Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-20 / 8. szám
✓ É vszázados mozdulatok szigorúan behatárolt világából lépett ki 1986-ban Bozsik Yvette. Két évvel a budapesti Állami Balettintézet befejezése előtt egy avantgárd színházi kollektíva, a Természetes Vészek (nem művészek!) meghatározó egyénisége lett. Az akadémikus tánc pontosan „lekottázott“ sémáit félretéve eredeti és eleven mozgásanyaggal állt elő, amely erős, felfokozott testi és szellemi koncentrációt követel. Első önálló koreográfiáját tizennyolc évesen alkotta meg, amikor balettintézeti mesterei azt várták tőle: a Csipkerózsika varációit csiszolja. Meg is lepődtek rajta, amikor klasszikus képzettségével meglehetősen egyéni utat választva Árvái György „természetes“ társulatához szegődött. Azokról a gondolatokról, érzelmekről, kínokról és vágyakról akart „beszélni“, amelyeket a sajátjának érzett, és nem az Odette-Odiliák nyelvén, hanem azokkal a mozdulatokkal, amelyek az ő énjéből, az ő zsigereiből születnek. Előadásai Nyugat-Európában, Amerikában és Ausztráliában is elnyerték a közönség tetszését, teljes alkotói szabadságra törekedvén később mégis kivált az együttesből. A televízióban nemrég bemutatott Viliik című produkcióját a Szegedi Balettel hozta létre, Az estély pedig, amely korábban szerepelt a tévé műsorán, a Katona József Színház Kamrájában született meg. Hűtlen földi szerelmüket sodorják halálos táncba a síron túli világból is vissza-visszatérő kísértetmenyasszonyok a Faragó Béla zenéjére készült Viliikben; két nő (Bozsik Yvette és Magyar Éva) és egy férfi (Rajkai Zoltán) mögött zárul be az ajtó Az MŰVÉSZVILÁG Bozsik Yvette sikerei estély poros és levegőtlen, valaha fényhez és pompához szokott báltermében. Vágyak és indulatok szabadulnak el egyetlen pillanat alatt, három ember égeti-perzseli egymást a földi pokol homályos tükrei között. Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalása és Jean-Philippe Heritier zenéje nyomán jött létre ez az izgalmas, egészen furcsa mozdulatsorokra épülő előadás, amelyről a The Herald kritikusa a következőképpen vélekedik: „Ha még nem látták a darabot, térden állva könyörögjenek jegyért. Csodálatos pantomim! Bozsik felfogása eredeti és egyedi, fantáziája lélegzetelállító. “ Ugyanilyen lelkes a The Times szerkesztője: „Ez univerzális színház. Dermesztő erejével és összetett látványával ragad meg.“ Még tovább megy az Independent munkatársa. Kifinomult humort és bölcs színpadi nyelvezetet méltat, majd azt írja, akrobatikát, klasszikus balettet és Buster Kea- tonra emlékeztető komikumot ötvöz az előadás. Friss, nemrég megjelent méltatások ezek. Bozsik Yvette pár hónappal ezelőtt az edinburghi színházi fesztiválon a kritikusok díját nyerte el. Az estéllyel, ennek köszönhetően pedig egy hónapos vendégszereplésre kapott meghívást a londoni Hampstead Színházba. A Katona József Színház huszonöt éves mozgástervezője ezekben a napokban Hongkongban lép fel társulatával, majd négy héten át a londoni Kingston Egyetemen ad mesterkurzust. „Én a klasszikus balettben sohasem tudtam megtalálni magam, engem a társművészetek is érdekelnek. A film, a zene, a festészet... abban pedig, amit a Természetes Vészekben csináltunk, minden együtt volt. A balettintézet elvégzése után mehettem volna ötödik szilfidnek az Operaházba, és ha megfelelek, felírnak a várakozó listára. Két-három év múlva talán már nagyobb szerepet is kaptam volna, de a klasszikus repertoár engem tényleg nem vonzott. Egyedül A csodálatos mandarin, azt ma is szeretem. Árvái György mellett az volt a jó, hogy önállóan dolgozhattam. A mozgásszínházról ’86-ban még fogalmam sem volt, a modem irányzatoktól teljesen elzártak bennünket. Egyedül Martha Graham stílusát ismertem, mást nem. Keserves érzés volt ráeszmélni erre, de azt hiszem, épp ennek köszönhetem, hogy léptem egy nagyot. Mivel az új irányzatok alapos késéssel jutottak el hozzánk, előbb a saját testemet kellett megismernem. Hét vagy nyolc év telt el azóta? Mindegy. Sokkal fontosabb, hogy sikerült kialakítanom egy sajátos technikát, amely azon alapszik, hogy minden egyes mozdulat a mellkasból indul. Nálam nem a merev test, hanem a légzés, a levegővétel adja meg a mozdulat lelkét. Az estély határkő a pályámon. Most már magam is így látom. De nem azért, mert díjakat hozott, ennél én sokkal fontosabbnak tartom, hogy a korábbi munkáimhoz képest valami egészen mást tudtam nyújtani vele. A Várakozás után éreztem hasonlót, amelyet évekkel ezelőtt a Szegedi Balettnek csináltam. Ez volt az első munkám, amely a humoromról árulkodott. Ezt megelőzően inkább csak szimbolikus témák foglalkoztattak. Személyiségek és karakterek helyett animális lények. Josef K. szerelmei címen A kastély női szereplőit jelenítettem meg, ugyancsak Szegeden. Olgát, Amáliát, Pepit és Fridát, akik állandóan Kafkát várták. Groteszk szomorúság áradt a darabból, olyanok voltak ezek a nők, mintha érző bábok lettek volna. Régebbi előadásaimmal körbejártuk szinte az egész világot. A legnagyobb érdeklődést talán azzal váltottam ki, hogy az egyik darabban üvegdobozban táncoltam. Az rendkívül nehéz feladat volt. Akkorka tér állt rendelkezésemre, hogy sem leülni, sem lefeküdni nem tudtam benne. Mintha akváriumban táncoltam volna. Ötven percen át olyan testhelyzeteket kellett keresnem, hogy ne üssem az üveg falához sem a fejem, sem a hátam. Volt egy kicsi kis lyuk az alsó üveglapon, ahonnan a fény jött, onnan kaptam a levegőt is. De olyan keveset, hogy az előadás végére teljesen behomályoso- dott az üveg. Meghökkentek a nézők az Eleven tér láttán is. Erről nem szívesen beszélek. Egy gesztussal vagy egy mozdulattal amúgy is többet el lehet mondani, mint a puszta szóval. Megszületett egy lény a darab elején, aztán emberré vált, majd nővé, közben rájött: zárt térben mozog. Ki akart lépni belőle, de nem tudott. San Franciscóba, Jeruzsálembe, Finnországba, Dániába, Spanyolországba és Olaszországba hívták meg az előadást. A győzelem tegnapját három térben táncoltam. Vízben, homokban és tükör előtt. Ez volt az első darab, amellyel külföldön léptem közönség elé. Tizenhét éves voltam, és amikor meghívtak Párizsba, a balettintézetben azt mondták, nem mehetek. Petefészek-gyulladással kiírattam magam, és akkor is kilógtam. Persze rájöttek, kitudódott a dolog, de nem mertek belőle botrányt csinálni, nehogy esetleg követőim legyenek. Nálunk a modem tánc még most sem kap kellő támogatást. Franciaországban jártam nemrég és ott kellett rájönnöm, hogy én még mindig mennyit küszködöm, nincs hátterem, amely segítene, nincs stúdióm, színházam, ahol rendszeresen felléphetnék, a Katona József Színházban is inkább csak vendég vagyok. Előadásokat hozok létre állandó bázis és állandó társulat nélkül. Az örökös újraszervezés, a váratlan helyzetek rengeteg energiát vesznek el tőlem, s egy olyan típusú embernek, mint én vagyok, aki amúgy is kérdéseik százaival ostromolja magát, nincs szüksége újabb és újabb nehézségekre. Ismételni, elaprózni nem szeretném magam. Most minden gondolatom Báthory Erzsébet körül forog, mert az ő legendáját viszem színpadra a Kamrában. Semmi üzenetközvetítés. Nem ez a célom. Sejtetni, éreztetni valamit szerintem sokkal több, mind kimondani.“ Ö ntörvényű, saját maga taposta ösvényeken járó táncos-koreográfus Bozsik Yvette. De minden egyes ösvény, amelyen végigment, Európa legrangosabb táncszínpadaihoz vezette. Nem véletlenül írják róla szerte a világban, hogy igazi meglepetésekkel szolgáló, rendkívüli tehetség. Valóban az. Szabó G. László (Oláh Csaba felvételei) Signora Mastroianny Szeretem Marcellót“ Mastroianniéknál nem szokatlan a siker. Az elmúlt hetekben azonban nem a férj újabb színészi munkáját, hanem a feleség, Flora Carabella római kiállításának megnyitóját ünnepelték. Flora asszony, aki maga is színésznő, keresztöltéses hímzéseit tárta nyilvánosság elé. Alkotásainak zömén négylábú kedvenceit, kutyáit örökítette meg, de vannak alakos és tájrészleteket ábrázoló textilképei is. A Gente című olasz hetilap riportere úgy gondolta, a tárlatnyitó jó alkalom arra, hogy Flora asszonytól megkérdezze, a hímzés nem volt-e számára amolyan időmúlató pótcselekvés, amíg, ahogy Pénelopé Odüsszeuszt, úgy várta haza férjét, hogy visszatérjen Faye Dunaway-tői vagy Catherine Deneuve-tői. „A munkája miatti távolmaradásokat leszámítva, tőlem nem ment el a férjem soha - mondja Flora Carabella. - Kapcsolatunkat megvédte a barátság. Mindenki ismeri férjem viselt dolgait, hiszen érzelmeiről az újságok rengeteget cikkeztek annak idején. Bevallom, kezdetben nagyon féltékeny voltam, dühöngtem sokat, és talán fel is rúgtam volna a házasságunkat, ha nem úgy éreztem volna, hogy mindannak ellenére, ami történt, nincs bennem harag Marcello iránt. Mindig, még a legszörnyűbb pillanatokban, a legnehezebb helyzetekben is azt éreztem, szeretem őt. így edződött a házasságunk, s lett ellenálló minden csapással szemben. A sértett feleség helyett a barátja lettem, és ettől nem éreztem magam kevesebbnek. S ez a megváltozott „szerep” csak mélyítette a kapcsolatunkat. Nem váltunk el, és nem hagytuk el egymást. Igaz, hogy amíg Marcello élte az életét, én sem emésztettem magam sírással. Barátaim voltak, egy-két romantikus flörtöt én sem utasítottam el. De Marcello a biztos pont volt az életemben, és azt hiszem, én is az voltam az ő számára. Általában optimista vagyok, és úgy gondolom, hogy az embernek épp ilyen válságos időszakában kell valamilyen hasznos dologgal elfoglalnia magát, értékeket létrehozni, hogy bízni tudjon a jobb jövőben. Ezért alkottam nagy lelkesedéssel, és készültem erre a kiállításra. Én tehát nem Pénelopéként dolgoztam. Éjszaka nem kellett szétfejtenem a vásznat. Annak idején a pálya kapcsolt ösz- sze bennünket. Amikor befejeztem a színművészetit, színházhoz szerződtem. Marcello, aki akkor indult a filmes pályán, látott a Hat szerep szerzőt keres című Pirandello-darab- ban, és meg akart ismerni. Olyan simán indult a kapcsolatunk, mintha tudtuk volna, hogy a sors egymásnak teremtett bennünket. Rövid jegyesség után, 1950-ben összeházasodtunk. Nemsokára megszületett Barbara, és én otthagytam a színházat. Nem azért, mert Marcello akarta így. Nem, az elhatározás lassan érett meg bennem. Néha, mint ahogy még ma is, előfordul, hogy filmszerepeket kapok, a producereknek viszont nem Flora Carabella kellene, hanem Flora Mastroianni. Nem tehettem mást, bele kellett nyugodnom, hogy nekem a pályán is az jutott, hogy „Mastroianni felesége” legyek. Most meg már jobban szeretek hímezni, mint szerepeket tanulni. Megszabadít a rossz érzésektől, a nyugtalanító gondolatoktól. Semmi mással nem tudom úgy levezetni magamban a feszültséget, mint a hímzéssel. Egy nap, amikor Marcellót túl nyugtalannak láttam, meg is jegyeztem neki: Ne cigarettára gyújts, ha meg akarsz nyugodni. Tanuld meg inkább a keresztöltéses hímzést. Lehet, hogy jelentéktelen dolognak tűnik, de ami az utóbbi napokban történik, az nagyon boldoggá tesz. Imádom a kutyákat, féljem viszont a macskák szerelmese. Nemrég azt mondta nekem: Tudod, Flora, ha majd száz év múlva elmegyünk erről a földről, és az emberek tiszteletben akarják tartani utolsó kívánságunkat, akkor tudni fogják, hogy engem moziban kell eltemetniük, téged viszont kutyaólban. Esküszöm, soha egyetlen pillanatig sem bántam, hogy nem egy mintaférj- hez mentem feleségül. Mindketten ösztönösen irtózunk a sémáktól. Azt hiszem, ezt a tulajdonságomat anyámtól örököltem, aki a húszas években, amikor az erkölcsösség erény volt, nem törődve semmivel, otthagyta a férjét, és elment azzal, akit szeretett. Nagy szerelem volt, és ebből születtem én. Kapcsolatukban viszont kísértett a múlt. Szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy anyám a földszinten, apám az emeleten lakjon, s csak egészen idős korában engedte meg anyámnak, hogy átlépje lakosztályának küszöbét. Az az érzésem, hogy egy otthonülő, templomba járó mintaférj mellett nagyon unatkoztam volna. Húszévesen belehabarodtam Marcellóba, és végig kitartottam mellette, mert szerettem, és ma is szeretem. S hogy a barátság köt össze bennünket, és nem a szenvedély, ez most, hogy már nem vagyunk fiatalok, nem is olyan fontos.” (tallósi)
