Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-02 / 1. szám
PUBLICISZTIKA • így láttam - ’93 • így láttam - ’93 • így láttam - ’93 • így láttam - ’93 • így láttam - ’93 • így láttam - ’93 • így láttam - ’93 • így láttam - ’93 • így láttam - ’93 Belpolitika TEREMTŐ ROMBOLÁS M ielőtt végérvényesen kitört volna a Nagy Szlovák önállóság, már történtek lépések a saját külpolitika kialakítása, megfogalmazása felé. Nem sok sikerrel. Pozsonyban inkább csak azt számolgatták, hogy az akkor még csehszlovák külképviseleteken milyen arányban vannak jelen szlovák diplomaták is, a nagykövetségek milyen mértékben érvényesítik a sajátos szlovák érdekeket a szövetségiek, a csehek mellett. S eljött 1993. január elseje. Úgy tűnt: a külpolitika lesz az a terület, ahol a független állam látványos sikereket érhet el, hiszen már senki és semmi sem gátolja kibontakozását. Ám heteken belül kiderült, hogy ez a reszort is sorozatos kudarcokra van ítélve; mivel nagyobb részt amatőrök művelik, akik kiválasztásánál nem a képességek, hanem a pártállás volt a meghatározó. Fő feladatuk pedig az, hogy külföldön a pénzünk, hogy megismerhessük. Mondhatnám: magánügy. Az viszont már nem, hogy kényelmetlenül feszengünk, amikor a külföld véleményét halljuk-olvassuk. Mert ki hiszi el az újságírókat dühösen letámadó miniszterelnöknek, hogy igenis, ők tehetnek mindenről, hogy bíráló cikkeikkel ők járatják le Szlovákiát. Pedig valójában a kormánypárt és az immár szövetségeseivé avanzsált nemzetiek vezérei voltak azok, akik nyilatkozataikkal, bejelentéseikkel, állásfoglalásaikkal - menetrendszerűen - ledöbbentették a világot. S bár egy fiatal ország esetében nyilván az lett volna a helyes külpolitikai irányvonal, hogy legelőbb szomszédaival rendezi kapcsolatait, Szlovákia a legszembetűnőbben éppen ezt „szúrta el“. Vegyük sorjában. Sem Ausztriának, sem Németországnak nem kellemes, hogy Szlovákia megpróbálja őket bevonni kisded játékaiba, Tűzijátékokkal, az új független s önálló Szlovák Köztársaság ünnepélyes kikiáltásával kezdődött az 1993-as év, és folytatódott egyben mindaz, aminek még 1992-ben a szuverenitási nyilatkozat, illetve a szlovák alkotmány megszavazásakor lehettünk tanúi: a kizárólagosság, a mássággal szembeni türelmetlenség, de főként a meglehetősen sajátos politikai módszerek alkalmazása. A szlovák sajtóban - az ország kettészakadása következtében - a csehekkel szembeni averzió mérséklődött, annál inkább felerősödött viszont a magyarellenes- ség. Annak ellenére, hogy a szlovák nacionalizmus médiabeli „zászlóshajója“ (a Koridor) a függetlenség első hónapjában, 9 millió koronás tartozással, csődbe jutott. A helyét hamarosan betöltötte egy magát nyíltan kormánypártinak valló napilap, amely még a Koridort is megszégyenítő vehemenciával látott neki a magyarok szapulásának. No persze, a Republika - miként az egy igazi kormánylaptól elvárható - nyilván ebben a kérdésben is a kormány nézeteit népszerűsíti, s állásfoglalásait magyarázza. Bölcs kormányfőnk ugyanis még az év első napjaiban kifejtette: Magyarország katonai fenyegetést jelent Szlovákia számára. De az a nézet is a hozzá közelálló körökből ered, hogy a szlovákiai magyarok pártjai, az maga az ötödik hadoszlop, amely az ellenséggel összejátszva valamiféle államellenes tevékenységet fejt ki. 1993- ban olvashattuk el Fedor Gál visszaemlékezéseiben, hogy Meciar rólunk kijelentette volna: „A legszívesebben Budapestig kergetném őket.“ Kormányfőnk ezt persze nem erősítette meg, de nem is cáfolta (mint ahogy ugyanezt tette tavaly más, neki tulajdonított kijelentésekkel is), bár ebből nemigen lehet messzemenő következtetéseket levonni. Mindazonáltal mégiscsak el kell mondani, hogy az 1989 novembere utáni politikai közérzetünk a mélypontra süly- lyedt, amiben - az általános politikai történések mellett - nyilván nem kis szerep jutott a Roman Hofbauer miniszter által vezényelt hadjáratnak a magyar feliratok és községtáblák ellen, a közigazgatási-területi felosztásról folyó huzavonáknak, a kétes értékű névtörvénynek, és még inkább a nemzetiségi oktatásüggyel kapcsolatos kérdéseknek: az úgynevezett alternatív (fele magyar, fele szlovák) oktatás ránk oktrojálandó kényszerének és a pedagógusképzés gondjainak ... És történt mindez akkor - illetve azután -, hogy a szlovák kormány Szlovákiának az Európa Tanácsba történt felvételekor kötelezettségeket vállalt a nemzeti kisebbségek nemzetközi szintű jogegyenlőségével szemben; és amikor számos külföldi megfigyelő is járt Szlovákiában. Bebizonyosodott, hogy ettől a kormánytól egyáltalán nem remélhetjük jogaink teljes tiszteletben tartását - ha nem kapunk hatékony támogatást a nemzetközi demokratikus és emberjogi szervezetektől, s ha pártjaink nem tudnak egységesen fellépni... Kiderült egyébként az is, hogy ez a kormány nemcsak a magyarokkal, de olykor még a „vérrokonaival“ (Szlovák Nemzeti Párt, Demokratikus Baloldal Pártja), sőt - a saját tagságával sem tud kijönni; valamint az is, hogy hosszú távon a nemzeteszmére épülő politikai egység sem biztosíthatja a stabilitást. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom külső vértezetén már az év első felében megjelentek a törésvonalak. Milan Knazko előbb a kormányból, majd a mozgalomból is távozott, s hét további képviselővel független parlamenti klubot alapított. A mozgalom vezérkarából kénytelen-kelletlen követte őt Eubomír Dolgos és Rudolf Filkus. Eudovít Cérnák, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke önként adta fel miniszteri posztját - hogy alig egy-két hónappal később újabb tárgyalásokba bocsátkozzon a DSZM-mel egy formálisan is megerősített DSZM-SZNP kormánykoalíció létrehozásáról, mert - mint kifejtette - „Szlovákiának, és az egyszerű állampolgároknak az érdekeit szem előtt tartva“ arra a következtetésre jutott, hogy támogatnia kell a kisebbségi kormányt. Hasonló érdekekre hivatkozott a DSZM, sőt (más esetekben) a Demokratikus Baloldal Pártja is; bár a bátrabb tollú újságírók tudni vélték: az igazi tét\az egykori össznépi szocialista állami tulajdon privatizálásáért folyó versenyfutás, elvégre gazdasági hatalom és kellő erőforrások nélkül nem igazán lyhet az országon belüli tartós politikai befolyásra szert tenni. Márpedig mindkét párt tagjainak többsége, politikai neveltetése folytán, az „örök időkre .. .“-féle gondolatmenetekhez ragaszkodik. A kormány, hatalmának tartósítgatása során nem feledkezett meg a nép „szórakoztatásáról“ sem. A kulturális miniszter költővel pereskedett, az államtitkár pedig propagandaminisztérium létrehozásán fáradozott. A szlovák kormányfőhöz közel álló Anna Nagyová tiszteletére fogadást rendeztek, mert egy mindeddig ismeretlen szervezet megtisztelte őt a Femina Ave díjjal. A kormány által preferált bankel- nök-helyettes először az StB-ben viselt fedőneveivel, majd valamiféle tengerentúli Indián Bank akkreditívájáért vállalt váltókezességgel vívott ki magának zűrös népszerűséget, a pénzügyminiszterünk Indiagate sztorija még nincs lezárva... 1993 az állami költségvetésből fizetett tűzijátékokkal és ünnepségekkel kezdődött. Szeptemberben viszont egy közvéleménykutatás megállapította, hogy a fiatalka ország lakosságának több mint 50 százaléka még mindig nem békéit meg Csehszlovákia szétverésével; a novemberi közvélemény-kutatások pedig már azt bizonyították, hogy a lakosság jelentős része olyannyira kiábrándult a politikából, a politikai pártokból s annyira kilátástalannak ítéli meg helyzetünket, hogy új választások esetén - még szavazni sem menne el. Fekete Marian Külpolitika Klaffogó gyerekcipőben pozitív Szlovákia-képet alakítsanak ki - függetlenül attól, mi zajlik idehaza. Helyzetüket csak nehezítette, hogy a ’93 novemberéig egyeduralkodó kormánypártnak, az igazán színes nemzetközi politikai palettán, egyszerűen nincs partnere; állomáshelyükön tehát nem volt olyan kormányzó vagy ellenzéki párt, amely felé orientálódni tudtak volna. Az sem erősítette a szlovák diplomáciát, hogy a honi tisztségek elosztásakor hoppon maradt, esetleg kiszolgált, vagy a pártelnök-kormányfőnél kegyvesztett korábbi DSZM-funkcionáriusokat menesztettek külföldre. Nemcsak a politikával intenzívebben foglalkozók bírálták egyre-másra ezt a lehetetlen állapotot, hanem az egyszerű emberek (köztük DSZM-szimpatizánsok) is, akik korábban elhitték: az önállóság elérésével minden máris jobbra fordul. Még a külkapcsolatokban is. Mint tudjuk, nem ez történt. Mert igaz, hogy a jugoszláviai véres események és a Szovjetunió viharos felbomlása után a világ megnyugvással fogadta a 75 éve fennálló csehszlovák érdek- házasság békés felbontását; azt azért nem leplezte, hogy házasságpárti, hogy például a nyugat-európai tömeges frigynek sokkal jobban örül. Ráadásul azt sem tudja: hová tegye ezt a kis országot, mit gondoljon róla, mit várjon, mit várhat el tőle... De maradjunk csak itthon. Mit kaptunk mi, Szlovákia állampolgárai, nemre, nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül? Tágabb lett számunkra a világ, de kevesebb (A Domino karikatúrája) s állásfoglalásra kényszeríteni őket vitáiban Csehországgal, de főleg Magyarországgal. Lengyelországnak nem tetszik, hogy Pozsony ellenzi a határokon átívelő régiók együttműködését, amit viszont Varsóban kívánatosnak és hasznosnak tartanak. Az együttműködés Ukrajnával, és a mögötte fekvő Oroszországgal, talán a legsimább, a legszívélyesebb - csak éppen van egy múltat idéző, kellemetlen mellékíze. S itt van Magyarország, a „főmumus“, amely szlovák szemmel nézve mintha csak azért lenne, hogy gondot és bajt okozzon. Nem kell neki Bős, pedig az milyen szép nagy, s büszkék is rá a szlovákok; főleg azok, akik jó messze élnek a Dunától. S vadászgépeket vesz Oroszországtól, nyilván, hogy lerohanja Szlovákiát. Igaz, Szlovákia is vett — pontosabban: Magyarországhoz hasonlóan kapott repülőgépeket az orosz adósságok fejében -, de az egészen más tészta, hiszen Szlovákia senkivel szemben sem ellenséges... S itt vagyunk mi, a kisebbségben felejtett magyarok, akik néha már-már nem látunk, nem hallunk a méregtől, mert arra kárhoztatnak minket, hogy piszkos kártyacsatákban legyünk az adu. Mi, a fene nagynak mondott gondjainkkal, miközben Magyarországon egyre fogyatkozik az a pár ezer jó szlovák. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy Pozsonynak, a tágabb szomszédságban, Romániával vannak a legjobb kapcsolatai. S a nagyvilág? Hát persze, hogy számít. Ám nem tud igazán jókedvre deríteni, ha - mondjuk - India számára Szlovákia az a kedves cukrosbácsi... Pedig igazából nem is lenne szabad haragudnom a szlovák külpolitikára. A tárcáért felelős miniszter messze kimagaslik a kormányból, s nemcsak alkatánál, hanem elsősorban politikusi formátumánál fogva. Kész vagyok fejet hajtani előtte, valahányszor sikerül elhitetni külföldi partnereivel, hogy amit a kormányfő és a minisztertársai a legutóbb is mondtak, azt nem úgy gondolták, hogy amit látni kell, azok az összefüggések, az összkép... De mikor lesz itt össztánc? Elvégre tarthatatlan állapot, hogy a fiatal szlovák diplomácia fő feladata ama ráncok vasalása legyen, amelyeket, a komoly államférfiak homlokára a tévedhetetlenek kasztja legtehetségesebb tagjainak baklövései gyűrnek. éretném jóindulatú elnézéssel azt mondani: ezek mind bocsánatos bűnök, hiszen a szlovák külpolitika még gyerekcipőben jár. Ám mégiscsak felettébb idegesítő, hogy még egy év után is klaffog a gyerekcipő - mert még az is nagy neki! Görföl Zsuzsa Minél távolibb a jövő, annál biztatóbb
