Új Szó, 1994. december (47. évfolyam, 278-302. szám)

1994-12-23 / 296. szám, péntek

1994. december 23. ÉRdekessÉg ÚJ SZ

Ó 3111 J FEJEZETEK EGY EMBERI SORSBOL Valaki játszik velünk... * „...s.mint Ninivé úgy meztelenül le az emberi lélek." Ekésl László pozsonyi nyugdíjassal eredetileg Radnóti Miklós haláláról szerettem volna beszélni, mert, mint megtudtam, a költő tragikus végének egyik közeli szemtanúja volt. A beszélgetés során derült ki, hogy a szomorú végkifejlet valójában csak három napra sodorta a két embert egymás mellé; a keresztény magyart és a magyar zsidó költőt, mint ahogy az is (hangozzék bármily banálisan), hogy az emberi sors útjai kiszámíthatatlanok. Ekési László, aki - saját bevallása szerint - többször újjászületett, megkeseredve várja a karácsonyt, a szeretet ünnepét. A saját házában, ahonnan mostohagyerekei a legszívesebben kiebrudalnák. Repatriánsként Szlovákiában - Vértesszőlősön születtem. Ez egy Tatabánya melletti kis szlovák falu. Hogyan kerültem ide? Madisz-bálon táncoltunk, Tatán, 1946-ban. Egy lityinánt elkérte a táncpartneremet táncolni, én odaadtam neki. Azonnal fogdosni kezdte, mire a lány pofon vágta. Az orosz belökte a lányt a táncolók közé. Mikor ezt megláttam, odaugrottam és akkora pofont találtam adni az orosz tisztnek, hogy a füléből a falra fröccsent a vére. Annyi revolvert még életemben nem láttam, mint akkor nekem szegezve. Barátaim közül valaki ledobta a lámpát, én pedig a hirtelen sötétben a lábak közt, négykézláb menekültem ki a teremből. Hazamentem a háztetőkön át, de már otthon is vártak. Mit tehettem? Kimentem a vasútállomásra, beástam magam egy szenesvagonba, és Érsekújváron kötöttem ki. Aztán idejöttem Pozsonyba és repatriáltam. Kaptam háromszáz koronát. Egy jólelkű szlovák asszony befogadott, beengedett a házába. Kosztot adott, tiszta ágyat, minden fillér nélkül. Ott lakott a zsidó utcában, a vár alatt. Azóta ő is meghalt, a zsidó utcát is lebontották. Szökés a halálból 1944-ben, mint katonaszökevényt, elkaptak a nyilasok. Akkor már harmadik éve bujdostam. 1944-ben Tatán voltam, éppen akkor hurcolták el a zsidókat a nyilasok. S mivel a zsidóknak adtam negyven perecet, két kétkilós vekni kenyeret és két családi sört a vagonba, megkaptam a fehér keresztet, s engem is bevágtak közéjük. Irány Dachau. Nyolcvanan voltunk a vagonban. Senki nem merte kimondani, hogy a halálba megyünk, pedig mindenki tudta. Félt, remegett mindenki. Mondtam nekik, hogy a vécéül szolgáló lyukat ki kell vájnunk, kanállal, körömmel, mindegy mivel, hogy egy ember kiférhessen rajta. Én ugrottam ki elsőnek a nyíláson. Amikor a leglassabban ment a vonat, leereszkedtem a vagonok közé. Legurultam a töltésen. A gyomrom ébresztett fel; annyira korgott, hogy arra eszméltem. Talán egy hétig ott feküdtem a vasút mentén. Elindultam, gyalog, de nem jutottam messzire. Ismét lefüleltek a nyilasok. Bevittek Győrbe, a Frigyes laktanyába, ott „szállásoltak" el, olyképpen, hogy kétezer ember volt oda bezárva. Emlékszem, amikor egy pohár vizet kértem a tiszthelyettestől, úgy fenéken rúgott, hogy húsz métert csúsztam. Persze, a tetűt azonnal megkaptam. Akkor már tizedelték a népet. Mindennap felolvastak egy névsort, több tucat embert kivittek a Dunához, s belelőtték a vízbe. Rám nem került sor. Minket kivittek az utcára, mint propagandaanyagot, nyakunkba egy táblát akasztottak, azzal a felirattal, hogy elárultuk a hazát, megérdemeljük a halált. A győri városlakók le is köpdöstek. Aztán visszavittek, s megvárták, míg a többi bejön keletről, aztán elindítottak bennünket Dachau felé. Nekem is annyi tetűm volt, hogy söpörni lehetett a testemről. Ezek pedig magukban hordozták a tífuszt. Mondom, bennem is megvolt, de Radnóti Miklós már hatvan-hetven százalékban nem is számított embernek. Ő csak írt és sírt. Amikor az ember tífuszos, már nem tud magán uralkodni. Egy pokrócszerű valamivel volt betakarva, nem ruhával, csak valami takaróval. Nem akarta lepiszkítani a társait, hát kilépett a sorból. Aki pedig kilépett a sorból, az halálfia volt. A katona beleengedett egy sorozatot, belerúgta az árokba, és mehettünk tovább. Illetve nem is álltunk meg. Egy emberélet egy légy értékével volt egyenlő. Azok az agyonkínzott emberek már nem is tudtak magukról. „Valaki játszik velünk" Én tizenegy éves koromban gömbvillámot láttam. 1928-ban, akkor maradtam ki az iskolából. Hatalmas zivatar volt, én a bányászlakás konyhaablakán néztem kifelé, s egyszer csak egy olyan negyven centis tűzgolyó száguldott végig az utca közepén. Semmi dörgés, csak egy nagy sivítás, végig az utcán. Azt mondják, aki ilyet látott, a fölött az Isten keze volt. Ez valahol igaz, mert azt, amit én átéltem, a magam erejéből nem tudnám soha megcsinálni. Ha nem vigyáz rám valaki. Igen, hívő vagyok. A papoknak nem hiszek, de azt hiszem, hogy van itt Valaki, és mi csak bogarak vagyunk. Hogy valaki játszik velünk. Az emberélet, az csak annyi, hogy megszületünk és meghalunk. Közben csak eljátszadozunk itt. Semmi más. A menet ment tovább. Amikor Emesére értünk, én ismét leléptem. Egy kis libaúsztató mellett állt egy kis ház a falu közepén, oda bementem. Egy gazda lakott ott feleségével és két gyerekével. Befogadott. Nem voltam ott két napig sem, amikor a ház előtt megjelenik egy csendőr, egy nyilas és egy gestapós. Előhívják a gazdát, s azt mondják neki: ha azt az egyént, aki nála bujkál, nem adja elő húsz percen belül, felgyújtjuk a házát, kiirtjuk a családját, s maga ezt mind végignézi. Maga lesz az utolsó. Én ezt hallottam. Azonnal jelentkeztem. Két géppisztoly az oldalamban, visszavittek Győrbe. Amikor visszavittek a kaszárnyába, az udvar végén felmásztam a trágyadombra, átugrottam a kerítést. Ott állt egy feldzsandár autó, beszálltam, s vissza Tatára. Nyolcas sorokban jöttek velem szemben a menekülők. Tata-Tóvároson kiszálltam a kocsiból, s alig mentem vagy ötven métert, összeestem. Egy kapu alatt hordágyra tettek, bevittek a Fényes Szállóba. Ott volt egy ideiglenes kórház. Néz az orvos: Hű, tífusz! Vigyék ki, hadd dögöljön meg magának! Ezt mondta az orvos százados. Szerencsére megjelent Margitka, az őrangyalom (kapcsolatunk külön fejezetet érdemelne), ő könyörögte ki egy német orvostanhallgatónál, mentsen meg. Ez a Hauptmann nevű német vitt el a kupleráj utcába (ma Lovas László utca), s a Kardos néni házában helyezett el. Oda se be, se ki, senki. Egy polgárőr vigyázott rám. Beadtak egy lócombot meg egy zsák krumplit. Ez sem tartott sokáig, mert megint megjelentek ugyanúgy hárman - csendőr, nyilas, gestapós s kérdik, kire vigyáznak itt. Király, herceg, trónkövetelő? Egy katonára, akinek tífusza van. Semmi! Agyonlőni, mint a kutyát! A csendőr, a „kedvesnővér" erre azt mondja: ezt nem szabad csinálni, minden papír nélkül. Holnap bemegyünk a városházára, kérünk egy papírt és agyonlőjük. (Meg is sértődött a nyilas, mert hát ő volt az úr.) Siralomház és járni tanulás Ebben a siralomházban, a Kardos néni házában vártam a halált.' Délután négy órától reggel fél kilencig. Negyedóránként, ötpercenként néztem az órát, na most, mindjárt jönnek. Már akkor lábadoztam, mert amikor oda betettek, lekeféltek, ruhám elvették, elégették, úgy helyeztek el a Kardos néninél. Mondom. lábadoztam, értelmes elmével vártam a halált. Előtte két hétig negyvenegy egész hattized fokos lázban feküdtem, két hétig. Hetvennégy kilóról harminchét kilóra fogytam a két hét alatt. És az a kislány, a Margitka, a két front közé járt éjjel megfejni azt a tehenet, amelyik a két front között ténfergett és legelészett. Az a tej mentette meg az életemet. Szóval, reggel van, várom a halált. Egyszer csak hallom, a T 34-es lánctalpa csörög a betonon. Ezért nem jönnek ezek, gyúlt fény az agyamban. És ahogy ott ülünk a konyhában, azt mondja Kardos néni Buzgó bácsinak: az a macska megint ott garázdálkodik a spejzban, nézd már meg! Ahogy Buzgó bácsi kimegy a spájzba, azonnal összeesik. Kardos néni is kimegy a spájzba, hát ott áll egy orosz katona, válogatja a befőtteket. Sto takoj? Azt mondja: a padláson keresztül. Megmenekültem. Egy időre. Aztán bejött egy marha nagy orosz, kitett egy táblát: Tífusz. Attól kezdve egy orosz katona vigyázott rám. Ez sem tartott soká, mert megint csak jön egy orosz patrul, két katonával, s azt mondja: Tífusz? Germán?! És fogja a géppisztolyát, rám akar sújtani, ahogy fekszem az ágyon. A másik megfogta a karját, nem engedett agyonütni. Mikor már úgy voltam, hogy a szalmaszálat is át tudtam lépni, két bottal elmentem sétálni. Megyek a fasorban, s látom, a gyerekek a nagy repülőgolyókról letörik az ólmot, a puskaport egy halomba öntik, puskaporból gyujtózsinórt csinálnak, meggyújtják. Mondom nekik: Gyerekek, ne játsszatok, mert ennek szomorú vége lesz! „Parancsoljon annak, aki csinálta!", válaszolták. Parancsolni? Örültem, hogy vonszolom magam. De megtanultam percek alatt járni. A gyerekek felrobbantak. A legsúlyosabb sebesültet az ölembe kaptam, s futottam vele, ki az országútra. Nem is vettem észre, hogy közben megtanultam járni. A sorban ismertem meg őt, miután hozzánk csatlakoztak, keletről jövet. Olyanok voltunk, mint a gondolat nélküli bábuk. Úgyhogy én nem tehetek róla, esküszöm az élő Istenre, hogy megmaradtam. Volt gyomorfekélyem, tuberkulózisom, flekktífuszom. Kigyógyultam belőle, orvos nélkül. Motorbiciklivel karamboloztam 1946-ban, úgy, hogy a teherautó kereke centiméterekre állt meg a fejemtől. Fiatal koromban áramütés ért a villanyoszlopon. Mindent megúsztam. - Radnótit látva, tudták róla, hogy költő? Vagy csodabogárnak nézték? - Csak akivel közvetlen kapcsolata volt, mint például velem is. A harmadik szomszéd már nem tudhatta, hogy ki ő. Én sem tudtam, csak annyit, hogy író. Aztán mondta, hogy Radnóti Miklós, amikor bemutatkoztunk. Ha még egyáltalán tudta, ki is ő. Én ott voltam mellette, mint sorstárs, együtt húztuk az élet igáját. - Egy televíziós dokumentumfilmben hangzott el, hogy ő ott már valami szekéren feküdt, ahová azokat rakták fel, akik nem bírtak menni... - Nem igaz, nem is értem, miért hazudnak. Nekem is mondták évekkel ezelőtt, minek felhánytorgatni a múltat, jobb erről hallgatni már. De hát meg kell tudni az igazságot. Egyszerűen kilépett a sorból, a katona beleengedett egy sorozatot és berúgta az árokba. Mellőlem lépett ki, a saját szememmel láttam. - Ha tudta, hogy ez egyenlő a halállal, miért tette? - Hogy le ne piszkítsa a társait. Ez a tífusznak az átka, hogy folyik az emberből minden, és nem tudja visszatartani. Nem tud uralkodni magán. Akár a szökőkútból. Még volt benne annyi emberi méltóság, hogy nem akarta lepiszkítani a társait. A németek lőtték agyon - Nyilasok kisérték a Jugoszlávia felől jövőket vagy németek? - Csak német katonák. A nyilasok szedték össze őket, aztán átadták a németeknek. Ikrény előtt, ahol kijövünk Győrből, a Rába-hídon. A németek lőtték agyon Radnótit is, szegényt. Hogy aztán kit szedtek össze, az a nyilasok dolga volt. Mert nemcsak a zsidókat és a katonaszökevényeket küldték el, hanem hatvanezer magyar Hunyadi-katonát is kivégeztettek. Ott égették el őket is a kamrákban, mert nem akartak már tovább harcolni. Volt ebben a menetben mindenféle ember; kommunisták, dezertőrök, zsidók, cigányok. - A kelet felől érkező munkaszolgálatosok meséltek valamit addigi sorsukról? - Dehogy meséltek! Örültek, hogy vonszolni bírják magukat. Ami energia a beszédre kellett volna, a menetelésre próbálták összeszedni. Három napig gyalogolni hetvenéves embereknek? Öreg zsidók, gyerekek, volt ott minden. Gyerek, asszony, öreg, fiatal, ment mind Dachauba. - Álmodik még ezekkel a gyötrelmekkel? - De mennyit! Amikor például a láz kínzott két héten keresztül, már-már feladtam. Egy fekete galléros, nagy, fekete karimás kalapos ember futott utánam, én meg csak rohantam előle. Újra és újra feltűnt, jött megint. És meg tudtam szökni előle! Nem szabad soha feladni... Az istenre kérlek, családom van... Hadd mondok el még egy történetet az emberi magatartásról. Amikor 1941ben kijöttem a budakeszi szanatóriumból, a tuberkulózis után, bementem a Góbé vendéglőbe ebédelni. Villanyszerelőként még jól kerestem, megengedhettem magamnak. Odajön hozzám V. János iskolatársam, s azt mondja: Laci, három napja nem ettem. Fizess egy ebédet, szépen kérlek. Meg is ebédeltünk szépen, együtt. Egyszer azt mondja, kimegy a vécére. Várok, csak nem jön vissza. Indulok én is, télikabátom sehol. Február volt, mit csinálhattam volna? Gyorsan taxiba ültem, ki a Teleki térre. Éppen akkor akarta eladni a kabátomat. Odamegyünk a rendőrrel, elkapjuk, elítélik három évre. Majd toboroznak SS-katonának, s ő egy év után jelentkezik a börtönből. S mit ad Isten, Komáromban találkozom vele (még a tífusz előtt, s mielőtt elkaptak volna a nyilasok) a Duna-parton. SS-katona, halálfej, gránátok lógnak az oldalán, két géppisztoly. Ahá, te vagy az, mondja, most agyonlőlek. Egy évet ültem miattad. Kivégezlek. Rendben van, János, mondom neki, de majd te is elszámolsz magad előtt, mert nem én loptam el a te télikabátodat, hanem te az enyémet. Azért, mert fizettem neked egy ebédet. Ki a csibész!? Én vagy te? Gondolkozik, azt mondja: Menj, te patkány! 1946ban, repatriálásomat követően, a Centrál szállodában vagyok (oda osztottak be, azok közé, akik vagonnal jöttek), találkozok V. Jánossal. Letérdel előttem. A volt SS-katona, a hős! Könyörög: Laci, az Istenre kérlek, családom van, feleségem van, ne árulj be! Én is azt mondtam, amit ő, akkor: Menj, te patkány! S elment Ostravára, ott dolgozott a bányában. Talán már meg is halt. Harminc éven keresztül hazudott... Az első házasságomból nem lett gyerekünk, s attól az asszonytól elváltam. De még előtte adoptáltunk egy gyereket, aki itt él, Pozsonyban. Rendes iparos ember, ugyanaz a szakmája, mint nekem. Ezt a házat 1967-ben vettük a második feleségemmel. Hittem az asszonynak, kinek ne higgyen az ember, ha a saját feleségének nem. Hazudott nekem, harminc éven keresztül, s hazugságra tanította a gyerekeit is! A gyerekek 1978 óta tudták, hogy őrájuk van írva a ház, s én csak vendég vagyok itt, amit most a szememre is vetnek. Idejött semmi nélkül, mondják. Igen ám, de én 1970-ben 210 ezer koronát kerestem, háromszor megvehettem volna ezt a házat, mert hatvannyolc ezerbe kerúlt. Van magának fogalma erről? Mikor viszem Légre, a fejem az ő feje mellett van. És ő hallgat. Fölvétetem oda, öt hónapig teljes odaadással gondozom, bevásárolok, kezelem, fürösztöm, mosok. Az orvos mondta, menthetetlen, a májcirrhózisból nem lehet kigyógyítani. Felesben vettük a házat, én, gyanútlanul, ráhagytam a formaságokat. Hetvennyolcban a két gyerekére íratta (akik mostohagyermekeim), mintha eladta volna. A két gyerek azt szeretné, ha már itt se laknék. Kilopták innen a mosógépet, írógépet, fagyasztót, televíziót, ami mozdítható volt. Most be van zárva két szoba, ott laknának ők. De nem laknak itt, nekik van lakásuk. Amikor a feleségem meghalt, aznap délután a lánya leszedte az anyja nyakából a nyakláncot, mondván, mama, neked ez már nem kell. Ilyen emberek. Mikor meghalt, még a földet nem takarták be rajta, már itt volt mind a kettő. Már örökölni akartak, s engem kidobatni a házból. Rendőrrel. Ha nincsenek jó barátaim, ismeretségem, már ki vagyok rúgva. Hogy semmi nélkül jöttem ide. Igaz, de ki dolgozott? Ők még egyetlen szöget ebbe a házba nem vertek bele! Feleségem, amikor még a Jiráskova utcán lakott (ma Ventur utca), a harmadik emeleten, a szoba majd' beszakadt, nem volt szabad csak a széleken járni. Akkor azt mondta, ha neki egyszer háza lesz, saját szobája, fürdőszoba, vécé a házban, ő lesz a legboldogabb ember a világon. Lett háza, plusz sofőr, garázzsal. 0 csak spórolt, én fizettem mindent. Amikor meghalt, az anyósa vitte el a bankkönyveit. A saját pénzemből kifizethettek volna, ha akarnak! S most azt akarják, hogy megdögöljek. Azért sem döglök meg! * * * A fönti emlékezés-töredékek, ha úgy tetszik fragmentumok, meglehet, az összefüggéstelenség érzetét keltik. Szándékosan hagytam így, torzóban mindazt, amit Ekési László egy decemberi estén elmesélt, mert hiszen sok estére lenne szükség, hogy egy teljes emberi élet kerekedjen ki belőlük. Nem minden hátsó szándék nélkül, azt is szerettem volna érzékeltetni az olvasóval, hogy az ember, aki az ordas időket is képes túlélni, és szívós élet-szeretete kimenti a halál torkából, békében is találhat békétlenséget. Hogyan is írta Radnóti negyvennégy augusztusában? „Gyökér vagyok magam is most, / férgek között élek én, / ott készül e költemény." KÖVESDI KÁROLY Prikler László felvétele