Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-02 / 1. szám
IRODALOM Cvi '(0 c CSONTOS VILMOS Szilveszter éj volt Szél csapta be a vén pitvarajtót, S a bakter szemébe havat söpört. Szaggatta az éjféli harangszót, Fagyos kínjában jajgatott a föld. Hunyorgó mécses ingó árnyakat Rajzolt a falra, - néma volt ház. Hívó szóra a bába már szaladt: Petrovicsnéra pírt lehelt a láz. S míg künn az idő bőszen trombitált, Jó szomszédasszony rakta a tüzet. A szoba közepén Petrovics állt, Szemében fészkelt büszke révület. S mire a harangszó elhallgatott, A bába karján sírt a kis legény. A bakter éppen bekopogtatott, S dünnyögött: biz ez véznácska - szegény.- És nőtt a legény, s fény-éhes kezét Égre nyújtotta - üstököst fogott, Arra csatolta arany-kengyelét, S lanttal kezében - rákapaszkodott. Bűvös ívet írt népe egére, Szabadságról lett hangja harsona. Betelt vele a föld kereksége, S azóta zeng - és el nem hal soha! DÉNES GYÖRGY hahó új év hát elvermeltünk megint egy évet és ahogy nő fogy is az élet s rakódik egymásra kövület kövületre a fölparcellázott idő nyomunkat betemetve már azt sem tudjuk mikor s merre jártunk a tölgyek lombja rég lehullt elomlott már elmosódnak mind a régi dombok a gazdag nyár virágos partjai hahó új év szeretnénk látni még a kelő napot s a nyugvásra hajlót szeretnénk kitárni azt az ajtót ami mögött a jövő készülődik hisz nem tudunk megülni csöndben resten csak az a vonzó ami ismeretlen a dödös messzeség a rejtelmes idő s a part melyen remélve kötünk ki az elménk nyugtalan a vágy még nincs betelve bukdácsolunk kegyetlen jégverésben de minden vészben ott sejlik az éden az álmainkból épült lét szerelme TÖRÖK ELEMÉR Majzer Jánosnak 1 Csak hull egyre, szinte szakad a hó, a dűlőút már alig járható... A jegenyék, ameddig csak látok: hóba süppedt, néma óriások... 2 Mint szurok foltok feketéllnek a friss havon gubbasztó varjak... Köd-függönye mögött a fáradt vadász már hazafele ballag... Az éjszaka is útnak indul... Valahol sebzett fácán rikoltoz... Aztán csend mindenütt... Félénken szökdel egy nyúl tömzsi bokorhoz... Lelesz, 1993. Szerkeszti: Mislay Edit Talán az öreg kisasszony átvitte őket a másik szobába. Vagy talán elmentek. — Mit tehetek érted? — kérdezte Ábel. - Rendelkezz velem. Én csak most értesültem az újságból. Egyenesen idejöttem. Még a bolti holmit is otthagytam a kávéházban.- Semmit sé kérek, Ábel, csak maradj mellettem. Oly hirtelen jött ez a csapás, mint mikor anyám halt meg. Irtózom a haláltól. Nem tudok odamenni a ravatalhoz. — Nem is szükséges. Dehát mit sírsz? Elvégre... Nem hagyott szegénységben. Azt akarta mondani: Nem szeretted. Eszter megértette a hangjából, mit gondol.- Igaz - felelte - de az szörnyű nekem, az a gondolat, az a sejtelem, hogy akarta ezt.- Hogy akarta ? Azt gondolod, hogy... — Azt. Egyre sötétebb és sötétebb volt a lelke. Az utóbbi napokban már azt fejtegette, hogy nincs értelme az életnek: lótás- futás, gondok, vesződségek. Mindennap, mindholtig. Egyszer meg azt mondta, hogy ő soha életében nem szeretett senkit. Se apját, se anyját, se engem. Nekem a nyelvemen volt Lachapelle Rosalie, de nem mondtam ki. Ö ahogy rámnézett, leolvasta az arcomról mit gondolok. Azt mondta: Azt se! És kiment a szobából. Őt az a gondolat kínozta, hogy nem tud szeretni senkit, még a gyerméket se. A gyász első napjaiban minden délután megfordult nála. Néha csak negyedórára, néha továbbra is. Az asszony mindig sugárzó arccal fogadta és mély ráhézések- kel, meleg kézszorításokkal bocsátotta el. A szeme kérdezett valamit, amit nem mondott ki, de Ábel már nem olvasott úgy a szemében, mint azelőtt. A beszélgetésükbe máskor ha szünet szakadt, mindig az asszony öltött új fonalat. Ez a szokása megszűnt. Mindig azt várta, hogy Ábel megszólal, hogy egyszer arra a néma kérdésre felel. Azonban hetek múltak el annélkül. Eszter idegessége, érzékenysége fokozódott. Az arca még mindig halvány volt és szenvedő. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy menjen el hat hétre valami erdős helyre, ahol semmi se emlékeztet a fővárosra. Még az őszi szezon alkalmas reá. De ő csak maradt: hátha elmúlik a gyöngesége itthon is? Olykor órákig ült a tükör előtt és nézte benne sovány arcát, sovány kezét, apadt halántékát- Végre is megrémült attól a gondolattól, hogy tovább fonnyad! Szép akart lenni, még szebb, mint volt! — Eredj - biztatta Ábel is —, hiszen csak a levegőváltozás is orvosság lesz az idegeidre. Hát végre is engedett. Ábel kísérte ki a vasútra is. Marienbadba ment. A fürdő még népes volt, és pesti ismerősök se hiányoztak. Eszter még java virágában volt, s a gyászruha- De lelkem, te ennek oka nem vagy. Eszter sóhajtott:- Nem tudtam boldogítani. S lecsüggedt a keze, ahogy a számyatörött galamb lecsüggeszti a szárnyát. Ábel vállat vont:- Hát ő? boldogított téged? Az asszony mélyen behunyta a szemét. A feje lecsüggedt. Aztán könyörgő szemmel nézett ismét Ábelra:- Ne hagyj el!- Itt maradok, ameddig akarod.- Ugye te is azt véled, hogy akarattal sebezte meg magát?- Nem. Az ilyen mérgezés kínos. Az újság is írja, és ő is bizonyosan tudta. Ha ő meg akart volna halni, morfiummal pusztította volna el magát. Az asszony a fejét rázta:- Nem félt ő a szenvedéstől se. Tavaly harmincezer forintot biztosított a halála esetére a leánykánknak egy új biztosítótársulatnál. A szerződésbe bele akarta tétetni, hogy bármiképpen hal meg... De nem fogadták el. És ismét megeredtek a könnyei.- Boldogtalan volt! Én vagyok az oka, én én, én. Ábel vigasztalta:- Mindenki maga irányítja a hajóját az életének. Ha maga vitte zátonyra, te nem vagy az oka.- Hogy háljak itthon? — mondotta az asszony rémledező szemmel. - Félek tőle! Elmegyek hozzátok. Ott hálok. Adtok tán szállást egy éjszakára? Ábel elmosolyodott.- Én édesem adnék, de tudod mi történt?- Mi?- Fiam született! Az éjjel! Eszter elnyitotta a szemét, aztán szomorú sóhajtással nyújtott kezet.- Gratulálok. Új vendégek jöttek, férfiak, orvosfélék. Koszorúkat hoztak. Az egyik orvos egy fiatal angolos arcú ember az özvegy elé állt, és néhány szóval az iskolatársak gyászát fejezte ki. Elmentek. Az asszony a karosszékbe rogyott, s hallgatva nézett maga elé. Ábel nyugtalankodott:- Haza kell mennem - mondotta. — Most már szedd össze az erődet, édes Eszterkém. Vonulj más szobába, a halottól lehető legtávolabb. Mégis itt kell maradnod. Ezt el kell szenvedned. Minden gondolatom veled lesz ezen az éjszakán. Eszter még egyszer a keblére dőlt.- Ugye nem fogsz engem elhagyni?- Nem lelkem, édes egyetlenem. Holnap már reggel eljövök, és veled maradok estig. Csak ígérd meg nekem, hogy nem rémlede- zel, hogy okos maradsz, amilyen mindig voltál. Eszter megszorította a kezét. A szeme könnyel telt meg, s a könnyeken át hálásan nézett Ábelra. ★ A doktort aztán eltemették. Ábel mindvégig ott volt Eszter mellett. A koporsónál is az ő karja támogatta. A sírba is együtt vetették az utolsó marok földet. Mindenki azt gondolta, hogy rokon. Berta azokban a napokban csak esténkint látta az urát. Nem is kérdezte, hol járt. Minden gondolata a gyermeké volt. Ábel pedig szívbeli kötelességének ismerte, hogy azon a szomorú héten Eszterrel legyen, és ezt Eszter is rendjénvalónak érezte. , Ábel keresett neki új lakást is. A gimnázium közelében bérelt neki tágas, világos háromszobás lakást. Oda kerültek az aranyrá- más képek, a faragott szekrények, a meggyszínplüss fotelek. A többi szoba fölösleges bútorát eladta az asszony. Az orvosi műszereket és könyveket az angolképű iskolatárs vette meg, aki azelőtt mint afféle nőtlen ember gyakran volt vendégük is. Egy szobát Lidi néninek szántak, de az öreg kisassony elhagyta Esztert. Nem mondta meg, hogy miért, de a tekintetéből lehetett látni: Ábelnak a megjelenése a gyászestén és magaviseleté a temetésen, Lidi néni régi gyanújának a megfejtése volt. Elment csaknem búcsúzatlanul. Valami józsefvárosi házacskába költözött. Csak vasárnap délután jelent meg Eszternél, hogy megnézze Irénkét. Ábel immár szabadon járhatott az özvegyhez. minden nőnek illik. Csak persze vidámkodni bajos benne. S Eszter igazán szomorú volt. Ábel megígérte, hogy írni fog neki. Váltottak is valami három levelet. Ábel legutóbbi levele így szólt: Kedves Eszterem. Bocsáss meg, hogy nem írok mindennap, de az életünk járása olyan egyforma, mint az óráé. A fiam már mosolyog. Ha engem lát, szinte röpdös. Látszik rajta, hogy még érzi a szárnyat a vállán, s nem tudja, hogy már nem a magasban van. Oh a csöpp lélek! Micsoda nagy érzés elgondolni, hogy a teremtésnek ez a csoda titka az én hajlékomban is megjelent s mihelyt megszólal, azt fogja mondani: apám! Sokszor gondolok rád Eszterem, hogy hogyan vagy? miképp töltőd az idődet? szeretnék melletted ülni és hallgatni a te lágyan zengő édes szavadat. De ugye megérzed, hogy a gondolatom veled van, és mindennap megcsókol Ábel. Eszter háromszor is elolvasta ezt a levelet, és búsan nézett reá. S másnap is elolvasta, mintha azt gondolná, hogy másnap többet ért belőle. Végre is abban nyugodott meg, hogy Ábel a gyászruhát is látja, amikor a gondolatával meglátogatja. A fürdő vagy tán a levegő javított az egészségén. Az arca kissé megtelt. A szemében is látszott ismét a régi életerő. Mikorra visszatért, már megkezdődtek az iskolák. Ábel több munkát vállalt, mint azelőtt. Több a költség most már a háznál. Bizony gyéren látogathatta Esztert. Pedig milyen szívesen várták! S ő is szívesen járt oda. Mintha az is az ő családja volna. Irénkének mindig vitt cukrot, vagy képet vagy játékszert. Eszternek valami érdekes könyvet, vagy újságot, amelyben valami szép novella volt, vagy vers, vagy új divatról szóló közlemény. És leült melléje: olvasott neki. Vagy a lábához ült a zsámolyra, és úgy olvasott. Eszter mosolyogva hallgatta. Aztán beszélgettek. Ábel ha újságolt valamit, mindig a fiáról újságolt. Hogy már a foga jön, már megszólalt, már mindenképpen járni akar. Az asszony bús mosolygással hallgatta. Aztán olykor percekig tartó csend szakadt közéjük. Ábel maga elé nézett. Eszter meg őrá. És olyankor Eszter még búsabbá vált. Mikor aztán Ábel az órára tekintett, Eszter mindig megkérdezte:- Mikor várjalak? És ő mindig azt felelte:- Ha csak lehet, holnap megint eljövök. Az asszonynak olyankor megvidult a szeme. Egyszer az ajtóban a keblére dőlt és forrón megölelte. Valamit akart mondani, de ismét kifejlett a karjából. A büszkeség zárta-e az ajkát? Vagy Ábelra várt, hogy ő szólal meg majd egyszer? Vélte, hogy Ábel ismét az övé, mint valamikor, azokon a holdas harmatos éjszakákon, azokon a titkos találkozásokon. Csak a gyászruha van még közöttük, meg talán kis ideig még a bölcső. Azonban eltelt néha három nap is, hogy Ábel nem látogatott fel. Eleinte mentegetőzött. De azért mindig boldog volt az arca, mikor megjelent. Megcsókolta Esztert is, Irénkét is mind a két orcájukon, mind a két kezükön. Egy korán leszállóit téli estén Eszter fehérbe öltözött. A mély gyász ideje úgyis rég letelt már, és ő arra gondolt, mennyire tetszett Ábelnak azon a hajnalon, amikor fehérbe öltözötten nézte a napfelkeltét. A ruhát meglocsolta szegfűparfümmel. A haját egy csomóba kötötte, mint akkor. Ábel már négy napja nem volt nála, most bizonyosan eljön. Négy órakor szokott jönni. A kandallóba jó tüzet rakatott, és oda igazította a két széket. Magának a nagy karos meggyszínplüss széket, Ábelnak amellé a kis puffot. A lámpást meggyújtotta és narancsszín selyemernyőt tett reá. Hát Ábel meg is jelent. Csupa öröm volt az arca. Porcelánmacskát hozott Irénkének, és mosolyogva újságolta, hogy a fia mivel lepte meg ma reggel:- Fölkapaszkodott a kis vasgyúró a díványra, s lábára állott. Ma már lovat kap! Hazamenet veszek neki egy szép kis falovat. És nevetett. Mindig mosolygott, ha a fiára gondolt. (Folytatjuk)
