Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
32 oldalas ingyenes színes MAGAZIN Heti tévéés rádióműsor ELVESZETT ILLÚZIÓK AVAGY CSELÉDEK VOLTUNK ANGLIÁBAN Riportunk a 9. oldalon 430 éve született Michelangelo Buonarroti írásunk a magazin 5. oldalán 1994. február 27. XXVII. évfolyam Ára 7 korona M ár a negyvenes évek derekán született generáció fölött is lassan eliramlik az élet, nemhogy a századfordulón teremtó'dzött nagy- szüleink, a Monarchia széthullása után szülemlett anyáink s apáink fölött. Pedig sokat próbált két nemzedék volt ez; két olyan generáció, amelyet a váltakozó történelem és a gazdasági szükség sok mindenre megtanított. Eleinte „csak“ otthon, a pozsonyi szülői házban (ahol három nemzedék éltünk közös fedél alatt), de később az országjárásaim során is azt tapasztaltam, hogy sok mindenhez értettek mindazok, akik fölött mára már alaposan elsuhant az idő. Például a vakáció falun töltött hetei alatt döbbentem rá arra, hogy a vidéki ember portájának építőmestere is volt, hogy maga foltozta az edényt meg a bakancsot, hogy nemritkán maga operálta, sikeresen, az állatait. Én a Lévához közeli Lülén hallottam először olyasmiről, hogy a kicsi kapa, a kézi balta nyelének legalkalmasabb fája a gyertyán, a rendes méretű kapáé, gereblyéé a bükk... Lenke néni, a nevelőapám édesanyja, olyan pompás mákostésztát főzött, hogy annak ízét még most is ott érzem a számban; a szomszéd házak gazdái pedig a környék „meteorológusai“ is voltak, hiszen tapasztalati módon nagyjából előre tudták az időjárás változásait. A természettudományos miérteket, érthető módon, alig-alig keresték, idejük sem akadt rá, és hát nem is tartották igazán fontosnak. Az ő világuk így volt kerek, noha - mai tudásunkkal - mégiscsak szűk is. Ennek ellenére óriási kár lenne, ha az emlékeik, a tapasztalataik feledésbe merülnének. Mellesleg: nem tudhatjuk, hogy a mi mai, modern, még vidéken is városiassá formált létünk számára melyik szülői tapasztalat, nagyszülői jó tanács válhat egy szép napon hasznossá és praktikussá. A konkrét húrok egyikét pendítve: tapasztalataim szerint, amennyit javult az étkezési kultúránk a minőség dolgában a táplálóbb, fehérjedú- sabb ételek fogyasztásával, nagyjából annyit szűkült is - a választék tekintetében. Anyáink, nagyanyáink hajdanvolt hétköznapi főztjei ma, kiegészítésképpen, sokkal változatosabbá tehetnék terítékünket. Hányán kanalaznak például levesük színéről pirított grízkockákat; hányán esznek rongyoslevest; a rétestészta rojtjából sütött vékonyka lángost, sörtésztában rántott hagymakarikákat? Hát hamvazószerdái heringsalátát, vagy éppenséggel januárban is vitamindús, friss karalábésalátát? E remek ízekkel évek, évtizedek óta nem találkoztam. Mint ahogy gyerekkoromban ettem utoljára a szobakályha platniján sütött almát is... És a gyümölcsök házi aszalásához hány fiatalasszony ért, mint ahogy a legegyszerűbb, ám annál kitűnőbb gyümölcstartósítási módokhoz is. Természetesen, nem csupán a gyomor gyönyöreire érdemes - és méltó - odafigyelni, hanem a más irányú tapasztalatokra s főképpen az emlékekre is. Mert hány korszakot, hány politikai és egyéb fordulót értek meg, éltek át a hetvenen, a nyolcvanon, a kilencvenen fölüli emberek! Történelmet - alulnézetből! M onarchia, első világháború, a Felvidék elkerülése az anyaországtól, az első köztársaság, a masaryki demokrácia, a visszacsatolás, a második háború, a Tiso-korszak, Csehszlovákia korábbi határainak helyreállítása, magyarüldözés, jogfosztottság, kitelepítés, kommunista hatalomátvétel, földrabló szövetkezetesítés, kuláklista, prágai tavasz, 1968 augusztusa és a jelképes magyar, lengyel, bolgár, keletnémet haderővel is támogatott orosz megszállás, politikai megtorlás, az ország és benne a szlovákiai magyar falu, a jelen és a bűnbakkeresésben tobzódó kisebbségi huroktánc. Mennyi történet, mennyi szín; sok-sok keserű és csak imitt- amott boldogító história. A múltat faggatva, a párhuzamokat keresve mit tudunk mi minderről? Leginkább csak a mát, legföljebb a közelmúltat ismerjük. Ennyi. Ennyit. Kérdezzük, beszéltessük hát öregeinket! Szerencsére még itt vannak. Miklósi Péter
