Új Szó, 1994. október (47. évfolyam, 227-252. szám)

1994-10-20 / 243. szám, csütörtök

1994. OKTÓBER 20. ÚJSZÓ OLVASÓINK OLDALA Szerelő kerestetik! Mesterfokú- központifűtésszerelő kerestetik! Ezt a hirdetést kellene feladnia a Komáromi Városi Lakásgazdálkodási Vállalat igazgatójának. Hogy miért? Immár tíz éve nem találtak egy olyan szerelőt, aki megoldaná a Dob utcában egy háromemeletes, négy lépcsőházas lakótömb fűtését. Minden télen felváltva fűtik a négy lépcsőház lakásait. Ha az első kettőben van fűtés, a másik kettőben nincs. A lakók hibabejelentései alapján váltjzik a helyzet. A szerelők kijönnek megjavítani a fűtést, attól függően melyik fél jelentette a hibát. Ez a helyzet már majdnem háborúhoz vezetett a lakók között. Tavaly végre győzőtt a józan ész, valamelyik lakótársnak eszébe jutott, hogy azért mégsem nekünk kellene ölre mennünk. A sok panaszlevél után néhányan felkerestük a vállalat igazgatóját. Fűtés helyett megígérte, hogy lakbérengedményt kapunk, és a következő fűtési idényig megoldják a problémát. ígéret volt, de meleg nem, csak nyáron. Az igazat megvallva a nyár végén elkezdték a munkát. Laikus lévén nem tudom, hogy mit csinálnak, azt viszont érezzük, hogy most, a hidegek beálltával fázunk a lakásban. Félünk a téltől! Tíz év alatt sem tudtuk megszokni, hogy hazatérve még melegebben kell felöltöznünk. Személy szerint azt sem tudom megszokni, hogy lakásunk tele van pokrócokkal, melegítőkkel, a gáztűzhellyel való egészségtelen fűtésről nem is beszélve. Mi, akik becsületesen fizetjük a lakbért, szeretnénk, ha megoldódna a tíz éve húzódó probléma! PAUER GYÖRGYI Komárom Anyanyelvükön tanultak Érvényesülnek az életben A kőkeszi alapiskolában 1951-ben indult meg az anyanyelvi oktatás. Én voltam az első magyar tanító, egy tanteremben négy osztályt - 79 tanulót - tanítottam. A csaknem teljes mértékben magyar környezetben élő, öt évig szlovák nyelven tanuló gyerekek tudása minimális volt. Akadt tanuló, aki olvasni sem tudott, a szorzótáblát sem ismerte. Szlovákul még passzívan sem tudtak. Nem a szlovák kollegákat hibáztatom eredménytelenségükért, hanem a körülményeket. A tanulók nem értették az oktatás nyelvét, a tanítónak sem volt öröme az áldatlan, eredménytelen munkában. A magyar oktatást a tanulók és a szülők is örömmel, lelkesedéssel fogadták. A tanulók ettől fogva már nem tettek téglát a rozoga kémény szelelőnyílásába, hogy ne lehessen tanítani. Az igyekezetnek, szorgalomnak meg is lett az eredménye. Egyre több tanuló jelentkezett középiskolákba. 1954-ben Ipolybalogra kerültem. Azóta itt élek. A sokéves tapasztalat megerősítette bennem Komenský tanításának igazságát, azt, hogy igazi műveltséget az ember csak az anyanyelvén szerezhet. Sok pedagógiai analfabéta azzal indokolja az alternatív iskolák szervezésének szükségességét, hogy a magyar gyerekek jobban érvényesülhessenek Szlovákia területén. Ez az állítás hamis! Ezek az emberek nem a magyarság érdekeit védik, hanem éppen ellenkezőleg. Ipolybalogon majd negyven évig tanítottam. Igazgatóhelyettesként statisztikát készítettem a továbbtanulókról. A nyilvántartást az utánam jövők is vezették. Végzős tanulóink 50 százaléka középiskolába kerül, sőt a szakmunkásképzőkbe jelentkezettek jelentős hányada is leérettségizik. Iskolánkban a tanulók száma 260-280 körül mozog. Sok egykori diákunk szerzett felsőfokú végzettséget. Feljegyzésünk szerint 94en, jelenleg pedig további 19-en tanulnak egyetemen, főiskolán. A volt tanulók közül 50-en szereztek mérnöki, 14-en orvosi, 18-an pedagógusi diplomát, de vannak közöttük teológusok, gyógyszerészek, jogászok, matematikusok, biológusok és képzőművész is. Az, hogy a magyar ajkú lakosok közül - számarányukhoz viszonyítva - kevesen szereznek felsőfokú végzettséget, szerintem azzal magyarázható, hogy a szlovák iskolákba járó magyar gyerekek közül kevesen jutnak el egyetemre, főiskolákra. Végezetül: az érvényesülést nem az iskola oktatási nyelve határozza meg, hanem a tudás. Nem az számít, hogy ki milyen nyelven tanult, hanem az, hogy mit tud. Mindenki olyan iskolába járjon, amelyben a legkönnyebben éri el a lehető legmagasabb tudásszintet. Tehát mindenki olyan nyelven tanuljon, amelyen a legjobban ért és a legjobban tudja kifejezni gondolatait SEBESTYÉN FERENC Ipolybaiog Semmi sem változik...? Mármint az emberek számára a szövetségi állam felbomlásával. Ezt hangoztatta a két mesemondó a Morva folyó két partján. Az új államok határai csak jelképesek lesznek, a pénznem a két országban egyenértékű és kölcsönösen érvényes lesz, vámosok nem lesznek a határon... És még folytathatnám. Népszavazásra ebben az ügyben nincs szükség - hangoztatták -, hiszen mind a két nemzet akarja a különválást, az önállóságot, a szabadságot, a magasabb béreket, nyugdíjakat, az emelkedő életszínvonalat stb. Mert szerintük mindez a különválástól függött. A mese végén rendszerint minden a jó javára dől el. A mi esetünkben ez nincs így. A lakosság túlnyomó része számára minden rosszabbra fordult. Itt nem a felépítményre gondolok, hanem az anyagiakra. Csak egy konkrét esetet említek a sok száz közül. A cukorbetegek azelőtt az üzletek kijelölt pultjain találtak diétás élelmiszert. Most hétről hétre kevesebb az ilyen áru, a választék egyre szűkebb. Kassán a Šrobár utcában van, jobban mondva volt egy DIA üzlet. A cégtábla még a régi, de az áru összetétele már megváltozott, ígéretek .ptji ...vr /-\->v.. ŕPavel Jakubec rajza) mert a csehországi vállalatoktól már nemigen kapnak DIA-készítményeket, és Szlovákiában nem gyártanak ilyeneket. Tudom, nem mindenkit érint ez a probléma. De néhány százezer embernek hiányoznak ezek a termékek. Azt mondták, hogy a szövetség szétesésével semmi sem változik az emberek számára. Minden mese valahogyan így kezdődik. IVÁN SÁNDOR Kassa Táplálkozáskultúra - Lassan már a disznóhús is teljesen idegen lesz a magyar e'tkeze'si szokásoktól!!! (Lehoczki István rajza) Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is köziünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjak további leveleiket. Búzavirág (Új Szó, 1994. szeptember 21.) Látott-e már búzavirágot? - kérdeztem munkatársamtól. A lány tétovázott. de aztán magabiztosan kivágta: - Láttam persze, búzavirágot ne láttam volna?! - Ha így áll a dolog, akkor holnap hozzál nekem búzavirágot. Minden szálért egy százast adok, tehát a saját érdekedben a csokor minél nagyobb legyen! - mondtam. Az ebédnél már az egész étterem tudta, hogy gyűjtöm a búzavirágot. Az emberek eltökélték magukat, hogy majd alaposan kifosztanak, ha már egyszer egy százast ígértem a búzavirágokért szálonként... Nyár volt, a búzavirág nyílásának ideje, de másnap egyetlen szál búzavirágot sem hoztak nekem. - Talán megfeledkeztél rólam, hol vannak a búzavirágok? - kérdeztem a csillogó szemű lánytól. - Főnök, tegnap bejártuk a határt, de sehol sem találtunk búzavirágot. Ne haragudjon! De maga biztosan tudta, hogy nem találunk búzavirágot? - kérdezte a lány. Bizony tudtam a búzavirág sanyarú sorsáról, hogy azt a túlzott kemizálással, a vegyszeres gyomirtással kipusztították. így a táblák széléről, árkokból és a mezei utak mentéről eltűnt a kék búzavirág. Ám a történetnek még nincs vége, mert az egyik raktárosunk a műszak végén megszólított: - Ráérsz ma délután? Szeretném, ha ellátogatnál piciny kertembe a Tildi patak partján! - mondta, és rejtélyesen mosolygott. A váratlan meghívást nem tudtam mire vélni, ám bólintottam. A patak menti telken barátom egy kis lakot is épített. Körös-körül kéklő búzavirágok hajladoztak az enyhe nyári szélben. Nyomban rájöttem a meghívás értelmére. Hitetlenkedve csóváltam a fejem. - Látod, búzavirágok! De ezek nem azok, amelyekért százasokat ígértél, hanem nemesített fajta, a magot feleségem vásárolta és ültette ki a ház körül - mondta barátom, és élvezte, hogy a tréfa sikerült... A történet akkor jutott eszembe, amikor a búzavirágról olvastam az Új Szóban. Sajnos, az idei nyár úgy elszaladt, hogy búzavirágügyben nem tudnék újat mondani. De talán majd a vegyszeres gyomirtás csökkentésével újra láthatjuk az árkok és mezei utak, mezsgyék mentén. MOTES1KY ÁRPÁD Verebély VISSZHANG L. (Kétféle igazság, Új Szó, 1994. IX. 30.) Az iskolában már a múltban is majdnem száz diák jelentkezett hitoktatásra. Egyes pedagógusok azonban nem tették lehetővé, hogy a gyerekek rendszeresen látogassák a hittant, más szakkörökbe osztották be őket. Csak azután változott meg a hozzállásuk a hitoktatáshoz, hogy a járási tanügyi hivatal vezetője írásban figyelmeztette az iskolát. Az említett esetben idéztem az egyház törvénykönyvét, amely szerint a szülő felelős gyermeke vallásos neveléséért, de mivel egyes pedagógusok nem tudtak emberi módon viselkedni, megszakítottam beszédemet, mondván: nem látom érdemesnek folytatnom olyan helyen, ahol a magaviseletben még az alapintelligenciát sem ismerik (tisztelet a kivételnek). A cikk idézte az édesanyát: ,JVagyon bosszantott, hogy nincs miből felkészülnie (a gyereknek), az órákon pedig a tisztelendő úr nem magyarázta el az anyagot." Az igazgatónőt a szülők és magam is többször megkértük, hogy minden osztálynak legyen külön hitoktatása. Ó ennek ellenére egy közös csoportba osztotta be az első, második, harmadik, negyedik és ötödik osztályosokat. Szeretném feltenni a kérdést: hogyan lehet negyvenöt perc alatt külön-külön öt osztály tananyagával foglalkozni körülbelül ötven gyerekkel? Végül még annyit: ebben az osztályban minden gyerek záróvizsgát tett Tóth László református lelkész jelenlétében, és még a leggyengébb tanulók is megfeleltek. Azok a gyerekek pedig, akik anyagilag gyengébben álltak, ingyen könyvet kaptak. SZALAY GYULA plébános Fülekpüspöki Egy verseny tanulságai A szlovák tömegtájékoztató eszközök rengeteget cikkeznek a szlovákok elmagyarosításáról Dél-Szlovákiában, ami szerintem, akárcsak a logikusan gondolkodó embertársaim szerint is, kifejezeti balgaság. Ékes bizonyítéka a jelenség fordítottjának a Vasárnapban közölt gyermekszépségverseny résztvevőinek a névsora. Ha figyelmesen elolvassuk az ott szereplő neveket, mindjárt láthatjuk, hogy magyar embereket hívnak Jánnak, Jozefnak, Helenának stb. Az még csak-csak elviselhető, hogy egyszerűen lefordítják a neveket, még akkor is, amikor az kifejezetten magyar környezetben szerepel. Annál szembeötlőbb viszont a sok Kováč, Simon. Arról, hogy magyar emberekről van szó, tanúskodik egyrészt nevük magyar eredete, másrészt lakhelyük, és nem utolsósorban az, hogy magyar újságot olvasnak. A közvetlen bizonyítékról, tehát arról, hogy nem egyet ezen családok közül az ember személyesen is ismer, és tudja, hogy az illető személy felmenő ági leszármozattai között még véletlenül sem volt más náció tagja, mint a magyaré, nem is szólok. Fordítva viszont e jelenség nem igaz. Akkor tehát most felteszem a kérdést: mi van Dél-Szlovákiában, elmagyarosítás vagy esetleg a magyarok elnemzetietlenítése (nevén nevezve a gyereket: elszlovákosítása)? Talán könnyebb lenne megválaszolni a kérdést, ha készülne egy olyan összehasonlítás, hogy hány szlovák szülő gyermeke jár (vagy nemzeti felfogás szerint: „kénytelen" járni) magyar iskolába az említett területen, és hány magyar szülő gyermeke látogat szlovák iskolát, birkózva nemcsak a betűvetés nehézségeivel, hanem elsősorban azzal, hogy tulajdonképpeni nem érti, miről is tanulnak, miről is magyaráz a tanár. CS. L. Rozsnyó