Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
PUBLICISZTIKA A mából nézve, egyszerre megható és megdöbbentő, szórakoztató és lehangoló, ám mindenképpen érdekes olvasmányok a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének alakuló közgyűléséről szóló dokumentumok. Különösképpen a bennük található - többnyire nem kulturális, hanem (aktuál)politikai - célkitűzések. Persze, kimondva-kimondatlanul azért megfogalmazódik a magyar kultúra ápolásának és művelésének, a csehszlovákiai magyar dolgozók, a magyarlakta települések kulturális felemelésének igénye. Azonban ez utóbbi ténytől függetlenül is — negyvenöt év távolából- aligha lehet egyetérteni azzal az állítással, miszerint a Csemadok feladata ma ugyanaz, mint 1949-ben volt. Merthogy eme állítás logikájából, kissé sarkítva, az következik, hogy még mindig ott tartunk, ahol 1949-ben; azaz mintha a mindenkor tekintélyes számú Csemadok-tagság, valamint a szlovákiai magyarság mint egész, tétlenül üldögélte volna végig- már ami a saját kulturális-művészeti szférájának építését illeti - az elmúlt négy és fél évtizedet; mintha nem csinált és nem ért volna el semmit. Magunkat ismerve veszélyes szemlélet ez, azon túl, hogy nem igaz. A veszélye pedig egyebek között abban rejlik, hogy leragadhatunk a népművelés idejétmúlt formáinál, melyekkel számos helyütt még ma is találkozhatunk. Az ugyancsak agyonszavalt Még nem elég! üres pátoszánál, visszatérhetünk az ötvenes-hatvanas évek értékrendjéhez, színvonalához, mennyiségcentrikus szemléletéhez, az önismétléshez, melynek szintén gyakran vagyunk tanúi manapság. Igen, a Csemadok-berkekben is. Hogy rövid legyek: ami jó volt a múltban, aminek funkciója volt akár az állampárt elnyomó nemzetiségi politikájával szemben, ami segítette a szlovákiai magyarság önössze- szedését, megmaradását és épülését (még gyengébb minőség esetén is), korántsem biztos, hogy az jó ma, amikor ráadásul az önsajnálattal elegy nemzeti hevülések idejét éljük. Félrecsúszhatunk, és a szócséplést vehetjük tettnek. Sejthető természetesen, mi lökte felszínre az idézett állítást. Az a - sajnos - valós helyzet, melybe a szlovákiai magyarság reményei ellenére került alig néhány hónappal nyolcvankilenc novembere után, s amely helyzet azóta még inkább kiéleződött. Részletezni fölösleges itt, a lényeg, hogy továbbra is, illetve újra küzde- nünk kell iskoláinkért, anyanyelvűnkért, neveinkért, emberi méltóságunkért. Olyan alapvető jogokért, meA Csemadok országos központjának korábbi székháza 1975 telén, a Fórum Szálló építésekor esett áldozatául annak a városrendezési koncepciónak, amely alaposan megtizedelte Pozsony belvárosának épületeit... Reprofotó: Prikler László lyek érvényesülése nélkül a kultúra legfeljebb csak sántikálva tud, ha egyáltalán tud, ötről hatra jutni. Ilyen körülmények között tulajdonképpen érthető ama vélekedés is, melyet már szintén többször hallottam: úgy tűnik fel, a Csemadokra nagyobb szükség van most, mint a múltban volt. Magyarán: nem modhat le magyarságmentő szerepéről. A magam részéről én ezt csak akkor tudom elfogadni a Csemadok- kal kapcsolatban, ha ez a szerep egyenlő a kultúra művelésével, melynél nincs erősebb műhelyünk, sem várunk sajátosságaink, hagyományaink, értékeink megőrzésére és gyarapítására. Vagyis: önmagunk megőrzésére és gyarapítására. A Cse- madoknak nem beszélnie kell a magyarságot, hanem cselekednie: a magyar kultúrát. Különösen, hogy a művelődési házak jelentős része már az életét is épp hogy csak tengeti. A cselekvés mércéje pedig nem lehet más - hogy ne menjünk a határokon túlra -, mint kultúránk, irodalmunk, amatőr és hivatásos művészetünk eddigi csúcstel j esítmény ei. Igen ám, de mi a helyzet a Csemadok alapszervezeteinek háza táján? Kicsit patetikusan kérdezve: megmaradtak-e a kultúra fáklyavivőinek? Van-e egyáltalán mi elé az említett mércét állítani? Köztudott, hogy a politikai-gazdasági átrendeződés a Cse- madokot sem hagyta érintetlenül. Sem az emberi oldalát, azaz a tagságát, sem a szerkezeti és tartalmi oldalát. A részben természetesen bekövetkező, részben erőszakos, külső nyomásra végrehajtott változtatások, valamint a politika begyűrűzése az „organizmusokba“ több kárt okozott, mintsem gondolnánk. Nem elég, hogy a körülmények általában nem kedveznek a kulturális-művészeti életnek, hogy a politika színpadán zajló cirkusz és főként a mindennapi (megélhetési) gondok háttérbe szorították a kultúrát - mi is löktünk rajta egyet, a sajátunkén, mielőtt felmértük volna a következményeket. Hogy mást ne mondjak, a különböző művészeti ágakban harmadára, némely esetben negyedére csökkent az együttesek, csoportok száma a nyolc- vannyolc-nyolcvankilences állapotokhoz képest. Ugyanez elmondható a művelődési klubokról, melyek helyett ugyan alakultak újak, a Csema- dokon kívül, de azok nem mindig, vagy nem elsősorban a kultúrával foglalkoznak. Lehet, hogy rosszul érzékelem a helyzetet, hogy konzervatív vagyok Csemadok-dolgokban; de a falvak, köztük a kis- és aprótelepülések százainak a „kulturális élete“ felől nézve a Csemadokot - új név és alapszabály ide, társaságok oda - én mindenesetre a művészet és művelődési formáknak a működésében látom a szövetség, pontosabban az alapszervezetek tevékenységének lényegét. Csakhogy hiába látom én így, te úgy, ő amúgy, a vázolt körülmények mellett, egyszersmind azok következményeként, van még egy bibi: jelentősen csökkent a jó szervezőkészséggel megáldott, megszállott mindenesek száma. Azoké, akik korábban is a szövetség pillérei voltak, akinek „lent“, helyi szinten, sohasem volt szükségük felsőbb ukázra. Sem ahhoz, miként kell alakítani a szervezeti életet, sem ahhoz, hogyan kell létrehozni és fenntartani énekkart, színjátszócsoportot, népdalkört stb. Az egész alapszervezeti közösség maga volt a mozgás, az értékteremtő élet, függetlenül attól, hogy kik és mit ácsoltak a „tetőn“. Ahol úgy száll ki a Csemadokból a megszállott mindenes, hogy a helyébe nem akad más hasonló személyiség) - egyébként, ki kap manapság a lehetőségen, hogy a Csemadok helyi szervezetének elnöke legyen? - ott jószerivel formális lesz a további létszám, vagy megszűnik a szervezet, amire nemegy példa akad. És minél több településen száll ki a mindenes, annál több településen gyengül a helyi magyar kultúra, következésképpen a szövetség végeredményben pedig a szlovákiai magyarság. De rosszul mondtam az imént. Nem az a baj, hogy jelentősen csökkent a megszállott mindenesek száma, hanem az, hogy a spontán - teremteni akaró - közösségek helyett, a gyakorlatban még ma is rájuk épül a szövetség. A messianisztikus küldetéstudatra, az egyén hitére, lelkesedésére, önfeláldozására. Röviden: lelki-érzelmi motivációkra. Lehet, persze, hogy éppen ettől Csemadok a Csemadok. Csak kérdés - meddig? Ha így megy tovább. Vagy valóban ott tartunk, ahol 1949-ben? Bodnár Gyula *e Q<y ‘POírtá'K^ *víz> I. Majd negyedszázaddal ezelőtt, a Csemadok- ban is elkezdődött politikai tisztogatások idején, Lőrincz Gyula egyik falulátogatása alkalmával naiv „ifjonti hévvel” méltatlankodtam az akkori díszmagyar elvtárs előtt a pozsonyi magyar viszályokról fatornyos kisfalumba és galagonyabokros régiómba érkező hírek hallatán. Véletlen vagy a Hét újságírójának kincstári kötelességtudata hozta-e úgy, már nem tudom, de a korántsem álruhás országjárás e helyszínén megjelent az akkor már jelentős költőként jegyzett Gál Sándor is. Ezen méltatlankodásaimat hallva a művelődési ház lépcsőjén igyekezett csendesíteni, megfontoltabb felszólalásokra okítani forró fejű személyemet. Sokra nem, de egyetlen mondatára élénken emlékszem:- Nyugodj meg, mi mondjuk meg róla, ki és milyen ember volt. Fél gyomrom van csak, de túléljük őt. És lön túlélés. És lön hallgatás: Csend és mindent vastagon beborító sivatagi homok, mely az éles kiszögelléseket, a horizont fölé emelkedő tereptárgyakat is kerekded barnasággal simítja egységes látvánnyá. Mondhatnám azt is —, mert erre tanított meg a Csemadok megújulását csak részben meghozó két utóbbi országos közgyűlés —, hogy mindannyian hallgatunk, akik valamilyen módon besározód- tunk, mert többet vagy kevesebbet, de tettünk ebben a társadalmi szervezetben. Mi, akik eléggé esetlenül, amolyan porcelánüzletbe tévedt elefánt módjára a rendkívüli közgyűlés előtt megkíséreltük tisztázni a tisztázandókat — Gál Sándor szavait átvéve: igyekeztünk megmondani, milyen is volt és voltak —, igen keményen megkaptuk a magunkét. Vitathatatlan: feljebb vagy lejjebb, mindenütt azok sértődtek meg, akiknek egzisztenciális érdekeit sértette a véleményünkben megfogalmazott szándék. Akkor még járási (most területi) titkárokat, akik éppen az Együttélést alakítgatták a falvakon, s néhány székét inogni érző Csema- dok-vezetőt. Mivel sem egyik csoport, sem a vezetői klikk, családtagjaikkal együtt, nem tudtak mással érvelni, előszedték hát a személyeskedés unalomig ismert szóhasználatát. Módszereikkel együtt, remélem, végleg kivesztek a Csemadok köreiből. Maradt viszont az általános hallgatás és az ennek nyomán elkezdődött fokozatos visszarendeződés. Meg lehet érteni a folyamatokat, hiszen igazából minden belső és külső bírálónak a magyarságát, a magyarságának minőségét vonták kétségbe. Mi mindannyian rossz, romlott, igaztalan, szétzüllesztő magyarokká lettünk. Akik pedig akkor ezt mondták, és írták, az azóta eltelt négy esztendő alatt eltávolodtak a Csemadoktól. Pártaktivistákká, parlamenti képviselőkké, pozíciókat halmozó menedzsermagyarokká lettek; mások meg futnak a Csemadokon keresett pénzükkel együtt. Valakik azért maradtunk. Az azóta a Csemadok munkáját igazán megújító társaságokban - nem a papíron létezőkre, hanem a tevékenykedőkre értem ezt - autonóm szakmai munka folyik. Mindazon lejárató próbálkozások ellenére —, amit bizonyos értelemben a visszarendeződés jeleként is felfoghatunk -, amelyek a még megmaradt, csökkentett létszámú Csemadok-apparátus részéről időnként meg-megszületnek. Önmagában az a tény, hogy a szakmai társaságok autonóm döntései alapján választott ügyvezető titkárait sem szívesen látják a Csemadok választott szerveiben, több mint elgondolkodtató szándékról vall. Tartok attól, hogy a sajtón keresztül a Csemadok látszólagos védelmében közreadott fenyegető mondatok nyomán egyre kevesebben veszik a bátorságot a nyílt bírálathoz. Megértem őket. Nem szeretnék elveszíteni jó hírüket, magyarságuk igaz voltát. Csemadok-viszonyo- kat manapság csak az bírál, akinek elment a józan esze, meg amúgy is rég elvették magyarsága elől a mások által előszeretettel használt „igaz” jelzőt Józan eszem híján és „igaz“-ságom elorzása után vagyok magyar. Innen hát a bátorságom. Újólag. Égy kerek jubileum előtt. Negyvenöt évnyi viharos életút után sem féltve ezt az elsősorban lelki kötődések hálóját jelentő szervezetet. Mert tudom, hogy az utánunk jövők egyszer igazán megmondják rólunk, kik és milyenek is voltunk. Nem lesznek gyávák szembenézni velünk és azokkal, akikkel mi nem mertünk szembenézni. Biztos vagyok benne, hogy a Csemadok igaz és hiteles történetét nem történészek írják majd meg. Amikor valamely újsütetű korifeusa a szövetségnek erre hivatkozva szinte levettette a napirendről a Csemadok múltjának a szisztematikus feltárását és elemzését, még nem tudatosodott bennem, hogy az illető a saját személyét érintő tények eltitkolhatóságában reménykedik. A dolgok ugyanis úgy állnak, hogy nem voltunk mi erkölcsi héroszok. Sajnos, szinte ugyanazokért a jellembeli hibáinkért most sem lehetünk azok. Vezekelnünk kellene. ElsősorRólunk is megmondják ban magánemberként, s utána, közéleti szerep- vállalásaink mértékében, a nyilvánosság előtt is. Tudatosítanunk kellene, hogy ebben az országban, a letűnt rendszerben egy magyar értelmiségi éppen a magyarsága által irányítottan — még egy keserű politikai vicc bölcsessége szerint is -, három állapot közül választhatott magának jövőt: vagy megőrül, vagy alkoholista lesz, s ha netán egyikhez sincs kedve, akkor belép a kommunista pártba, ahol őrült alkoholista lett, mert a józanok akkor is az StB-ben írtak alá. Hm! Ez nem általánosítás, ez humor szeretne lenni, s ezért siralmas. Még az időközben megszületett nagy szlovák nemzeti demokráciában is megcsinálódtak a magunk kis csemadokos hörcsögei. Akik csak azt nem vitték haza pofazacskóikban, amit rágni kellett volna. A hazai magyar sajtó álszeméremből nem foglalkozott a Csemadok által alapított Csemart export-import vállalattal, pedig ez a vállalkozás akár az egész Csemadok- tagságot az adósok börtönébe juttathatta volna. Helyette zsíros hasznot hozó Lutra-művek születtek a valamikor Csemadok-pénzből alapított Lutra Kft. égisze alatt. Bizonyára mindenki mindent visszafizetett, de több százezres kamatmentes kölcsönből ki ne tudna egy effajta biztos rendszert transzponáló vállalkozásban társtulajdonos lenni? Rólunk is megmondják majd. És megkérdik: j van-e különbség néma szervilizmusok között, ha a hallgatás mindannyiunk ellen elkövetett ! gyalázatosságok okán születik. Kommunista diktatúrában vagy demokráciában? Mindegy. Töprengés születésnapon
