Új Szó, 1994. december (47. évfolyam, 278-302. szám)

1994-12-23 / 296. szám, péntek

4 I ÚJ SZ

Ó publicisztika __ 1994. december 23. miniszter válaszát is, amelyet idén augusztusban írt az ügyünkben közbenjáró Duka Zólyomi Árpád képviselő úrnak. A levélben ez állt: „Azt a megállapítást, miszerint a jelenlegi szlovákiai orvostudomány nem vállalkozik az alsó végtagok fejlődési rendellenességét korrigáló komplikált műtétre, pontatlannak tartom, mivel orvosaink munkája világszínvonalon áll, és régebben sokan közülük látogatást tettek a kurgani intézetben." Sipos Károly mutatja a levelet és hozzáteszi: - Mindeddig nem hallottam arról, hogy nálunk valakin, aki Karcsikához hasonló fogyatékossággal született, segíteni tudtak volna. Elvégre erre már lett volna lehetőség, hisz a gyerek születése óta járjuk az orvosokat, de egyikük sem tudott mást ajánlani, mint a végtagok térd feletti amputálását, hogy így váljanak alkalmassá a műlábak viselésére. Úgy látszik, a minisztérium már megfeledkezett arról, mit válaszolt 1987-ben, a kurgani gyógykezelést igénylő kérvényünkre. A levélben ugyanis a következő állt: „Az SZSZK Egészségügyi Minisztériumának kerületi ortopédiai szakorvosa a betegség tartós jellegére való tekintettel nem ajánlja a kérelmezett gyógykezelést." Sipos Károly becsukja a kérvényeket, látleleteket, orvosi igazolásokat tartalmazó vaskos dossziét és felsóhajt: Én már csak Kurganban bízom. Vajon sikerül eljutniuk Kurganba? Ez tőlünk is függ. Tőlem, tőled, mindnyájunktól. Segítsünk! A kurgani orvosi kezelés költségeinek fedezésére nyitott bankszámla száma: Slovenská sporiteľňa a. s. Pezinok - pobočka Senec 8760658 - 119/0900. VOJTEK KATALIN Már csak Kurganban bízhat százezer koronát képtelen vagyok előteremteni, pedig az idő sürget. Karcsika márciusban kilencéves lesz, nem halogathatjuk sokáig a kezelés megkezdését, mert a kurgani orvosok szerint az első műtétet a gyermek hetedik vagy nyolcadik életévében kell végrehajtani. 1991-ben megközelítőleg 350 ezer koronába került, egy műtét, de lehet, hogy azóta még drágább lett, hisz nálunk is mindennek felment az ára. Higgye el, én örülök a legkevésbé annak, hogy mások segítségére szorulunk, akkor lennék boldog, ha nem lenne erre szükség." Karcsika az egész úton nagyokat hallgat, csak egyszer mosolyodik el egy picit, amikor tekintetünk találkozik, és ahogy beérünk a házba, eltűnik. - Nagyon szégyenlős mosolyog Síposné. - Mennyi pénz gyűlt össze a bankszámlán? - kérdezem. - Harmincezer korona. A mai időkben senkitől sem lehet kívánni, hogy nagy összegeket adjon, a legtöbb embernek nincs miből. Mi ezért is nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, aki gondolt Karcsikára - válaszolja. - Nemrég voltam Dunaszerdahelyen a Nemzeti Biztosító Egészségügyi Alapjánál - veszi át a szót Sipos Károly -, ahol azt mondták, két hét múlva érdeklődjek ismét. Talán van remény arra, hogy hozzájárulnak a kezelés költségeihez, habár ki tudja. Attól félek, hogy kezdődik elölről az egész kálvária a papírok beszerzésével, és a végén mégsem kapunk semmit. Megint a körzeti gyermekorvostól kell igazolást kérnem, nem tudom miért, hisz van igazolásunk arról, hogy a gyerek tartósan károsult. Akárhova megyek, újabb papírokat kérnek, és megkérdezik, mikor voltunk vele utoljára orvosnál, mintha holmi múló bajról lenne szó, ami időközben javulhatna. Pedig minden ilyen alkalommal magammal viszem a gyereket is, láthatják. Kissé furcsálltam az egészségügyi Nem tudom, emlékszik-e még kedves olvasóm Sipos Karcsikára, akiről idén áprilisban már írtam egyszer. Ő az a csallóközcsütörtöki kisfiú, aki lábak helyett két csonkkal született, és ahhoz, hogy Járni, futni tudjon, mint a többi egészséges gyerek, komplikált műtétek sorozatára lenne szüksége a távoli Kurganban. Hogy miért éppen ott? Mert ennek a szibériai városnak a traumatológiai és ortopédiai klinikáján működött az az Időközben elhunyt legendás llizarov professzor, aki a világon egyedüliként volt képes a csodára: Járóképessé tenni a Karcslkához hasonló gyermekeket Módszerét alkalmazva most tanítványai folytatják munkásságát, így a csütörtöki kisfiúnak is van reménye a csodára. Csakhogy a kezelés, a hosszú út és az ott-tartózkodás pénzbe kerül, sok pénzbe. Ehhez kértük annak idején olvasóink segítségét, és kérésünk visszhangra talált. Számos segítőkész, jóérzésű ember akadt, aki hajlandó volt pénzt küldeni Karcsika bankszámlájára. Sajnos, az összeg még mindig kevés ahhoz, hogy Siposék Kurganba utazhassanak, az első műtétre. Most, hogy ismét felkerestük Karcsikát, első utunk az iskolába vezet. A másodikosok épp a karácsonyi ünnepségre készülnek, a verseket és az énekeket gyakorolják Őry Hilda tanítónővel. Mint megtudjuk tőle, Karcsika nemrég vakbélműtéten esett át, ezért hiányzott, de a karácsonyi ünnepségen ő is szerepel, együtt énekel majd a többiekkel. Az óra végeztével megérkezik Karcsika édesapja, hogy hazavigye a fiúcskát. Én járok érte, mert a feleségem már nem bírja cipelni, harminchét kilós a gyerek, és az iskolatáskát is vinni kell mondja, miközben besegíti Karcsikát az autóba. - Ezt az autót sokan luxusnak tekintik, visszahallottam, hogy néhányan megjegyezték: nem is mehet nekünk olyan rosszul, ha mindenhová autóval járok, mégis másoktól várok pénzt a fiam műtéteire. Nem arról van szó, hogy nyomorognánk. Hál Istennek, rendesen élünk, van munkám, igyekszem tisztességesen ellátni a családomat. De bármennyit is dolgozom, több (Prikler László felvételei) Karácsonyok arca Szeretet és gyűlölet, jóság és gonoszság, áldozatvállalás és önzés, öröm és fájdalom, menekvés és szenvedés, könyörület és erőszak, csodahit és lélektelenség, áhítat és iszonyat, újjászületés és romlás, reménység és megcsalatás - mindez együtt volt jelen a magyarság fél évszázaddal ezelőtti karácsonyi ünnepvárásában. A béke és szeretet ünnepe nem szabadít meg az emberi természet és a földi lét ellentéteitől, visszásságaitól, még ha ilyenkor az emberek az élet szebbik oldalára tartanak is igényt. A boldogság és szerencsétlenség egymást váltó arca elevenedik meg a karácsonyi szózatban is: „Békesség legyen a földön az emberek között!" Az óhaj 50 évvel ezelőtt tájainkon a lélek belső rezdüléseibe szorult fohászként hangzott, hogy vége szakadjon a gyűlölet pusztító lázának. A halál karácsonya - így maradt meg a korabeli és a múltból visszatekintő emlékezetben az utolsó háborús szenteste, amikor az emberek a segítő irgalmat várták a léleknek attól a melegétől, amelyet a betlehemi jászolbölcső áraszt. A magyar otthonokban kigyulladó gyertyafény gyásszal és reménykedéssel töltötte el a családokat. Elsiratták azokat, akik odavesztek a végtelen orosz hómezőkön, a Kárpátok bércein és immár a szülőföldön dúló háború poklában, amelynek legmélyebb bugyraiba a vezető körök felelőtlensége rántotta az országot az elvetemült fasiszta hatalom oldalán. De már ott élt a csendes várakozás, hogy a családi tűzhely lobogása üzenetként eljut a távollevő férjekhez, apákhoz és fiakhoz, s megvilágítja számukra a hazavezető utat, mint ama mélybarna titokzatos éjszakán a fényes betlehemi csillag vezérelte a három napkeleti vándort. A hazatalálás azonban ekkor sokaknak csak az emberiesség próbáját kiálló tudatos vagy ösztönös segítőkészséggel találkozva sikerülhetett. Katonaszökevényekre, a koncentrációs táborok halálgyárait elkerült bujkáló zsidókra, ellenállókra, partizánokra, kommunistákra vadászó terror szedte áldozatait: tömegsírok, tarkónlövések, nyilvános akasztások jelezték a nyilas rémuralmat. S az önhatalmú rögtönbíráskodás az otthoniakat, a polgári lakosságot is rémületben tartotta. Mindezt mementóként őrizte a múltidézés a megelőző évtizedekben is. De nem, vagy csak elködösítve eshetett szó arról, hogy a hadszíntérré vált ország területén a menekülő idegen hadak kíméletlenségét és hazai kiszolgálóik gyilkos tobzódását miként követte a felszabadítókként várt előrenyomuló győztesek bosszúállása. S az egyoldalúság roppant érzékenyen érintette az újból kisebbségi sorsba került csehszlovákiai magyarok önmagára ébredését. Persze a sorscsapások egyéni, emberi megélése, az 1944-es esztendő véres karácsonyához kapcsolódva nyomot hagyott a lelkekben. Az ünnepek családi bensőségessége nem szabadulhatott a megpróbáltatások szorongó emlékétől. De a sorsközösségnek, mint közösségi sorsnak az átélése nélkülözte azt a teljes képet, amit a háború végvonagiása mutatott a magyarlakta tájakon, amikor a szülőföld a teljes kiszolgáltatottság senki földjévé lett. Csak sejteni lehet, hogy a megcsonkított múlt miként, mennyire sebeket ejtve és eltorzulva válhatott a kisebbségi önazonosság és együvé tartozás tudatát, annak erkölcsi támaszát alakító erővé. Az akkori karácsony, fél évszázad távlatából, immár a valamennyi szlovákiai magyar tájegységre kiterjedő hitelességgel elevenedhet meg. , Szalatnai Rezsőnek és Peéry Rezsőnek az utóbbi években megjelentetett írásaiból érzékletes kép bontakozik ki a Tiso-féle Szlovákiához került magyarok és a pozsonyi magyar szellemiség oly sokáig lebecsült, sőt semmibe vett, nemritkán ki is csúfolt magatartásáról, melyet az emberiesség hatott át. Felvillanyozva kap újult erőre Fábry Zoltán szavainak visszhangtalanul maradt és elutasításra talált igazsága: „...a magyar népcsoport volt az egyetlen, mely Szlovenszkón egészében és összességében kiállotta a fasizmus próbáját és immúnis maradt a hitlerizmus fertőzésével szemben." Peéry Rezsőnek 1944-ben épp karácsonyhoz közeledve kellett szerkesztőségi megbízottkéntjelen lennie, amikor az Esterházy János által vezetett Magyar Hírlap vagyonát, miután a nyilas hatalomátvétel ellen tiltakozva önként beszüntette megjelenését, lefoglalta az SS egyik alakulata. S elégtétellel tapasztalhatta, hogy nyilasszellemű lap kiadására elszánt egy pár felkínálkozó teljes elszigeteltségének még a németek is tudatában vannak. Mégis a pozsonyi magyarság sorsának későbbi alakulása mutatja meg a maga nyíltságában, hogy miként fordult visszájára a számonkérés: egy szűk csoport tetteit azonosították az egész népcsoporttal. Az átvonulásoktól és menekülőktől nyüzsgő Csallóközben karácsony éjjelén sok nélkülöző családot méltósággal tölthette el a tudat, hogy nem kért azokból a juttatásokból, amelyek kijártak a kommunisták és zsidók elhurcolásában közreműködő nyilasoknak. De gondolhatott-e hangosan még nemrégen is valaki arra, hogy a néplélek ezen az ősi tájon miként viaskodhatott a felismeréssel: a felszabadulás egyet jelent az anyanemzet ölelő karjának elvesztésével, egy demokratikus Magyarország természetes vonzerejének nagyhatalmi megtagadásával is. Távolabb, kelet felé, Gömör erdőrengetegeiben magyar partizánok is hadat üzentek a fasizmusnak. Sokszor volt a múltban e fegyvertény, a kivégzettek mártíromságával együtt a kisebbségi önértéktudat forrása. De máig sem tisztázódott, hogy az elfogottak miként jutottak az üldözők markába. Vajon hitvány árulás, netalán a harcostársak közötti ellentétek vagy a felettesek furcsa mulasztásai folytán tűnt el a Petőfi partizánegységnek a Horthy-hadsereg demokratikus érzelmű századosából lett első parancsnoka, Grubics Zoltán, fogták el a jolsvai evangélikus papot, Remete Lászlót, a rozsnyói bányászt, Tóth Józsefet s akadtak Adler Károly nyomára, akinek Dobsina főterén 1944 karácsonya előtt ácsolták a bitőfát? Még távolabb, a Bodrogközben és Ung-vidéken épp akkor, 1944 karácsonya előtt érte az ártatlan polgári lakosságot a tragikus csapás, amikor ott már elült a háború vérzivatara. Az emberek azonban még a félelemtől mentes élet illúziójába sem kóstolhattak bele. A rohamcsapatok átvonulása után átvették a tényleges uralmat a hírhedt NKVD egységei. „Málenkij robotként" buggyan elő az ajkakról az évtizedeken át örök feledésre ítélt deportálás, melyet megtorlásként foganatosított a győztes nagyhatalom. Ennek keserveit meghatványozta a durva erőszakkal párosuló cinikus félrevezetés. Több mint két és félezer polgári lakost hurcoltak el azzal, hogy háromnapos munkára viszik őket. Advent idején indult Ung-vidékén a deregnyői Lónyay-kastély udvaráról az a szomorú menet, amelyre - ahogy Géczi Lajos Civilek hadifogságban című visszaemlékezésében írja'- még a kelet-szlovákiai Szinnán, az egykori bárói kastély udvarán készen váró láger szögesdrótjai mögött, elfojtott balsejtelmekkel köszöntött rá a karácsony. Az akció a férfi lakosság körében nagyobb tarolást végzett, mint maga a nyílt háború. Az elhurcoltak több mint egyharmada ott pusztult az oroszországi munkatáborokban. Talán mégiscsak felmerül a kétely: kell-e az ünnep hangulatában emlegetni a halálos karácsony szörnyűségeit. De meg íehet-e feledkezni arról, hogy a betlehemi barlangistálló kölcsönszalmájára gondolva sem szűnik meg a szegénység és az elesettség, s újra meg újra felüti fejét a népek közötti békétlenség. Erről tanúskodnak az ötven évvel ezelőtt és azóta történtek, figyelmeztetve, hogy az emberi természet és a tömeglélek hajlamos rá, hogy a Hozsanna után akár rögtön Feszítsd meg!-e

t kiáltson. Az egykori Szovjetunió területén elfajuló bozótháborúk és a balkáni öldöklés egyaránt igazolja, hogy békesség és gyűlölködés között tájainkon is képlékeny a határ. S ebben karácsony csak röpke megtorpanás. KISS JÓZSEF