Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-13 / 7. szám
Kristó Gyula - Makk Ferenc ál ÉÉMÉli VMIJOMK De ugyanekkor - még a szövetségkötés évében, 1105-ben — seregével megszállta a dalmát területeket. A foglalás emlékére Kálmán — mint Magyarország, Horvátország és Dalmácia királya — Zára (Zadar) városában egy kőtornyot építtetett, amelynek latin nyelvű felirata ma is az 1105-ös esztendő eseményeire hívja fel az arra járók figyelmét. A dalmáciai siker nyomán támadt kedvező hangulatot a király ügyesen használta ki arra, hogy a normann házasságból 1101-ben született ikerfiai - István és László - közül István javára rendezze a trónutódlás kérdését. A főemberek többsége a király akaratát elfogadta, és 1105-ben a kisgyermeket magyar királlyá koronázták. Ez az esemény mélységesen felrázta és elkeserítette Almost, aki megalázónak érezte azt, hogy egy négyéves kisfiút elébe helyeznek, s alkalmasabbnak tartanak a magyar trónra, mint őt. Kálmán talán azt hitte: a nyugalomban eltelt évek során öccse megbékélt sorsával, és beletörődött abba a gondolatba, hogy belőle sohasem lesz magyar király. Álmos azonban még egyáltalán nem adta fel a reményt, és kezét ismét kinyújtotta a korona felé. Német földre futott, hogy ott szerezzen magának katonai segítséget bátyja ellenében. Mivel ez nem sikerült, kénytelenkelletlen hazajött. A király nagyvonalúan napirendre tért a dolog felett, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Pedig Álmos akciója nemcsak a belső nyugalmat zavarta meg újólag, hanem Kálmán külpolitikai terveit is keresztezte. A király önérzetét váltig bántotta az oroszországi kudarc, évek múltával sem tudta feledni, s ezért Dalmácia után orosz földre akart vonulni, hogy egykori ellenfelein bosszút álljon a nagy vereségért. Testvére mozgolódása miatt ettől el kellett állnia. Álmos ugyanis megint útnak indult, hívei is biztatták, bátorították őt. Most sógorához, II. Boleszló lengyel fejedelemhez ment (Álmos orosz felesége, Predszláva a lengyel uralkodó nejének testvére volt), aki sereggel jött Magyarországra a herceg érdekében. A helyzet veszélyesnek látszott Kálmán számára, de a király hallatlan ügyességgel vágta ki magát belőle. Mire Álmos észbe kapott, Kálmán kezdeményezésére a herceg háta mögött a lengyel uralkodó és a magyar király kibékült és szövetséget kötött egymással, amely kimondotta: német támadás esetén kölcsönösen egymás segítségére fognak sietni. A meglepett Álmos megszégyenülve kért ismét bocsánatot bátyjától. És Kálmán újra megbocsátott, de a történtek után igazán már nem bízott meg öccsében. A lengyel fejedelmet ugyan maga mellett tudhatta, de Álmos német útja figyelmeztette a királyt: továbbra is fennáll annak a veszélye, hogy a herceg esetleg német segítséggel fog majd akcióba lépni ellene. Emiatt Álmos német összeköttetéseinek ellensúlyozására Kálmán megint szorosabbra fűzte kapcsolatait a reformpápasággal. Ennek látványos megnyilvánulása az volt, hogy 1106 októberében a magyar király — eleget téve a gregoriánus pápaság egyik fő követelésének - lemondott az invesztitúráról, a főpapok király általi kinevezéséről, arról a jogról, amelyet 1100 táján Hartvik még az apostoli királyság koholt elméletével igyekezett védelmezni. A nagy engedménnyel ugyanakkor sikerült rávennie a pápát arra, hogy ismerje el a magyar uralkodó hatalmának kiterjesztését Dalmáciára. Ily módon ami az egyik oldalon veszteséget, az a másik oldalon nyereséget eredményezett Kálmán számára. Megfelelő forrásos adat hiányában nem tudjuk, vajon 1111 táján, amikor Kálmán felállította Nyitrán az ország tizenkettedik püspökségét, kikérte-e ehhez a pápa hozzájárulását. Feltehetően igen. Az invesztitúrajog mellett a papi nőtlenség kérdésében is kedvezett a pápaságnak, mert egyik törvényével megtiltotta, hogy a felszentelt nőtlen papok megnősüljenek. Azzal a törvényével is az egyháziak kedvében járt a király, amely az egyházi személyeket kivonta a világi bíráskodás alól, miközben jelentős mértékben megnövelte a világi személyek felett ítélkező püspöki zsinatok jogkörét. Ezek az említett törvények részét képezték annak a gazdag törvényalkotási folyamatnak, amely Kálmán egész uralkodását átfogta. „A minden erény jelességével felruházott“ király - miként őt egyik udvari papja jellemezte - jól érzékelte: Szent István óta a magyar társadalom fejlődésében lényeges változások következtek be, és ezért szükségesnek tartotta, hogy az új helyzetnek megfelelően új, esetenként a réginél enyhébb törvényeket hozzanak. Kálmán világosan látta és nyíltan kimondotta: a királyi udvar fénye és tekintélye, azaz az uralkodó hatalma elsősorban attól függ, hogy mekkora gazdagság, milyen anyagi javak állnak a király rendelkezésére. Törvényhozásának egyik legfőbb célja saját hatalma, gazdasági erejének növelése volt. Ennélfogva — a királyi birtokok védelmében — meglehetősen szűkmar- kúan bánt az adományokkal. Gyökeresen szakított elődjének, Lászlónak gyakorlatával, aki igen bőkezűen juttatott anyagiakat az egyháznak. Sőt Kálmán még attól sem riadt vissza, hogy az egyházaktól birtokokat, javadalmakat vegyen el. De a királyi kincstár érdekében megszorította a világi birtokok öröklésének rendjét is. Nem csoda, hogy a főemberek között szép számmal voltak olyanok, akik ezekkel az új szellemű törvényekkel nem értettek egyet. Róluk írta a király embere: ,,az országnak eme ócsárlói inkább a saját véleményükkel törődnek, semmint azzal, hogy az ország előrehaladását közösen szolgálják.“ (Szilágyi Loránd fordítása.) Az események bizonyították, hogy Álmosnak, a hercegség urának a korona megszerzésére irányuló sorozatos mesterkedései rendre megosztották az ország erejét. Ezért Kálmán, aki tudatosan törekedett a királyi hatalom erősítésére, egy határozott intézkedéssel felszámolta a dukátust. 1107-ben Álmos zarándokúton járt Jeruzsálemben, s amikor visszaérkezett, a királyi határozat nyomán a hercegség már nem létezett. Álmos rendkívül megdöbbent, és haragjában bátyja meggyilkolását fontolgatta. Kálmán hívei azonban gyanút fogtak, és éber őrök állításával keresztülhúzták a herceg tervét. A király ettől kezdve kémekkel vette körül öccsét, aki még ebben a helyzetben sem mondott le a trón megkaparintásáról. Újabb akciójához - s ez Kálmánt igazolta - ismét a német uralkodótól kért segítséget. A kortárs német forrás az eseményekről a következőképpen számolt be: „1108. Ebben az időben viszály támadt Kálmán, Magyarország királya és Álmos nevű testvére között, mert mindketten a származás jogán maguknak igyekeztek megszerezni a királyi méltóságot. Álmos, megfosztva javaitól és a du- kátustól, amelynek révén a magyarok között kitűnt - s illett is, hogy a király testvére a király után a második legyen hírnévben -, (V.) Henrik királyhoz jött és a szenátus füle hallatára elpanaszolta a nyomorúságát ... Henrik király a panasztól megindítva — s ráadásul azért is, mert az a Kálmán országunk határait a tengerparti részeken (ti. Dalmáciában) megtámadta — sereggel tört Magyarországra. De mivel az ellenség sokoldalúan felkészült, a folyón való átkelést mindenfelől teljesen elzárta, Pozsony várának fáradságos és hiábavaló ostroma után szinte eredmény nélkül tért vissza.“ Mindössze annyit tudott elérni V. Henrik, hogy Kálmán ismét — immár sokadszorra — megbocsátott öccsének, s országába békességgel visszafogadta. Álmossal tehát ezúttal is sikerrel birkózott meg Kálmán, viszont magánéletében egymás után érték őt súlyos csapások. Normann felesége, akitől egy leánya, Zsófia és két fia, István és László született, 1110 táján meghalt. Nem sokkal ezután — a krónika szerint 1112-ben — elvesztette két fia közül Lászlót is. Ekkor Kálmánban felrémlett annak a veszélye, hogy ha a másik fiával is történne valami, akkor Álmos herceg lenne trónjának örököse. Mindenképpen el akarta ezt kerülni, s ezért 1112 nyarán a király, aki ebben az időben negyvenkettedik évében járhatott, másodszor is megnősült: feleségül vette Eufémia orosz hercegnőt. E frigyből Kálmán újabb fiúgyermeket várt, de csalódnia kellett. Házassága ugyanis balul sikerült, minthogy az újdonsült hitves a királyt megcsalta. Kálmán haladéktalanul megvált Eufémiától: feleségét szégyenszemre visszaküldte szüleihez. Az eltaszított asz- szony Kijevben szülte meg fiát, Bo- riszt, akit azonban Kálmán soha nem ismert el gyermekének. Ezek a tragikus események emberileg megviselték, megtörték az uralkodót. Ennek tudható be, hogy a korábbinál visszavonultabb életet élt ebben az időben. Kálmán eddig háromévenként tett látogatást a Tengermelléken, 1111 után viszont többé már nem ment oda. 1113-ban jó szívvel és barátsággal fogadta országában a zarándoklaton levő hű szövetségesét, Boleszló lengyel fejedelmet, ő maga azonban újabb külpolitikai akcióba nem kezdett. Vallásos király volt mindig is, de ekkoriban bizonyára még buzgóbban és elmélyültebben olvasta a szent könyveket. Talán éppen erre utalhat a magyar krónika érdekes megjegyzése: „A magyarok Könyves Kálmánnak nevezték őt, mert könyvei voltak, ezekből teljesítette a kánoni hórákat (azaz a különböző órákra előírt imádságokat), miként egy püspök.“ Egész életében tudós papokkal vette magát körül. Udvarában olyan szellemi tevékenység folyt, amire addig magyar király esetében még nem volt példa. Történeti irodalmunk kibontakozása a ő uralkodására tehető. Valószínű, hogy ebben az időben írták meg az első magyar krónikát a királyi udvarban, de ott készülhetett Szent Gellért kisebbik legendája is. Hartvik püspök munkásságáról már szóltunk. Az általa írt István-életrajz bevezetőjéből arra lehet következtetni, hogy Kálmán az elkészült művet ellenőrzés céljából személyesen nézte át. Ez a munka fontos aktuálpolitikai mondanivalója miatt is indokolt volt. A Hartvik-féle legenda lett egyébként évszázadokon át Szent István hivatalos és reprezentatív életrajza. A Kálmán kori hazai költészetnek is maradt ránk emléke egy latin vers formájában, amely Szent Istvánról szólt. Úgy sejtjük, a személyes megpróbáltatások következtében a király még szívesebben tartózkodott művelt udvari emberei társaságában. Uralkodásának utolsó időszaka újabb megrázkódtatásokat hozott számára. Álmos ismét összeesküvést szőtt a királyi hatalom megszerzésére. Az 1115 tájára tehető akció sem járt sikerrel, mert idejében leleplezték. Kálmán szigorúan megbüntette a szervezkedők vezetőit. A „galamb szelídségű“ király ekkor már elvesztette a türelmét Álmossal szemben, a testvéri szeretet sem tudta őt megbocsátásra késztetni, s kiadta a parancsot Álmos és néhány éves kisfia, Béla megvakítására. Ily módon kívánta fizikailag alkalmatlanná tenni őket az uralkodásra. A megcsonkított herceg és gyermeke a dömösi egyház falai között húzta meg magát. Nagyjából ugyanabban az időben Dalmáciában is veszedelem fenyegette Kálmán uralmát. A velencei dózse, akinek hódító terveit keresztezte Dalmácia magyar birtoklása, támadást indított, és 1115 nyarán elfoglalta a dalmát városok egy részét. Ez lett a nyitánya a Dalmáciáért évszázadokon keresztül folyó magyar-velencei fegyveres rivalizálásnak. Közben a király egészségi állapota fokozatosan megromlott. Több betegség is elhatalmasodott rajta, amit az Álmos-ági történetíró mély meggyőződéssel „az isteni bosszú“ büntetésének tekintett „az ártatlan vér“ kiontása miatt. Az uralkodó meggyógyítása érdekében hívei mindennel megpróbálkoztak, amitől csak eredményt remélhettek. így például ránk maradt egy latin nyelvű feliratot viselő aranygyűrű, amelyet bajhárító amulettként az őt sújtó köszvény ellen hordott a király. Különorvosa is volt Kálmánnak, aki idegen földről, talán Itáliából érkezett, de már ő sem segíthetett. A király állapota egyre válságosabbra fordult, és ekkor az uralkodó politikai végrendeletet tett. Meghagyta főembereinek, hogy halála után fiát, Istvánt ültessék a trónra, de addig, amíg ez megtörténik, biztonsági okokból Álmos herceget helyezzék szigorú felügyelet alá. Kifejtette azt az óhaját is, hogy az új király bosz- szú céljából vezessen hadat orosz földre. 1116. február 3-án halt meg Kálmán. Kívánságának megfelelően - az Árpád-házi uralkodók közül elsőként - példaképe, Szent István mellé temették a fehérvári bazilikában. Kálmán az Árpád-kor egyik legjelentősebb uralkodója volt, akinek azonban mostoha utóélet jutott osztályrészül. Az a körülmény, hogy az Árpádok családjában Kálmán ága helyett az általa megvakított Álmos herceg ága vitte tovább a főhatalmat, megbélyegzőleg hatott egyéniségének és uralkodásának megítélésére. Nem csupán alakjának torz volta íródott be a történeti köztudatba (miként a budapesti millenniumi emlékmű Kálmán-szobra is mutatja), hanem tetteit is hosszú évszázadokon át egyértelműen elítélték. Nagyon valószínű, hogy közvetlen elődjének, I. Lászlónak idővel egyre növekvő szentkultusza is hozzájárult Kálmán alakjának háttérbe szorulásához. De érdekes módon már az Árpád-korban akadt olyan vélemény - a XIII. századi Rogerius művében olvasható ez —, amely szerint István, Imre és László mellett Kálmán is az Árpádok jeles szentjei közé tartozik. II. ISTVÁN II. István Kálmán király és Felicia dél-itáliai normann hercegnő fia, aki ikertestvérével, Lászlóval együtt 1101-ben született. Nővére, Zsófia — minthogy Kálmán 1097-ben vette feleségül Felíciát — 1097 és 1101 között látta meg a napvilágot. A fiúgyermekek közül István Szent István nevét kapta, Lászlót pedig Kálmán elődjéről, I. Lászlóról nevezték el. Meg kell említeni: István testvérének, Lászlónak a neve eléggé bizonytalan. A magyar krónika ugyanis a 146. fejezetben azt írja: „a király (Kálmán) pedig első feleségétől nemzette Lászlót (latinul Ladislaus) és Istvánt.“ A 149. fejezetben viszont az található, hogy „az Úr 1112. évében meghalt N. Kálmán király fia“. A latin szövegben olvasható N. betű a Nicolaus név rövidítésének felel meg, s valóban, a XIV. századi krónikakompozíció egyik kódexében az N betű helyett a Nicolaus név szerepel. Bizonyára a kódexek másolása során a hasonló hangzású és hasonló alakú neveket az írnok felcserélte. (Folytatjuk)
