Új Szó, 1994. augusztus (47. évfolyam, 177-202. szám)

1994-08-10 / 185. szám, szerda

4 MOZAIK ÚJ SZÓ 1994. AUGUSZTUS 10. 1 TEGNAP OLVASTUK J Schwarzenberg vagyona A Rudé právo tegnapi számában A restitúcióban már tavaly visszamentek 1948 elé című cikk foglalkozik annak a törvénymódosításnak a hatásaival, amelyet tavaly Csehországban az 1991. évi 229. sz., ún. földtörvényben eszközöltek. A tavaly július elsejével hatályba lépett törvénymódosítás következtében az 1948. február 25-ei restitúciós határidőt úgymond törölték*, megszegve ezzel azt a rengeteg politikai nyilatkozatot, melyek értelmében soha vissza nem mennek e határidő elé. Ez a jogállás tükröződött többek közöt a Karel Schwarzenberg restitúciós igényeinek kielégítésében is írja többbek között Olga Franzlová, a szóban forgó cikk szerzője. A Schwarzenberg család birtokában levő mezőgazdasági földek, illetve erdők területe meghaladta a törvényben eredetileg meghatározott 150 hektáros mezőgazdasági, illetve 250 hektáros általánosságban visszaadható területet. A negyvennyolcas államosításkor összesen 10 092 hektár földet vettek el a családtól. Nyilvánvalónak tűnt tehát, hogy az örökös, Karel Schwarzenberg három kastélyt és 50 hektár földterületet igényelhetett vissza, miközben a lap munkatársának információi szerint csupán a Ph'brami járásban több mint 600 hektárt, a Píseki járásban pedig körülbelül 10 000 hektárnyi erdőt és 500 hektár mezőgazdasági földterületet kapott vissza fokozatosan. Mégsem mondható egyértelműen, hogy törvényszegésre került sor. A cikk szerzője részletesen taglalja írásának továbi részében, hogy miképpen is született meg a törvénymódosítás, és mit is jelent a módosítás megszületéséig a cseh jogrendben ismeretlen fogalom, a „tényleges átvétel", majd felteszi a kérdést, milyen okok tették szükségessé, hogy a földtörvény hatályba lépésének két esztendeje után kerítsenek sort módosítására. A Schwarzenberg-ingatlanok esetében az átírás 1951-ben, illetve 1958-ban történt. Persze, az már más kérdés, hogy a szóban forgó földeken akkor már évek óta állami szervezetek szántottak, vetettek. A cikkíró végül felteszi a kérdést, hogy ezzel az ártatlan törvénymódosítással vajon hány nagybirtokos előtt nyitották meg azoknak az ingatlanoknak a viszaadási lehetőségét, amelyeket korábban nem is igényelhettek vissza? Vajon miJyen gazdasági kihatása lesz ennek az államra? A törvény értelmében az ingatlant visszaigénylőnek egyértelműen be kell bizonyítania, hogy joga van rá. Vajon bebizonyította-e Karel Schwarzenbeg, hogy az 1948 január 30-án az állam átal eltulajdonított ingatlanai még ezt követően is a tulajdonában voltak? VízőR Augusztus első hetében folytatódott a második hónapja tartó tropikus meleg, miközben számottevő csapadék sehol sem hullott. Rekordok nem csupán a magas hőmérsékleteket és a talaj nedvességhiányát illetően dőltek meg, a szárazság időtartama is csúcs, hiszen már több mint két hónapja tart. Az ősziek vízhiánya már a hervadási pont alá süllyedt a legtöbb területen, a növények száradásnak indultak. Nemcsak a termés van veszélyben, hanem az évelő takarmányok tömege és minősége is, miközben a szárazság veszélyezteti a gyümölcsfák jövő évi termését is. Ez a katasztrofálisnak nevezhető állapot tovább mélyíti az ágazat válságát, és ilyenkor nincs helye sehol sem a fontolgatásnak, a kivárásnak, ahol van, mindent meg kell tenni az öntözőberendezések maximális kihasználásáért. Pihen a komp... (Folytatás az 1. oldalról) - Olykor azt vágják a fejünkhöz, nem lehet véletlen, hogy mindig a hétvégén hibásodik meg a komp, amikor legtöbb az utas. Mások így duzzognak: bezzeg szombaton, amikor jön a sok pozsonyi, egyszer sem állítják le a kompot! Már az is előfordult, hogy a feldühödött utasok a szóváltás után leköpködték embereinket. Szóval csak azt szeretnénk elérni, hogy ne azokat bántsák, akik a legkevésbé tehetnek arról, hogy a komp olyan, amilyen. Igazán nem rajtunk múlott, hogy műszaki paraméterei nem felelnek meg a kor követelményeinek, hogy az erőmű tervezői nem voltak annyira előrelátóak, hogy a két partot alagúttal, esetleg egy híddal kössék össze. Mi vagyunk ugyan az üzemeltetők, de a tervek elkészítésekor a beruházó nem kérte ki a véleményünket. Nem érdekelte őket, vajon milyen forgalomra lehet számítani, napi hány gépkocsi és személy tart majd igényt í szállításra. A kompot túl kicsire, csak 40 tonnásra méretezték. Legalább dupla kapacitásúra lenne szükségünk. A kikötés módja sem a legszerencsésebb. Beszélgetőpartnerünknek egy, a Csallóközben megjelent cikk miatt emelkedett a cukorszintje. - A lapban úgy tájékoztatták az olvasókat, hogy azért nem jár a komp, mert alkalmazottai üzérkednek az üzemanyaggal, magyarán: lopják az olajat. Valóban előfordult egy ilyen eset, az egyik műszak dolgozói elvittek mintegy 180 liter naftát. Amikor ez a tudomásomra jutott, elbocsájtottam a vétkeseket. Pedig jó szakembereket nem lehet csak úgy egyik napról a másikra leakasztani. Bántott, hogy a cikk nem három konkrét nevet említ, hanem általánosságban beszél, így közvetve mind a tizenöt emberünket megvádolta. -Ez a lopás kihatott a komp működésére? -Természetesen nem. A hajó reggel fél négytől este fél tízig menetrendszerűen közlekedik. Vannak napok, hogy a 22-23 kötelező járaton kívül még plusz tízet is beiktatunk. Persze, csak akkor, ha nem fúj 12 m/sec-nél erősebb szél, vagy ha nincs üzemzavar, úgy, mint most is. - A nem egész húsz hónap alatt hányszor volt a komp kényszerpihenőn? —Pontos számot csak a hajónaplóból tudnék mondani, de az biztos, hogy sokszor. - Simsa István hajóskapitány azt állítja, minimum negyvenszer. Ha ehhez hozzászámítjuk az objektív okokat, a viharos erejű szelet vagy a jégzajlást, a kedvezőtlen szám még jobban megugrik - Olyan állapotban van a jármű, hogy örülünk, ha két hétig javítás nélkül üzemel. A tervezők írásban is elismerték, egy megkárosodást konstrukciós rendellenesség okozott. A gyártóra vagyunk utalva. Míg tartott a tizenkét hónapos garanciális idő, szó nélkül jöttek, ha baj volt. Most már vontatottabb až együttműködés. Most is ez a helyzet. Péntektől állunk, a szerelők meg sehol. Igaz, szabadságok vannak, de ez a kompra szorulókat aligha érdekli. Nem csoda, ha ingerültek. S hogy mikorra készülnek el a javítással, nem tudjuk, de reméljük, rövidesen. Nekünk nincs szerelőkapacitásunk, de hajönnek a komáromiak, biztosítunk nekik darut, műhelykocsit, sőt még munkaerőt is, hogy segítsük őket. A hajó jobb oldala igen sérülékeny. A propellerbe gyakran kerül faág vagy más idegen tárgy. A 350 ezerért vásárolt pótalkatrészek javát már „feléltük". A kapitány szóvá tette azt az előírást is, mely szerint se télen, se nyáron nem szabad a kocsiban ülve a túloldalra hajózni. Ez rengeteg kellemetlenséget okoz. Elég, ha egy elhaladó hajó hullámokat kavar, máris elönti a fedélzetet a víz. A személyzeten gumicipő van, az utasokon viszont többnyire félcipő, szandál. Télen még rosszabb a helyzet. Az is furcsa és talán egyedülálló, hogy a szállításért senki sem fizet, teljesen ingyenes. A helybélieknél ez természetes, de a kirándulók, a turisták, a csak szórakozásból hajókázók esetében ez már luxus. A külföldiek mindig kérdik, mivel tartoznak, meg hogy hol kell jegyet venni. Érthetetlen számukra ez a nagyvonalúság. Legutóbb vasárnap vettem annyi fáradságot, és számoltam az utasokat és a gépkocsikat. Több mint 3200 személyt szállítottunk át, s ez még távolról sem volt rekord. Kiszámítottam, ha fejenként 5 koronát és autónként egy húszast fizettek volna, a napi bevétel meghaladta volna a 65 ezer koronát. Ebből az összegből már fedezni lehetne a kiadások egy jó részét. A kompon - és ezt talán kevesen tudják - éjjel-nappal tartanak szolgálatot. Ezt olykor igénybe is veszik. Tavasszal például a szülészetre szállítottak egy kismamát, a múlt héten pedig agyvérzésgyanús pácienst a kórházba. De előfordulhat más, rendhagyó és előre nem látható esemény, például tűzeset, amikor minden perc számít. Egy 50 kilométeres kerülő olykor végzetes lehet. Ezért jobb megoldás híján igencsak fontos közlekedési eszköz a komp. Persze, csak akkor, ha üzemképes ORDÓDY VILMOS Októberben meglátjuk Tavasszal, a Moravčík-kormány hivatalba lépésekor az egyik legnagyobb gazdaságpolitikai változást a vagyonjegyes privatizáció újbóli meghirdetése jelentette. A nyár folyamán kiderült, hogy a folyamat előkészítése késik, az egyes ágazati minisztériumok szinte mindent igyekeznek kihagyni a vagyonjegyes kosárból. Ezzel kapcsolatban a kormányon belül komoly viták folytak, de a részletekről csak kevés került nyilvánosságra. Ilyen volt, amikor bejelentették, hogy az egészségügyi minisztérium alá tartozó összes vállalatot kihagyják a listáról. Ekkor még azzal igyekeztek nyugtatni a kedélyeket, hogy a döntés csak átmeneti, amennyiben augusztusig nem találnak rájuk vevőt, a részvények egy részét a köz rendelkezésére bocsájtják. Ahogy közeledik augusztus közepe, amikor is nyilvánosságra kell hozni a vagyonjegyes privatizációba besorolt vállalatok pontos jegyzékét, fokozatosan úgy derül fény a legmagasabb szinten dúló vitára. A múlt héten Milan Janičina privatizációs miniszter egy viharos kormányülés után odáig ment, hogy a legnagyobb privatizálandó vagyonnal rendelkező gazdasági minisztériumot a privatizáció szándékos hátráltatásával vádolta meg. Ezt nem hagyta válasz nélkül Peter Magvaši gazdasági miniszter sem, aki rendkívüli Sajtóértekezletet hívott össze, amelyen a privatizációs minisztériumot hozzá nem értőnek nevezte. Természetesen naivitás lenne azt gondolni, hogy egy ilyen méretű vagyonátruházás tisztán mehet végbe. Sőt, látva az egyes döntésekkel kapcsolatos ködösítést, feltételezhető, hogy a tiszta, megtámadhatatlan kiválasztási folyamat ritka, mint a fehér holló, és az éppen hatalmon lévők legfőbb gondja, hogy miként fogadtassák el a döntést a körön kívül állókkal, illetve a nyilvánossággal. Példaként szolgáljon napjaink aktuális botránya, amely a ladcei cementgyár körül körvonalazódik. Peter Magvaši ugyanis bejelentette, hogy ezt a privatizációs minisztérium a csehországi cementgyárak eladási árához képest féláron akarta eladni egy érdeklődőnek, miközben a Zsolna melletti üzem adottságai és gazdasági mutatói is jobbak bármelyik csehországi társáénál. Állítólag akadt többet ajánló érdeklődő is, de ezt már az első körben kizárták. A bejelentés friss, azért Milan Janičina még nem tudott reagálni, de feltételezhető, hogy neki is megvannak az érvei. Ez, persze, számunkra meglehetősen távoli világ, hiszen mi nem nagyon vagyunk olyan helyzetben, hogy bármit is privatizáljunk. Ezért kellene megbecsülni a vagyonjegyes módszert, amely legalább egy kis, szimbolikus szeletet nyújt számunkra a szétosztásra kerülő állami vagyonból. Könnyen megtörténhet azonban, hogy ezzel is problémák lesznek. Ebben az esetben is figyelnünk kell arra, mi lehet a szereplők cselekedetei és érvei mögött, és ez bizony átvisz bennünket a politika mezejére. Mint ismeretes, a vagyonjegyes módszert a jobboldali konzervatív Václav Klaus vezette be. O tisztában volt vele, hogy a kelet-európai körülmények közt ez a gyors magánosítás egyetlen módszere, (gy kialakul egy új tulajdonosi rendszer, és szinte mellékesen minden felnőtt polgár hozzájut néhány tízezer korona vagyonhoz (amit nagy részük fillérekért gyorsan el is kótyavetyél). Érdekes módon mindezt kezdettől fogva a baloldali pártok ellenzik a leginkább. Ők ugyanis szintén pontosan tudatában vannak annak, hogy más speciális kelet-európai módszerek alkalmazásával (szűkkörű verseny, közvetlen eladások, alkalmazotti részvénytársaságok) is elvégezhető a magánosítás, ráadásul az új tulajdonosok így lekötelezettek maradnak. Igaz, ezzel a folyamat elhúzódik, annak minden kárával együtt, de hát végül is ezt nem a saját vagyonuk bánja. Ennek a filozófiának eshet könnyen áldozatául a szlovák vagyonjegyes privatizáció második hulláma. A DBP-s Magvaši már javasófta is a határidők elhalasztását. Érvei természetesen közgazdasági jellegűek, de ilyeneket bármelyik fél tucatjával felhozhat. Ugyanis ha minden kifogást előre és megnyugtatóan szeretnének rendezni, akkor valamikor kétezer után kezdhetnénk meg a folyamatot. Sokkal inkább arról van szó, hogy a döntéseket szeretnék kitolni a választások utáni időszakra. A DBP nem titkoltan kormányzati szerepre készül, és ekkor esetleg nem okozna számára gondot a valóságos Klaus-csemetévé kinőtt Janičina. A közeljövőről sokat elárult Magvaši válasza arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen szükséges-e a privatizációs minisztérium, ha az ágazati minisztériumok el tudják végezni ezt a munkát. Október elseje után meglátja - válaszolta a miniszter, hivatalvezetője, Jaroslav Kubečka (Vladimír Mečiar egykori gazdasági minisztere) szapora bólogatásától kísérve. TUBA LAJOS AHOGY ÉN LÁTOM A bocsánatkérés tűlpolitizálása Jelcin orosz elnök nem utazott el Varsóba, a felkelés 50. évfordulójának ünnepségeire. Valami Filatov neyű diplomata vagy micsoda helyettesítette őt, és természetesen ő vitte el a balhét. Áz újságírók rávetették magukat, és kajánkodva azt kérdezték tőle: ugye, azért nincs itt az államelnök személyesen, mert nem akar bocsánatot kérni a lengyelektől, amiért a Varsó alatt álló Vörös Hadsereg 1944-ben cserbenhagyta szövetségesét, és szinte páholyból nézte, ahogy a németek földig rombolják a gyönyörű várost, és lemészárolják kétszázezer lakosát? Filatov úgy válaszolt, ahogy ezer szabályos politikus közül 999,5 válaszolt volna: majd a történészek tisztázzák a kérdést. Diplomáciai szempontból kifogástalan volt a válasza, emberileg azonban minősíthetetlen. Márpedig a varsói felkelés évfordulójának megünneplésére, az emberi helytállás előtti főhajtásra, nem pedig diplomáciai piruettezés céljából jöttek össze a varsóiak, illetve utazott el a lengyel fővárosba a brit miniszterelnök és a német államfő, meg az USA alelnöke, a többi kitűnőségről már nem is beszélve. Távolmaradásával, a bocsánatkérés elsumákolásával elsősorban Oroszország gyengeségét, a nagyhatalmi nosztalgia megalapozatlanságát bizonyította Borisz Jelcin. Úgy tűnik, csak politikai kategóriákban tud gondolkodni. Ha nem ez lenne a helyzet, akár csak egyetlen lengyel szövetséges veszni hagyásáért is vállalnia kellett volna nemzete felelősségét, és a bocsánatkérés nem maradhatatott volna el. Ehelyett nyilván arra gondolt, vajon mit szólna a lengyelek megkövetéséhez a moszkvai parlamentben ülő számos, a birodalom felújításán spekuláló honatya. Zsirinovszkijt is beleértve. így a történészekre bízta a dolgot. Szegről-végről hasonló útóközjátéka volt Horn Gyula pozsonyi látogatásának is. Ezúttal is bocsánatkérésről volt szó. Már napok óta arról cikkeznek az újságok, vajon a magyar miniszterelnök négyszemközt beszélgetve Michal Kováč szlovák államfővel - valóban sajnálatát fejezte-e ki amiatt, hogy Magyarország 7-8 évtizeddel ezelőtt még mintegy 500 ezer lelket számláló szlovák anyanyelvű kisebbsége mára néhány tízezernyire zsugorodott, vagy éppen azt mondotta-e, itt lenne az ideje, hogy Szlovákia köztársasági elnöke bocsánatot kérjen a dél-szlovákiai kisebbségi magyarokat sújtó beneši dekrétumok alkalmazásáért. A kérdés tisztázását ebben az esetben nem a történészek hatáskörébe utalták, és ez már némi optimizmusra jogosítja fel az embert. Hanem azzal zárták le az ügyet, hogy értelmezési rövidzárlatról volt szó. Ugyanis el lehet képzelni, hogy mi történne, ha „összeeresztenének" mondjuk 5-5 magyar, illetve szlovák történészt, hogy igazságot tegyenek a két nemzet történelmét, a két ország lakossága életviszonyait jelentősen befolyásoló néhány eseményt, folyamatot illetően (Trianon, a lakosságcsere, a szlovákiai magyarok Csehországba deportálása, a kisebbségi oktatás rendszere itt és ott, a kisebbségek parlamenti képviselete stb,). Keserű szájízzel olvasom a bocsánatkérés kezdeményezésének cáfolataival és ellencáfolataival foglalkozó híreket. Mintha Horn Gyula is, Michal Kováč is attól tartana, hogy a politikai struktúrában mindkét országban lesznek olyanok, akik (persze, mindig hazabeszélve) rossz néven veszik, hogy egy magas szintű találkozón egyáltalán felmerül a bocsánatkérés, végső soron pedig a megbékélés lehetősége. Egyetlen üdítő mozzanata, megoldásra ihlető fejleménye van a szlovák-magyar bocsánatkérési ügynek. A magyarországi szlovák kisebbség vezetője - bölcsességből kitűnőre vizsgázva - azt javasolta: hagyjuk békén a történelmi előzményeket, kezdjünk új szakaszt a két szomszéd nemzet kapcsolataiban, illetve a magyarországi szlovákok (és én teszem hozzá:, a szlovákiai magyarok) nemzeti léte feltételeinek megteremtésében. E megoldási módot illetően is van kitől példát vennünk. A franciák és a németek a második világháború után egyszerűen és bocsánatkérés nélkül kiegyeztek. Csakhogy ezt a megoldást olyan formátumú politikusok „vezényelték" le, mint Adenauer és De Gaulle. Itt, Kelet-Közép-Európában úgy alakult a történelem, hogy mindig lenne miért a szomszédtól bocsánatot kérni. Ebben csak az eget ostromló kisszerűség gátolja meg a politikusokat. Tóth Mihály