Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-20 / 8. szám
IRODALOM T ündéri hóhullás volt, gyémántos idő, de a vén Panna megzavar- tan és sírva fogadta a nagy havat. Szegény — már vénlánynak se illett be, olyan idős volt, nénikének hívták mindenütt; s néha az unokái után érdeklődtek. Neki unokája? Neki valakije széles e világon? Most is elsírta magát a vastag hó miatt, mert kis szobájától hosszú út vitt a Flórián térig. Sok-sok síkos utca, keresztszelek a sarkon, jégcsíkok, amit a csúszkáló gyerekek dörgöltek a járdákba. S a messzi Flórián téren ott állt Bleyemé kézimunkaboltja. Két üvegkirakata alatt sok fiiéje, goblenje, hímzése ékeskedett Pannának. Mikor görnyedten elért ehhez a két csillogó kirakathoz, kicsit fölnyomta magát a botjáról, s büszkeség töltötte el. Megtette, hogy lopva oldalt húzódott, s hallgatta, mint dicsérik az ő gyümölcsös goblenjét vagy azt az ekrü függönyt, amit négy hétig horgolt.- Ötven pengő ez a függöny? Nem is pénz érte... Ah, mennyit is dolgozott rajta. S bár az ellesett dicséretek felbátorították, mégis ilyenkor következett életének legfélénkebb pillanata. A boltajtóból kiállt egy aranyosra pucolt rézkilincs. Ezt kerülgette, nézegette sokáig, míg végre megfogta. De ha már eljutott eddig, akkor csendesen, illedelmesen beljebb siklatta az ajtót... s csak elrebegte Bleyerné- nek, hogy nincs-e újabb munka, nagyságos asszony? A szíve szinte megállt a válasz bevárásában. Ilyenkor nem mert ránézni a kövér, ondo- lált hajcsigákat viselő főnöknőre. Csak várta-várta lehajtott fővel, egyre fokozódó ijedelemmel a választ. Mert hátha még olcsóbb kézi- munkázót talált a boltosné: talán már úgy tele van a raktára, hogy sokáig nem kell neki semmi... ah, nagyon is gyötrelmes pillanatok voltak ezek. De hát Pannának senkije sem élt, se az apja, se az anyja, mindene Bleyer- né volt. Nem került szó erről soha; Bleyemé nem volt jószívű, érzelmes vagy kíváncsi: egy régi jó munkást látott a vén Pannában, de viszont Panna nem így: néki maga az élet volt Bleyemé, s soha nem nyugodott addig, amíg csak kézcsókkal meg nem köszönte a garasokat. Egy-egy nyájas szaváért csókokat lopott a ruhájára is. S míg kint a bolt előtt kicsit okoskodott azon, hogy Bleyemé mennyivel többet kér a kézimunkáért, mint amit neki kifizet, idebent már nem számolt, hiába mutogatta néki Bleyemé a cédulákat: ez megy le pamutra, ez a tű ára, ez anyag... nem akarta látni, hallani... majd annyit ad az aranyos nagyságos asszony, amennyit akar... fontos, hogy munka van... De ez a hóesés sok fájdalmat okozott neki. így is alig bírta az utat: sokszor leült pihenni az utcai padokra. Most pedig csúszós időben, hidegtől rázva el se bírt vergődni odáig. Cipője rossz, kendőcskéje kis őszi kendő: pamut kéne hozzá, téli kendővé áthorgolni. A botja végibe is hegyes szög lenne jó: szemben a kis szobájával egy vén, morc kovács dolgozgat a műhelyében. Panna próbált már szóba állni vele, olyan nyájasan, alázatosan, ahogy talán csak ő tudott szavakat mondani... szerette volna megértetni vele: szomszédok vagyunk, ugye, én is öreg, te is vén, hát légy hozzám kicsit kedvesebb... s ha ez a kovács csak egyetlen jó szót válaszolt volna, mennyi szép álma valósulhatna meg Pannának. De az özvegy kovács csak bámult Pannára, kicsi és visszautasító szemmel, aztán a vállát rántotta el: ej, hagyj békét nekem... nem volt hajlandó se kicsit diskurálni, se összemelegedni. .. .Aznap kora délután indult el Panna, s csak késő este vergődött haza. A kaput is becsukta a kovács, s Panna elfagyott kezében csak táncolt, reszketett a kulcs, de nem bírt a zárba találni. Máma fordult először fagyosra az idő: nagy, hideg tányérral tündökölt a Hold. És Panna sehogyan se tudott bejutni a kapun. A gonosz zár sokáig nem csikordult. A hóna alatt nem volt más munka, mint holmi * apró góbién: rajta egy hetyke francia úr, amint kirántja a kardját. Semmi több, kilátás sincs másra... Bleyerné nagyon komoly volt ma... pillanatra se mosolyodott el, még a kezét is alig hagyta megcsókolni... Mikor a szobájába ért Panna, még jobban vacogott a hidegtől. A falak szinte jeget fújtak. Rögtön az ágyához menekült, még a fejét is a sovány dunyha alá dugta, s mindig összébb görbítette magát. Most aztán mi lesz? Előleget nem mert kérni erre a kis munkára, fája, szene, nincsen, hogyan hímezi meg a francia urat ebben a hideg szobában? S mit fog csinálni egész télen át? Elárasztották a köny- nyek. Megint az özvegy kovácsra gondolt, aki ott veri szemben a vasat, forró tűzön hevít, még a homlokát is törli a nagy melegben. Konok egy ember ez a kovács. Ha csak maréknyi parazsat adna, mi lenne az néki, s már ettől is langyossá válna Panna kihűlt szobája. Csak lenne ő szép és fiatal, legalább addig, míg a tél tart... akkor adna tüzet még ez a kovács is. Sóhajtott és sírt Panna, de éjjel csudálatos álma volt. Egy mécsvilág Gelléri Andor Endre lábánál apró tücsök ült, egyre a bajuszát pödörgette, és folyton pislogott. Ilyen vidám, gondtalan pillanata, mint ez a csöpp álom, régóta nem volt. Nagy sóhajjal ébredt belőle: lehetett úgy öt óra. Valami zaj hatolt be hozzá, s amikor kidugta a fejét a dunyha alól, látta, hogy szemközt már motoz a kovács, munkához készül. És érezte, hogy az irtózatos hidegben jegessé válik az arca. Ó, istenem, mi lesz vele egész nap. Miért nem hozta még este az ágyába a francia urat, a tűt, a fonalat... Sajnos, föl kellett kászolódnia értük, és Panna egészen megbénult a rárohanó hidegtől. Még sóhajtani se bírt, csak összehúzta magát, és vacogott. Aztán mégis mosdani, fésülködni akart, mint addig: de a mosakodásról lemondott; nem, azt nem bírná elviselni, még megfagyna egészen belé... hanem a tört fogú fésűjét kézbe vette, s belebámult a falon lógó tükörbe. Az öreg tükörben visszalátszott Panna szobájának ablaka s mögötte a kovácsműhely tompa homálya. A fésű csak úgy reszketett Panna kezében, nehezen ment vele a cifrál- kodás, csak épp hogy nem akart kócos maradni, ha már nem mosdott máma. S míg a hajszálait rendezgette, folyton borzongott. S e pillanatban furcsa zaj tört be hozzá, majd a tükörben megjelent a kovács alakja. Valamit húzott maga után. Most eltűnt a kovács, s a tükör mélyéből forró tűz lobogott föl. Nesztelen borította el ezüst színét a sok láng, s a fényük mindig nagyobbra nőtt, mert a kovács folyton hajtotta a tűz fújtatóját. Panna viaszsárga arca hirtelen rózsás lett, a haja vörös, fésűje tűzbe merült, s fekete kendője bolyhain szikrák repkedtek. A vén Panna először megrettent, aztán gyönyörködve csudálkozott rajta, s a végén kacagott egyet. Csak a kis nyúl tud ilyet nevetni, ha meglátja az első zöld füvet. S úgy nyújtogatta a tükör felé a kezét, mintha meleget érzett volna. S már- már hozni akarta a tűjét, a pamutot, a francia urat, s nekilátni a munkának. No lám... a kovács... nem is olyan rossz ember — és bólogatva mosolygott Panna. Aztán ismét vacogni kezdett... Ott kellett hagynia a bűvös tükröt. Az ágyba menekült, fölhúzódott egészen a végébe, mert onnan jobban láthatta a tükör lángjait. Amíg nézte, egyre merészebb remény suhant át a lelkén: hátha így adott jelt a kovács, no, gyere már, te fázós Panna. Ah, ravaszok az özvegy emberek: először zordak, aztán így a tükörből integetve csillogtatják a reményt a vénlány felé. De ma még nem megy... elhímzett itt az ágy végében, s oda-odapillan- tott a tűzre... de holnap megmosdik szépen, fölveszi az ünnepi sötét ruháját, s beállít hozzá. így szőtte-főtte a dolgokat, amikor hirtelen fekete lett a tükör, majd gőz csapott fel benne: a kovács odaát kioltotta a tüzet. Panna kezében megállt a kis tű s a szívében is a sok édes gondolat. Vigadó angyalok (Fekete Zoltán tusrajza) Csontos Vilmos Gyalogúiról Gyalogúiról országúira értem, Betöltve nyolcvanötödik évem. Tapasztalatot, sok bölcsességet Adott hosszú utamon az élet. Víg dal helyett bús éneket mondok, Vállalva a közösségi gondot. Szóra késztet az örökös bánat: Lenézéssel illetik fajtámat! Szorgalomban lehetünk mi élen: Nem részesülhetünk dicsőségben, Ami kijár azoknak, kik elsők, S megérdemlik - mert jóra törekvők. Az én népem mindig jót akarva Munkálkodott, megbecsülést adva Társainak, akik véle élnek... S tőlük jó szót hiába remélnek... Testvéri szó, megértés, - miért vagy Tőlünk messzi - s ma is miért tagad Az a Társ, akihez ezer éve Köt közös sors - az élet törvénye! Testvéri szó, - ének, mondd ki bátran, Akikkel mi élünk egy hazában: Úgy lehetnénk együtt boldogabbak, Ha minket itt testvérnek fogadnak! 1994. 1. 3. A verőfényes nyári délutánon feketébe öltözött szakállas pópa fordult be a kőből épült Sibenik városának egyik keskeny utcájába, ő - rövid farmerban és lila trikóban - hirtelen előtte találta magát. Szokatlanul felemelő érzés volt a lány számára, hogy az idegenek százainak kíváncsi tekintetei közt fölismerte őt. A pópát fölismerte volna mindenki, bár azóta a szakállábán szaporodtak az ősz szálak. Árnyas helyet kerestek. Egy mandulaszemű asszony nyitott nekik ajtót, s nyájasan tessékelte be őket. Falépcsőkön egy kisebb, kővel kirakott köralakú helyiségbe jutottak. Az egész helyiséget egy asztal töltötte ki, amely mögött Leko, az asszony férje ült. A nyakában egy uncia arany lógott.- Olyan ez itt, mint egy kútban - tréfálkozott az asszony.- Ott is vagyunk, a kútban - mosolyodott el Leko, és bort öntött a poharakba. Aztán lejjebb hajolt, hogy jobban lássa az ajtónyílást. - Marinko jön - mondta. - Iszunk az egészségére. Egy töpörödött öreg emberke jelent meg hatalmas elálló fülekkel és egy üveg szilvóriummal. Eltolta a borospoharakat s szólt az asszonynak, hogy az ő fiaskójából töltsön.- Marinko súlyos beteg volt - mondta Leko. - Egy héttel ezelőtt még meg sem ismert. Most már kezd helyrejönni.- Jól vagyok - bólintott az öreg Marinko. -'Jóra- való fiam van, a menyem is jó meg az unokák is.- Még jó, hogy elismered - jegyezte meg a pópa. Az öreg elmosolyodott:- Csak ez az itteni nap éget. Ha nem lenne a tenger, ahonnan hűvös szellő lengedez, nehezen bírnám ki itt. Amott nem volt ilyen hőség. Nem volt ott nap sem, csak amolyan fehér gömb, mint egy nagy hógolyó, de hideg sem volt ott...- Marinko sokáig volt kórházban - jegyezte meg Leko. - De kilábalt a bajból.- Ott minden más, mint itten. Senki' sem törődik veled. Vagyis senki sem tud rólad, mintha nem is lennél. Csak te hiszed azt, hogy vagy, de nem vagy. Ott sejtelme sincs senkinek, hogy létezel. Csupán te sejted, ennyi az egész. Az ember nem tud semmit. Kínos dolog. Ezt a szilvóriumot mindig magammal viszem az útra. No, kóstoljátok meg! Az asszony töltögetett, a jó kisüsti láncokban gyöngyözött.- Ezeket mind ismerem itt, csak téged, lelkecském, téged nem ismerlek - fordult az öreg széttárt karokkal a lány felé.- Én ismerem - mosolyodott el a pópa. - Blazená- nak hívják. Együtt utaztunk egy hajón. Lehet már három esztendeje is. A hajó korlátjának támaszkodott. Beszédbe elegyedtünk. Amikor kiszálltam s ő folytatta útját, sokáig néztem a távolodó hajó után. Rádöbbentem magányosságomra.-Leko azt mondja, sok asszonnyal volt dolgom - mondta hányavetin Marinko. - Lehetséges, hisz nagyon hosszú időt éltem. Magam sem akarom hinni, hogy végül beugrottam a kútba. Ez a Leko talál ki mindenfélét, hogy mulattasson.- Ebbe a kútba ugrott bele - mondta a mandulaszemű asszony. - Aztán itt rekedt. Meggondolatlanság volt.- Marinko jól érzi magát ebben a kútban - veregette meg Leko az öreg aszott vállát -, így velünk együtt.- Évekig nem láttuk egymást - kezdte újra a pópa -, és most találkoztam vele a Krsevannál, Rögvest fölismertem, s ő is engem, értik? Idegen, de mindent ért. Minden nyáron eljön ide. Szereti Sibeniket. Leko az asszonyára pillantott.-Ott minden más, mint itt - kezdte újra fújni a magáét Marinko. - Senki sem törődik veled. Tehetsz, amit csak akarsz. Senki se sejt semmit rólad. Mintha fából faragtak volna. Bemázolva nevetséges színekkel, amik az időjárás szerint változnak.-Hajaj, Marinko... - sóhajtott derűs mosollyal Leko. - Látod, már a pópánknak is elment az esze. Aztán újra az asszonyához fordult. A lány csak ült mozdulatlanul, mintha oda lenne szegezve. Leko az uncia aranyával meg az emlékeivel bajlódó Marinkóval kedvesen nézték a hozzájuk pottyant idegent. Bólogattak megértőén, mint valami apostolok a vallásos filmeken és jóindulatúan mosolyogtak. Esteledett már. Az asszony felállt és indult, hogy megágyazzon a vendégeknek Leko házában, vércse Miklós fordítása Szerkeszti: Mislay Edit
