Új Szó, 1994. augusztus (47. évfolyam, 177-202. szám)

1994-08-23 / 196. szám, kedd

1994. AUGUSZTUS 23. .'..„^ PUBLICISZTIKA ói szóSzalka-Letkés Határon innen - határon tűi Augusztus 16-i ülésén a szlovák kormány végre döntött a szálkái határátkelőhely megnyitásáról. „Végre" - sóhajthatott fel a falu, ahol majd ötven éve várnak már arra, hogy a Szálkát és az Ipoly túloldalán levő Letkést összekötő híd újra járható legyen. Igaz, ez*a híd már nem az a híd, amelyet még az első köztársaságban használtak a két község lakói. Azt a hidat a háború utolsó napjaiban felrobbantották. A mostani már az ötvenes években épült, de ha a két partot össze is kötötte, az ott élő emberek előtt zárva maradt. A sorompók csupán 1968 augusztusában emelkedtek fel. A lánctalpak nyomai a mai napig jól kivehetők az aszfaltban. A híd azonban továbbra is zárva maradt. Bár egyeseknek, úgy mondják, mindig is nyitva volt. 1990. március 15én nagyon sok szálkái és letkési életében először léphetett a hídra. A demokratikus változás reményében a két Ipoly menti település lakói többször is sürgették az illetékes szerveknél, tegyék lehetővé a határ újbóli, immár végleges megnyitását. Ám mindössze annyit sikerült elérniük, hogy alkalmanként egy-egy napra felnyittatott az Ipoly-híd két végét lezáró sorompó, és így a szokásos 55 kilométeres kerülő helyett pár száz méter megtétele után találkozhattak a folyó két partján élő emberek. A megannyi ígéret és az éveken át tartó várakozás után úgy tűnik, most már valóban teljesül a szalkaiak álma. Bár a pontos dátum még ismeretlen, azért bekopogtattunk a szálkái községháza ajtaján, hogy megtudjuk, hogyan fogadták a hírt. Czibor Dénes polgármesterhelyettest éppen nem a legjobb kedvé- ben találtuk. Bosszúságának oka, mint kiderült a Pest Megyei Hírlap augusztus 9-i számában megjelent írás volt, melyben hat határ menti község polgármestere tiltakozott, amiért a szlovák-magyar csúcstalálkozón a felek a tervezett három határátkelő megnyitása helyett, csupán egynek (Szalka-Letkés) a megnyitásáHatáron innen - a polgármesterhelyettes és Szálka ban egyeztek még. közben beszereztem az ollót, a szalagot, biztosítottam a népviseletbe öltözött lányokat. A vámosok és a rendőrök is olyan utasítást kaptak, hogy legyen náluk készenlétben a fehér ing. Csütörtökön felszerelték a szemafort, pénteken reggel felállítottuk a táblákat és vártunk. Hiába.Véállt módunkban szemrevételezni. Szívesen beszéltünk volna legalább a letkési polgármesterrel, Czibor úr meg is szervezte a találkozót a hídon, a körzeti rendőrparancsnok azonban nem engedélyezte, hogy a hídra felmenjünk. Ki tudja, miért ellenezte most azt, amit egy nappal korábban a Az érintettek Göncz Árpád magyar és Michal Kováč szlovák elnökök közbenjárását kérték, hogy augusztus 31-ig a másik két ( Pácin-Nagy kövesd, Sátoraljaújhely-Slovenské Nové Mesto) határátkelő is megnyílhasson. Az írás alatt a hat érintett falu polgármesterének neve szerepelt. - A szálkái községi hivatal tiltakozik a cikk ellen, mivel velünk nem konzultált ez ügyben senki, és a leváltott polgármester nevét jogtalanul használták fel - kommentálja az esetet Czibor Dénes polgármesterhelyettes. - A letkési polgármester ugyancsak fel van háborodva, őt szintén nem kérdezte meg senki. Nem tudjuk ki és milyen célból közölte le ezt az írást, de hogy nem könnyítette meg a helyzetünket, az biztos - teszi hozzá leplezetlen keserűséggel. - De most már biztos, hogy Szalka és Letkés között hamarosan megnyílik a határ... - Reméljük, bár konkrét dátum már olyan sok volt, s végül egyikből sem lett semmi. Legutóbb augusztus 5-én is mindenki készenlétben állt, merthogy Horn és Moravčík személyesen fogja megnyitni határt. - Erről hogyan szereztek tudomást? Kitől kapták az információt? - A vámőrség egyik tisztviselője súgta meg bizalmasan, de írásban, hivatalosan senki sem értesített bennünket. Két héttel a tervezett határmegnyitás előtt kaptam egy telefonhívást Pozsonyból, affelől érdeklődtek, van-e a környéken egy helikopter számára megfelelő leszállóhely. Aztán jött a rendőrparancsnok, aki közölte, be kell szerezni a táblákat a szlovák címerrel, zászlóval, a Szlovák Köztársaság felirattal, és fel kell állítani azokat a határ innenső oldalán. Csütörtökön Pozsonyból jött egy cég felállítani a szemaforokat. Nekem azt mondták, a belügyminisztérium küldte őket. Én És a határon túl - a letkési táj gül megpróbáltunk érdeklődni, mi történt, miért nem jöttek megnyitni a határt, de senki nem tudott semmit, sem a vámőrség, sem a rendőrség, sem a belügyminisztérium. Hát így jártunk. Akkor is mindenki tudott valamit, de konkrétan senki sem tudott semmit, mi meg hoppon maradtunk a nagy készülődéssel. Remélhetőleg ez volt az utolsó alkalom, hogy a szalkaiak hiába vártak a határ megnyitására. A hídnál tartott terepszemlén meggyőződhettünk, hogy Szalka felől minden készen áll a határ megnyitására, áll a szemafor, áll a tábla, éppen tatarozzák a régi kaszárnyaépületet, a leendő vámházat. Sajnos, a Letkés felőli helyzetet nem Méry Gábor felvételei magyarországi kollégáknak megengedett... No de ez igazán mellékes kérdés, az a fontos, hogy végre megnyílik a határ, és ezzel teljesül a szalkaiak régi vágya. Alkalom nyílik majd új munkalehetőségek teremtésére, vegyes vállalatok alakulására, növekedhet az üzletek forgalma és választéka, nem okoz majd annyi problémát egy-egy esküvő vagy éppen haláleset intézése, mint eddig, az emberi kapcsolatok új dimenzióiról már nem is beszélve. Legalábbis ezt várják a szalkaiak, akik természetesen boldogok. Csupán azt nem értik, miért kellett erre eddig vámi? S. FORGON SZILVIA Egy magániskola története Felszabadult, céltudatos diákok Én, aki majdnem húsz évet dolgoztam a szakmunkásképzésben és érdeklődő szemmel figyeltem a magyar szakemberképzést, csupán arra vártam, mikor nyílik lehetőség saját iskola megalapítására, ahol nem az a cél, hogy lelketlenül, fiitószalagon „gyártsuk" a szakemberjelölteket. Nagyon sokszor feltettem magamnak a kérdést, miért alapítottuk, építettük iskolánkat? A választ egyértelműen a mai napig sem tudom megfogalmazni. Talán, mert nem értek egyet a tekintélyelvű pedagógiával, mert annyi céltalan, illúziót vesztett, lelkileg sérült fiatalt látok magam körül, mert hiszek egy igazibb társadalomban, ahol nem a birtoklás- és uralomvágy a meghatározó. Azt hiszem, még hosszan sorolhatnám, de a lényeget úgy definiálhatnám, hogy éreztem és érzem: embereknek szükségük van rám és nekem is rájuk. Én az iskolát csupán eszköznek tekintem. Célom pedig, hogy minél több egészséges, saját erejében bízó, kiegyensúlyozott, érvényesülni tudó és akaró, boldog fiatal legyen. Naivitásnak tűnik? Lehet, de egy biztos, iskolarendszerünk megreformálásával ez az eszme valósággá válhat. Visszatérve az indítóokhoz. A piacgazdaság nem nélkülözheti a piackutatást, s mégis úgy érzem, hogy én ösztönösen ráéreztem, hogy igenis a magyar szakemberképzésnek van jelene és jövője. Határozottan állítom, hogy az általános iskolát végzett tanuló a szakma csínjátbínját csak anyanyelvén sajátíthatja el. Ezt látszott igazolni az a tény, hogy az 1991/92-es iskolaévre hirdetett felvételünkre több mint 500 tanuló jelentkezett. Ez minden elképzelést fölülmúlt. Talán ez az, ami megerősített abban, hogy igenis szükség van az anyanyelvi oktatásra, és valótlanok a szlovák nacionalisták állításai, miszerint a magyar iskolákból kikerült diákoknak rosszabbak az érvényesülési lehetőségeik. Pontos számadatokkal nem rendelkezem, de becslésem szerint a magyar általános iskolát végzett tanulók 50-60 százaléka szakmunkásképzőben folytatja tanulmányait, s csupán töredékük anyanyelvi iskolában. Sajnos a '89 utáni kormányok egyike sem gondoskodott a középfokú anyanyelvi oktatás bővítéséről, sőt a szlovák tannyelvű iskolák magyar osztályait is megszűntették. Többek közt arról is értesültem, hogy az egyik dunaszerdahelyi magyar szakmunkásképző „átvedlett" szlovákká, mivel az igazgatója magyarul tudó szlovák lett. Ugyanebben a városban, a nővérképzőben, mely magyar volt, szlovák osztályt nyitottak. A Galántai járásban a mi iskolánkon kívül egyetlen magyar szakközépiskola sincs. Hozzánk pedig csak az jöhet, aki tandíjat fizet, vagy valaki átvállalja a tandíj fizetését. Ez sajnos legtöbbször a Cservenka Alapítvány, mert hát a tehetséges gyerekeket nem hagyhatjuk elveszni. Tények - kronológiai sorrendben Iskolánk a működési engedélyt kilenc nappal az 1990/91 -es iskolaév megkezdése előtt kapta. Ez volt a pozsonyi tanügyi hivatal egyetlen támogatása. Egyéb jogos kéréseinket figyelmen kívül hagyta, vagy elutasította. 1990 karácsonya azonban fordulópont lett az iskola életében - először az Együttélés PM, majd az Illyés Alapítvány biztosított támogatásáról, az új évben pedig a pozsonyi magyar főkonzulátus tanácsadója ajánlotta fel segítségét. Ezek a segítőkész emberek erősítettek bennünket abban a hitben, hogy nem vagyunk egyedül, és az embereknek, tanulóknak szükségük van ránk. Az ösztönösséget fokozatosan felváltja a tudatosság: megkezdődik az iskolahálózat tervezése. Koncepciók és stratégiák születnek. 1991 februárjában felvételt hirdetünk a következő iskolaévre; 502 tanuló jelentkezik, Kassától-Pozsonyig. Több mint 400 tanulót felveszünk, helyet biztosítunk nekik Gútán, Nagymegyeren, Dunaszerdahelyen és Hidaskürtön. Sikereinken felbuzdulva még három magyar magániskola nyílik: Galántán, Nagymagyaron és Dunaszerdahelyen. Meghirdetjük a nyitott iskolát, szakmai napokat szervezünk kezdő, magyar vállalkozóknak. Alapkőletétel és minden ceremónia nélkül elkezdjük az új iskolánk építését. Öt hónap alatt befejezzük, berendezzük. A legkeresettebb szakmákban indul meg 1991 szeptemberében az anyanyelvi oktatás. Iskolánkat az összes létező ellenőrző szerv meglátogatja, akik „csak segíteni akarnak" rajtunk, s közben minden elképzelhető büntetést kirónak ránk. Ennek ellenére működünk, ők pedig kopírožzák ötleteinket, módszereinket. 1992 nyarán manzárdtetőt építünk az iskola lapos tetejére. Közben az oktató-nevelő munka terén is nagy előrehaladás tapasztalható. A diákközpontúság többé már nem ismeretlen fogalom. A diákokba ivódott feszültség lassan feloldódik. Laza, könnyed, de következetes munka folyik. Kapcsolatot teremtünk a pápai és a keszthelyi szakmunkásképzőkkel. Állandóan érezzük az anyaország aggódását és segítségét. Tankönyveket és pénzbeli segítséget kapunk. Érezzük és élvezzük az emberek bizalmát. Borzasztóan nagy teher nehezedik vállainkra, ami elsősorban abból adódik, hogy nem szeretnénk senkinek csalódást okozni. 1993 júliusában útjára bocsátjuk az első osztályt. Az eredmény nem akármilyen: négy kivételével munkát kapnak, vállalkoznak, érvényesülnek: Úgy érezzük sínre tettük őket. Jó érzés. A nyári szünetben beépítjük a tetőteret. Ismét vakáció, pihenés nélkül maradunk. A számítástechnikai tantermünk lehetővé teszi a kereskedelmi akadémia beindítását. A győri Széchenyi István Főiskolával közösen megszervezzük az üzemgazdászképzést. Mikor e sorokat írom már a 94-es záróvizsgák után vagyunk. 113 végzősből több mint a fele kitüntetéssel felelt meg, ami önmagáért beszél. Ami ennél is fontosabb, hogy magabiztosak, tudják mit akarnak. Nem féltem őket. A siker titka Tudjuk, hogy az igazi siker csak kitartó, tisztességes, becsületes munkával érhető el. Ez a tény az oktatásban hatványozottabban érvényes. Kollégáim, s mi magunk munkaidőn túl is dolgozunk, sok esetben rámegy a szombatunk, vasárnapunk. A Cservenka család élete az iskola, és ezt valóban büszkén vállaljuk. Megpróbálunk a fejlett nyugat-európai iskolákhoz fölzárkózni, ami úgy érzem sikerül. Iskolánkon a demokrácia jó táptalajra lelt, ami diákjaink viselkedésében is kifejezésre jut. Ügy érzem itt, a Felvidéken követendő modellt sikérült felépítenünk. S hogy nincsenek követőink...? Jövő? Ahhoz, hogy jövőnket megszervezzem, vissza kell tekintenem az elmúlt négy esztendőre. Nulláról indultunk, állami támogatás nélkül. Csak összehasonlításként említem, hogy hasonló típusú állami iskolában egy szakember képzése 70-100 ezer koronába kerül, nálunk, és a többi magyar magániskolában, csupán 15-20 ezer koronájába kerül az államnak. Tehát mi, átvállalva az állam terheit, részben saját költségünkön képezzük a magyar szakembereket. Megint várva a kedvező alkalomra, iskolánkat úgy kívánom szellemi műhellyé alakítani, hogy valóban a szakemberképzést, s ne csupán a szakmunkásképzést szolgálja. Ehhez a feltételeket nekünk kell megteremteni. Ki kell alakítani fiataljainkban a tudás-, és tanulásvágyat, igényességet; olyan pedagógusgárdát kell összekovácsolni, amelyben nem idegen az áldozatvállalás, lelkesedés, önképzés. És ami nagyon fontos, és talán a legkönnyebben megoldható, hiszen „csak" az anyagiakon múlik, hogy iskolánkat tovább bővítjük műhelyekkel, laboratóriumokkal. Ehhez kívánok mindannyiunknak jó erőt, egészséget és olyan politikai légkört, amelyben a másság tisztelete nem csupán szólam, hanem valóság. CSERVENKA JÁNOS