csemadok léte ellenkezik a marxista-leninista elvárásokkal, mivel nemzeti alapon szervezi a dolgozókat. Ennek ellenére a Csemadok létét - feltételezhetően - a közeljövőben mégsem fenyegeti veszély. Vezetőinek azonban örökké számolniuk kell azzal, hogy ha eltérnek a szervezet alakuló közgyűlésén meghatározott irányvonaltól, vagyis, ha a csehszlovákiai magyarság érdekeinek a szószólóivá, védelmezőivé válnak, akkor a szervezet hatáskörét újra és újra megnyirbálják, fokozzák az ellenőrzést, a vezetését pedig megrostálják. (A szerző a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának tagjaként, 1986 májusában írta e tanulmányát, amely 1989-ben New Yorkban, a Hungarian Human Rights Foundation, azaz a Magyar Emberi Jogok Alapítvány által megjelentetett Csehszlovákiai nonkonformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről című kiadványban látott nyomda- festéket, és a (cseh)szlovákiai sajtóban a VASÁRNAP publikálja először.) A Csemadok mai székháza Pozsonyban (Prikler László felvétele)
