Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-20 / 8. szám
A három gyermek neveltetéséről nem állnak adatok rendelkezésünkre. Csábító lenne feltételezni, hogy a nagy műveltségű uralkodó - saját példája nyomán — a magáéhoz hasonló színvonalú neveltetésben részesítette leányát és fiait. Semmilyen forrás nem szól azonban e gondolat mellett. Miután Kálmán egyiküket sem szánta egyházi pályára, ezért nem is kellett foglalkozniuk az egyházi hivatáshoz nélkülözhetetlen latin nyelvvel. Könyvek olvasása, iratok készítése ebben az időben nem a világiaknak, hanem az egyházi személyeknek volt kötelességük és tudományuk is egyben, írni, olvasni tudó világi ember ekkor még nagy ritkaságszámba ment. István nevével egy 1105 körüli forrásban találkozunk ismét. Egy zárai egyházi szövegben a következő olvasható: „Hallgass meg, Krisztus... Krisztus győz. Krisztus uralkodik. Krisztus parancsol... Pascha- lisnak, a főpapnak és egyetemes pápának üdv és örök élet (adassák)... Kálmánnak, Magyarország, Dalmácia és Horvátország kegyes királyának élet és győzelem (adas- sék).“ Kálmán uralkodói címei alapján egyértelmű, hogy az egyházi fohászt Dalmácia 1105-ben végbement meghódítása után fogalmazták meg. Feltételezhető, hogy 1105- ben a győzedelmes dalmát hadjáratot követően Kálmán királlyá koronáztatta alig négyesztendős kisfiát, Istvánt. Ugyanaz történt, mint ami 1057—58-ban a szintén négy-ötéves Salamon esetében is lejátszódott, midőn I. András király azért, hogy fia számára hivatalosan is biztosítsa a trónt, a gyermeket az ország királyává koronáztatta. Az természetesen puszta véletlennek tekinthető, hogy megkoronázásuk időpontjában Salamon és István csaknem ugyanolyan idősek voltak. Maga a koronázás azonban nagyon is tudatos szándék eredménye lehetett mindkét esetben, hiszen Andráshoz hasonlóan Kálmán is ily formában akarta kifejezésre juttatni: utódának fiát tekinti, s a trónt majdan reá kívánja örökíteni. Nem állapítható meg, hogy két egyidős fia közül Kálmán miért éppen Istvánt tette meg hivatalos örökösévé. Az azonban vitathatatlan, hogy a király intézkedése öccse, Álmos ellen irányult, hiszen az ő jogszerű kizárását jelentette a trónöröklésből. Ezzel Álmos is teljesen tisztában volt és gyors egymásutánban több kísérletet tett annak érdekében, hogy idegen segítséggel szerezze meg magának az uralmat. így 1108 tavaszán a trón- követelő herceg V. Henriktől kért támogatást Kálmán ellen. A magyar király nem rettent meg a német fenyegetéstől, mozgósította országa erőit a támadás visszaverésére, s nem volt hajlandó elismerni Álmos jogát a trónra. Ezt bizonyítja az az 1108. május 25-i oklevél, amelyben Kálmán megerősíti Trau (Tro- gir) dalmáciai város polgárainak szabadságjogait. Ebben a diplomában fiát, Istvánt tulajdonképpen uralkodótársként szerepelteti. Az oklevélben a király ugyanis biztosítja a traui polgárok számára azt a jogot, hogy azok — az okmány megfogalmazása szerint — „sem nekem (ti. a királynak), sem fiamnak (ti. Istvánnak) ne legyenek adófizetői“! 1108 őszén kudarccal végződött V. Henrik magyarországi hadjárata, és hasonlóan sikertelen volt Álmos 1115 tájára tehető összeesküvése is. Ekkor vakították meg a herceget és kisfiát, Bélát. Kálmán ezzel akarta megakadályozni, fia érdekében, a riválisok hatalomra jutását. Terve sikerült, hiszen amikor 1116. február 3-án meghalt, fiát néhány nappal később Székesfehérvárott magyar királlyá koronázták. Álmos és hívei nem voltak abban a helyzetben, hogy ennek meghiúsítására bármit is tegyenek. II. István a koronával együtt örökölte apja összes külpolitikai nehézségét is. Különösen érzékletesen mutatkozott ez meg a dalmát kérdésben. Velence már 1115 nyarán megszerezte a magyar uralom alatt levő dalmát területek egy részét. 1116 júniusában pedig a dózse - elnyervén háborújához a német-római és bizánci császárok egyetértését - egész Dalmáciát elfoglalta. A magyar királyság nem egyköny- nyen adta fel Kálmán hódítását: többször is hadjáratot indított a hor- vát bán vezetésével a velenceiek ellen. A Tengermellékért vívott harcok évekig eltartottak, de végül is 1119-ben Velence győzelmével végződtek: az akkor megkötött ötéves békeszerződés elismerte a kereskedő-köztársaság hatalmát a dalmát területek felett. II. István trónra kerülésekor mindössze tizenöt éves ifjú volt. Természetes, hogy a király fiatal kora miatt az ország külpolitikájának intézését az uralkodó osztály hatalmon levő csoportja tartotta a kezében. István akarata, véleménye ebben az időben, országlása első időszakában sem a belpolitika, sem a külkapcsolatok alakításában nem játszott fontos szerepet. Ez egyértelműen kiderül az OlSava folyó mentén lezajlott eseményekből is. A magyar-cseh viszony 1108 óta ellenséges volt, mivel az akkori cseh fejedelem, Szvatopluk részt vett V. Henrik magyarországi hadjáratában. 1116 tavaszán a magyar főemberek kezdeményezték a kapcsolat rendezését. Az eseményekről a kortárs Prágai Kozma részletesen beszámol. A cseh krónikás, miután elmondja, hogy „a magyar nép hatalmas, kincsekben gazdag, háborúban diadalmaskodó, s a föld bármely királyával képes szembeszállni“, elbeszélését a következőképpen folytatja: „Kálmán király halála után (Magyarország) főemberei elküldenek Vladiszláv (cseh) fejedelemhez, hogy az István nevű új királlyal újítsa fel és erősítse meg a régi békét és barátságot. Ezek akaratára a fejedelem hajlott, és ígéretet tett arra nézve, amit ő a béke érdekében cselekedni fog. Megérkeztek az Olsava folyóhoz... De, miként az írás mondja, »Jaj annak a földnek, amelynek gyermek a királya!« (Magyarország) főemberei ugyanis velük született gőgösségtől eltévelyedve a fejedelem békés szavaira inkább viszályt szító, semmint békecsókot szülő válaszokat adnak. Emiatt a fejedelem elutasította azt, hogy még aznap megbeszélésre elmenjen. Amazok ezt zokon veszik, s attól tartván, hogy másként (mint ahogy remélték) fognak alakulni a dolgok, megparancsolják: három fegyveres csapat... induljon a táboron kívülre, s a folyó másik partján védelem céljából álljon fel. A fejedelem pedig — úgy vélvén, hogy azok csatára törnek előre — fegyverbe parancsolja övéit: ezek — szinte még el sem hangzik a parancsszó - amazokkal szemben átkelnek a határfolyón. Azután hirtelen váratlan és előre nem gondolt, vad és véres csata támad május 13-án... Maga a fejedelem is menekülésre kényszerül... (Más cseh csapatok) azonban... hirtelen nagy lendülettel a magyarok táborára törnek, ahol - semmit sem tudván még az imént keletkezett csatáról - a király és főemberei a püspökök társaságában tartózkodtak, ittak és fényes lakomát csaptak. Mit lehet még mondani? Ha Lőrinc püspök a királlyal azonnal nem menekült volna el, bizony az halálos veszedelembe került volna... Oly sok nemes és nemtelen magyar pusztult ott el, amennyi még a Lech folyó mentén sem veszett oda.“ (Ti. 955- ben.) Kézenfekvő arra gondolni: magyar részről főleg azért kezdeményezték a magyar-cseh megbékü- lést, hogy ezáltal a dalmáciai konfliktus időszakában biztosítsák az ország nyugati határait. Érdemes arra is utalni, hogy cseh forrásunk szerint a két uralkodói udvar közötti kapcsolatfelvételre II. István, „a gyermekkirály“ főembereinek javaslatára került sor. Ugyancsak a magyar urak fennhéjázó, barátságtalan magatartása idézte elő végső soron azt, hogy a két uralkodó felvonulása kibékülés helyett véres összecsapást eredményezett. Egészen másként adja elő a történteket a magyar krónika, amelynek elbeszélése szerint a tárgyalások kudarca, a magyarok súlyos veresége annak tulajdonítható, hogy a „király (II. István) indulatos volt,... emberei tanácsa nélkül cselekedett“, s éppen ennek következtében „övéinek sem volt tudomása a király szándékáról“. Más pontokon is kimutatható, hogy mennyire kedvezőtlen és torzító az a kép, amely a krónikában található II. István személyéről és uralkodásáról. Ez nem véletlen. Igaz, hogy II. István idejében, országlása utolsó éveiben működött egy krónikaszerző a királyi udvarban, aki Kálmánról és fiáról reális, pozitív képet rajzolt meg, de ez a krónikarész áldozatul esett az Álmos-ági királyok (II. Béla, II. Géza) alatt élt krónikás bosszújának. Ez a szerző nemcsak Kálmán, hanem II. István tetteinek történetét is átírta, és a lehető legelőnytelenebb képet formálta meg róluk. Kálmánhoz hasonlóan II. István alakja is vörös posztó volt az Álmos-ági királyok és krónikásaik szemében, hiszen István éppen úgy üldözte Álmost, mint a herceget megvakító Kálmán. Emiatt az Álmos-párti szerző nagy előszeretettel számolt be II. István hibáiról, kudarcairól, s még azokat a balsikereket is az ő számlájára írta, amelyekhez a királynak nem sok köze volt. A krónikás a király egész uralkodásáról tömören a következőképpen nyilatkozik: „István király pedig lelkének indulatosságában sok rosszat cselekedett, amit nem kellett volna.“ Az Olsava menti szerencsétlen kimenetelű ütközet nyomán továbbra is barátságtalan, ellenséges maradt Csehország és Magyarország viszonya. Ezzel magyarázható, hogy 1118-ban az új cseh fejedelem, Borzsivoj részt vett III. Lipót osztrák őrgróf rabló, fosztogató betörésében, amely a nyugati határvidéken zajlott le. A sors különös iróniája, hogy ugyanez a Borzsivoj herceg nem sokkal azután, 1120- ban, miután elvesztette fejedelmi trónusát, testvére, I. Vladiszláv elől magyar földre volt kénytelen bujdosni, ahol korábbi ellensége, II. István barátsággal fogadta, és egészen 1124-ben bekövetkezett haláláig a menekült herceget udvarában tartotta. Könnyen lehetséges, bár erre közvetlen adataink nincsenek, hogy II. István és főúri pártja valamilyen formában beavatkozott a cseh bel- viszályokba, és ennek során I. Vla- diszlávval szemben annak öccsét, Szobjeszlávot támogatta. Bizonyság lehet erre a cseh hercegnek, Morvaország urának házassága Adel- haiddal, Álmos herceg legidősebb leányával az 1120-as évek legelején. A frigyet nyilván Álmos tudtával kötötték meg, ami annak jele, hogy ekkor a Dömösön élő herceg és a király között a korábbi feszültség oldódhatott. A cseh trónviszálynak ez a fordulója Szobjeszláv vereségével végződött. Prágai Kozma erről így számol be: „Az 1123. évben Vladiszláv hatalmas haragtól felindultan március hónapban testvére, Szobjeszláv ellen fegyvert fogott, és őt összes hívével együtt kiűzte Morvaországból.' Szobjeszláv pedig menekülőként... Lengyel- országba ment, őt (III.) Boleszló tisztességgel fogadta országában; feleségét pedig, aki Álmos herceg leánya volt, István magyar király kedvesen fogadta, mivel rokonának tekintette.“ A magyar-cseh viszonyhoz hasonlóan feszült maradt az osztrák őrgrófság és a magyar királyság kapcsolata II. István országlásának első éveiben. Erre mutat, hogy a király csapatai 1118-ban pusztító betörést hajtottak végre osztrák területre, s onnan nagy zsákmánnyal tértek vissza. Válaszul e támadásra még ugyanebben az évben az osztrák őrgróf megtorló hadjáratot vezetett Magyarországra. A kútfők elbeszélése alapján valószínűleg mindkét fél részéről — a korban egyébként szokásos — rabló, zsákmányszerző akciókról volt szó. Nem igazolható az a vélemény, mely szerint a magyar uralkodó Ausztria dúlásával állt volna bosz- szút a német császáron, amiért az a dalmát kérdésben Velencét pártfogolta. Ugyancsak a Kálmán kori politika folytatódott II. István alatt, az invesztitúraharc vonatkozásában. Magyarország ebben az időszakban sem vett részt tevőlegesen a császárság és a pápaság küzdelmében, de nem kétséges: a konfliktusokban a királyság a pápai álláspontot támogatta. Erre utal II. István házassága, amelyet minden bizonnyal- az 1120-as évek elején — pápai közvetítéssel hoztak létre. A király felesége, akinek nevét nem ismerjük, a capuai normann hercegnek, Róbertnek volt a leánya. A herceg maga vazallusként hűséges szövetségese volt II. Paschalis és II. Gela- sius pápáknak az V. Henrikkel folytatott harcukban. A császár elszánt ellenségének számított Róbert utóda is, aki a hercegnőt kiházasította. A normann frigyről érdekes híradást őrzött meg a magyar krónika. Eszerint „István király pedig nem akart törvényes feleséget venni, hanem ágyas kéjhölgyekkel állott ösz- sze. A bárók és a főemberek — szo- morkodván az ország elárvulása és a király gyermektelensége miatt- feleségül hozták neki a felettébb előkelő úrnőt, az apuliai Guiscard Róbert (helyesen: a capuai Róbert) leányát“. Ebből az elbeszélésből kiderül: a hatalmon levő főúri csoport, amelynek többsége Kálmán idejében is a legbefolyásosabb frakciót képezte, változatlanul szilárdan kezében tartotta az ország külpolitikájának irányítását, és a király magánéletébe is meghatározó módon avatkozott be. A szövegből egyértelműen megállapítható, hogy ezek az urak véleményüket a király akaratával szemben is keresztülvitték. Ugyanez történt meg az orosz hadjárat során is, amikor egészen látványos összecsapásra került sor a király és a főemberei között. Oroszországban Vlagyimir Mono- mah (Kálmán egykori apósa) kijevi fejedelemként kísérletet tett az orosz állam egységének helyreállítására. Ennek érdekében vagy rokonait ültette az egyes fejedelmi székekbe, vagy a részfejedelmeket be- hódoltatni igyekezett. Szembeszállt vele veje, a volhiniai Vlagyimir ura, Jaroszláv, s emiatt 1118-ban el kellett menekülnie fejedelemségéből, amelyet Monomah fia, Andrej kapott meg. Jaroszláv - a lengyelek és csehek mellett - II. Istvántól is segítséget kért. Csatlakozott a menekülőkhöz Vaszilkó tyerebovli és Volo- dár peremisli fejedelem. Vaszilkó elkísérhette Jaroszlávot magyarországi útjára, s talán ekkor tehetett adományt a tyerebovli fejedelem a szávaszentdemeteri keleti rítusú (görög) monostor javára. II. István a kért segítséget megadta. Erre késztette őt egyrészről az, hogy meg akarta bosszulni apja 1099-es súlyos vereségét, másrészről pedig az, hogy rokoni kapcsolatban állott Jaroszlávval, hiszen ennek első felesége I. László leánya volt. A magyar uralkodó személyesen vezette seregét Vlagyimir alá. Mielőtt azonban az ostrom megkezdődhetett volna, egy váratlan incidens történt, ami azután alapvetően befolyásolta az események alakulását. (Folytatjuk)
