Új Szó, 1994. május (47. évfolyam, 100-125. szám)

1994-05-09 / 106. szám, hétfő

1994. MÁJUS 1039. ÚJSZÓ' kaleIdoszkóP 5 5 Bányásztelepből „városháza-sor" Első hallásra ágy tűnhét, talán a bérlők is felelősek azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Miért nem próbálkoztak azzal, hogy rendezzék helyzetüket, hiszen a négy évtized alatt erre lett volna lehetőség - mondhatnánk. Vagy ha már családi házban akartak lakni, miért nem fogtak saját ház építésébe! Hiszen az akkori bányászfizetésekből futotta volna rá. A bányászfizetésekből talán igen, a rokkantnyugdíjból azonban már kevésbé. Nem szólva arról, hogy egy munkába belerokkant bányásznak már ereje sem volt a házépítéshez. Az is kiderül majd, nem nyílt lehetőségük, hogy megvásárolják a házakat. Itt azonban nem is erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy ezekkel a házakkal valami nincs rendben! Az előtörténet A rozsnyói képviselő-testület áprilisi ülésén id. Batta István, az Együttélés képviselője magyarázatot kért Imrich Ondréšik polgármestertől a varga-dombi bányászlakások ügyében. Batta úr, aki nyugdíjazásáig a rozsnyói bányák főmérnöke volt, nemcsak rozsnyói polgárokként ismeri az ottlakókat, hanem régi munkatársakként is, ezért fordultak hozzá, szóljon az érdekükben. Miről is van szó? A rozsnyói Varga dombon, a Tavasz utca és a Nyár utca közötti telken, a 40-es évek végétől 1950-ig a rozsnyói bányavállalat néhány bányászlakást építeti. Földszintes, kertes házacskák ezek, családonkénl mintegy hétáras telken. A Tavasz utcára néző, négy épületből álló házsor ikerházakból áll, egy-egy házban ma is két család lakik. A túloldalon, a Nyár utcára egycsaládos házak néznek. A kommunista hatalomátvétel után rohammunkában épült házakba bányászcsaládokat telepítettek, akik közül sokan azóta is ott élnek. A házak, számomra tisztázatlan módon, valamikor a hetvenes években átkerültek a rozsnyói lakáskezelőséghez, innen pedig 1989 után Rozsnyó tulajdonába. A városi képviselőtestület pedig 1992-ben határozatot hozott a bányászházak eladásáról. A problémák éppen emiatt merültek fel. Ha nem javítjuk, ránk szakadt volna Fábián Jánosék udvarába lépve úgy érezheti magát az ember, mintha egyenesen a paradicsomba került volna. Az udvar egy nagy arborétum, a világ minden Iájáról származó egzotikus növényekkel. A kertből ugyancsak egzotikus madarak hangja hallatszik. A házigazda szenvedélye a kertészkedés, s félig-meddig talán jövedelemforrása is. Hiszen minden bizonnyal szüksége volt a kis mellékjövedelemre: a hetvenes évek vége óta rokkantnyugdíjas. A bányászbetegség, a szilikózis keseríti a hatvanadik évét csak nemrég betöltött Fábián János életét. Gyönyörű sziklakertjéből mind ez ideig csak öröme származott, amíg 1992-ben meg nem jelentek a városháza állal felkért becsüsök, hogy megállapítsák a ház és a lelek értékét. - Megjelentek, be sem szóltak, hogy mi járatban vannak, csak elkezdték méregetni az udvart, a sziklakertet, a kertemet. A sziklakertet beépített területnek vették, ami emeli a vétel árat. De hozzászámolták az általam ültetett fenyőket, magnóliákat, díszbokrokat, gyümölcsfákat is. És a házat is a mai állapotában. Azt figyelmen kívül hagyták, hogy ha a négy évtized alatt nem költöttünk volna a javítására, akkor már ránk szakadt volna. A házakat az. ötvenes években építették, nem azokat az. építőanyagokat használták, amelyeket kellett volna. A lakáskezelőség soha nem csinált vele semmit. Azzal érvelt, hogy ezeket a házakat előbb-utóbb úgyis lebontják. Most meg az értékelők mindent összeadtak, javítást, sziklakertet, és 240 ezer koronára becsülték a házat és a telket. A város azt követeli, hogy ha továbbra is itt szeretnénk lakni, fizessük ki ezt az összeget. Én azonban erre nem vagyok hajlandó, ráadásul pénzem sincs - panaszolja Fábián János, majd hozzáfűzi, hogy a városi lakásgazdálkodási vállalat nem akarja figyelembe venni az elöregedést, a vételárból nem akar leszámítani semmit. Pontosabban elismer egy csekély amortizációt 1992-től. - Önök 1951 óta laknak itt. Azóta soha nem volt alkalmuk arra, hogy megvásárolják a házat és a telket? - Kétszer lett volna ilyen alkalom. Először, még a hetvenes években, a bánya akarta eladni. Jómagam és még két másik bérlő meg is fizettük volna az akkor kiszabott mintegy 30 ezer koronás árat, a városi és pártvezetés azonban azzal állította le az eladást, hogy a bányászlakások maradjanak állami tulajdonban. A szándékuk állítólag az volt, hogy műemlékké nyilváníttatják házainkat. Másodszor már a házkezelőség akarta eladni. Ekkor több vevő is akadt volna, de a város kinyilvánította, hogy a területen néhány év múlva szállodát és parkot kívánnak építeni, ezért a bányászházakat rövidesen szanálni fogják. így nem láttuk értelmét annak, hogy megvegyük. Akkor ezek a házacskák értéktelennek látszottak, ma meg már lassan az egész városháza ezen a soron lakik. Miért a várakozás? Valóban, annak ellenére, hogy a város itt még egyetlen házal sem adott el, az egycsaládos voll bányászházak közül néhányat már nagy befektetéssel takarosan átalakítottak vagy, éppen most dolgoznak átalakításán. A Družba vendéglővel szomszédos, a sorban az első házat a polgármester veje javítja, a következőben már a városi közterület, fenntartó vállalat igazgatója lakik. Egy másikon annak a hölgynek a férje dolgozik, aki a városházán a főel lenőri posztot tölti be. Az említettek csak 1992 körül csalogatták ki ezekből a házakból a lakókat, és gyorsan hozzákezdtek a felújításukhoz. Előtle természetesen kellően dokumentálva azt, hogy az épületeket milyen állapotban találták. Ezt persze, az akkor folyamatban levő értékelés is rögzítette. Fábián János és szomszédja, özvegy lesóné állítása szerint ugyanis az egyes házak megállapított értéke nem egyforma. Míg Icsóéké a telekkel együtt több mint 250 ezer korona (férje, aki nemrégiben halt meg, néhány évtizede balesetet szenvedett a bányában, ezért élete nagy részét rokkantként élte le), vannak házak, ahol a megállapított érték 100 ezer korona körül mozog. Érdekes tehát az a kérdés, miért kellett az 1992-es értékelés óta várni az eladással azok esetében is, akik a házakat talán már akkor képesek lettek volna kifizetni. Miért kelleti megvárni, amíg nagy befektetéssel felújítják azokat? Fábián bácsi elmondta, egy alkalommal jelezték nekik, ha papíron ki tudják mutatni, mennyit költöttek a házra, akkor azt leszámíthatják a vételárból. Ők ezt nem tudják megtenni, mert az 1989-et megelőző években, évtizedekben nem volt dival, hogy a mesteremberek számlát adjanak. Az építőanyagról sem maradtak számlák. Elképzelhető azonban, hogy akadtak olyanok, akik - főként az utóbbi években - ezeket a számlákat gondosan elrakták. Sőt, elméletileg az is lehet, hogy a javításra fordított összeg magasabb, mint a ház becsült értéke. Hogy mi van ebben az esetben, azl nem tudom. A túloldalon, a Nyár utcában lakó idős bányászoknak, hozzátartozóiknak még egy panaszuk van: a „városháza-soron" tavaly a város pénzén bevezették a gázt. Akkor megígérték, hogy ugyanezt az ő utcájukban is megteszik. Néhányan már meg is vásárolták a gázkazánt, gázkályhákat. De a város az ő utcájukról valahogy megfeledkezett. Azóta arra hivatkoznak, hogy erre most nincs pénz. Mi számít magas árnak... Ján Oravec, a városi lakásgazdálkodási vállalat igazgatója azt mondja, ő nem dönt e kérdésben, csupán végrehajtja a város és a képviselő-testület utasításait. Mutatja dr. Jozef Stolár kassai jogász 1994. évi írásbeli véleményét. Eszerint, ezekre a házakra nem vonatkozik az állami lakásokról szóló 182/93-as törvény, azaz nem számítható le az eladási árból az a nagyobb amortizációs összeg, ami a lakások esetében levonható. - Azt is mérlegelnünk kell, hogy mi számít nut magas árnak. Szerintem a 240-250 ezer korona a nuii viszonyok között nem magas - állítja az igazgató, majd hozzáfűzi, az értékelésnél a mai állapotot kellett figyelembe venni, tehát azt, hogyan néz ki a ház, mi van a kertben stb. Ráadásul megegyeztek, hogy ezeket a házakat az ott élő idős bányászok gyermekei, unokái is megvásárolhatják, azzal, hogy szerződésben rögzítik, az öregeket halálukig nem költöztethetik ki. - És ha nem tudnak vagy nem akarnak ilyen magas összeget kifizetni? - A város felhatalmazott, hogy eladjam ezeket a házakat. Hogy kinek, azt nem mondták meg - válaszolja Ján Oravec. - Van már példa arra, hogy eladták volna valamelyiket a szóban forgó házak közül? - Egyelőre nem. Kél szerződés azonban már elő van készítve. Azért kelleti várnunk, mert nem tudtuk, hogy a városháza által megbízott Stolár úr milyen jogi álláspontra helyezkedik. A gáz bevezetésével kapcsolatban Oravec úr ezt mondta: - A városban már korábban eldöntötték, ha jól tudom, még 1992 előtt, hogy a két utca házaiba bevezetik a gázt. Nem tudom, miért nem jutott pénz arra, hogy ezt a Nyár utcában is megtegyék. Ha ezzel kezdi, nem mondok semmit Szerettem volna az ügyben Imrich Ondréšik, rozsnyói polgármestert is megszólaltatni. Egy képviselő-testületi ülés után felhoztam neki a dolgot, és azt is elmondtam, az ott lakók furcsának tartják, hogy a városházáról olyan sok embernek lett ott egyszerre háza, többek között az ő lányának is. - Ha ezzel kezdi, akkor nem vagyok hajlandó semmit mondani - válaszolta ingerüllen. Amiért az én lányom, már nem lehet sehol lakása? Egyébként is, nem élünk közös háztartásban. tehát tulajdonképpen nem egy családról van sző. Végül rábeszélésemre beleegyezett abba, hogy válaszol a kérdéseimre. De csak írásban! A megbeszélt időre a válaszok nem készültek el. Másnap újra fölkerestem titkárnőjét, aki azt mondta, a válaszok ugyan megvannak, de a polgármester úr még nem autorizálta azokat, így nem adhatja ál nekem. Azóla már tíz nap telt el. Úgy gondoltam, a válaszra nem tudok tovább várni. Különben sem szeretem az olyan beszélgetéseket, amikor előre le kell adnom a kérdéseket, és nem tudok közbekérdezni. Szóval ez a helyzet. Nem akarom azl írni, hogy ez a hozzáállás valamit jelent. Valamil azonban mégis jelent. Ha nem is a házak vonatkozásában. KLINKO RÓBERT A forgatókönyv Az. itt következő eseményeket a képzelet szülte. A pusztító, bosszúszomjas képzelőerő', amely horrorfilmmé változtatta a világot. /. jelenet Fritz Köberl, a 47 esztendős bécsi rendező filmstúdiójában megcsörren a telefon. Mély, búgó hangú nő jelentkezik. - Biljána vagyok - mondja -, montenegrói színésznő. Átmenetileg Bécsben tartózkodom a rokonaimnál, modellként szívesen vállalnék alkalmi munkát. Az ön tevékenységére is kíváncsi vagyok. - A rendező leleszi a kagylót. Biljána, a 30 év körüli, mesés alakú, egzotikus szépség tágra nyílt szemmel hallgatja Köberl magyarázatát a stúdióról, a kínálkozó munkáról. 2. jelenei Hófehér, bécsi rendszámú Mercedes közeledik Budapest felé. Helmut Frodl, Ausztria közkedvelt televíziós személyisége - műsorvezető, rendező, producer egy személyben -, 36 évesen még mindig a filmvilág gyerekarcú üdvöskéje vezeti az autót, mellette barátja, a nála kereken tíz esztendővel idősebb, alacsony, kopasz dr. Pesti Gábor. A nyugalmazott adótanácsadó, aki 1987-ben Magyarországon elszenvedett pokoli autóbalesete következtében nagyon súlyos agysérülést szenvedett. Most előre tekint, ő van itthon Budapesten. Az a feladat vár rá, hogy „Bili", azaz Biljána nagybátyjának adja ki magát, s találkozzék Köberllel. Az autó megáll a Visegrádi utcai ház előtt, a XIII. kerületben. A két férfi kipakol. A személyes holmik mellett előkerül egy szerszámosláda-féle is, amely súlyosnak látszik. A lakás felé tartanak, a lépcsőházban szomszédokkal találkoznak. Pesti bemutatja fiatalabb társát, ő fog majd itt lakni, magyarázza. 3. jelenet Fehér, meglehetősen használl fehér Nissan halad a Bécs-Budapest autópályán, a volánnál a fekete hajú, szakállas, bajuszos Köberl. Budapestre tart, ahol Biljána nagybátyjával, Benessel találkozik. Szerelne többet megtudni a titokzatos lányról, és talán megkérné a kezét a klánszerű család Budapesten élő fejétől, Benes úrtól. Ful az autó, a férfi fejében emlékképek villannak. Látja maga előli Biii nevető arcát a stúdióban, étteremben, utcán, ahol csak megfordult vele. Ez a macskaszerű, gyönyörű lány, ahogyan ő szereli nevezni, ez a gondolkodni is képes baba mennyire felkavarta az életét, alig két-három hónap alatt a legfontosabb leli számára. Izgatja, de izgul is érte, hiszen semmit sem tud róla. Csak a keresztnevét árulta el, egyszer meg izgatottan azl mondta, nem szabad, hogy meglássák, s elfutott. Talán most Budapesten tisztázódnak a dolgok. 4. jelenet Helyszín a budapesti Atrium Hyatt szálló hallja. Hárman ülnek egy asztal körül: Köberl, Biljána és Benes bácsi (alias Pesti). Ki hogyan utazott - erről beszélnek. Benes egy üveg barackpálinkát vesz elő az aktatáskájából. - Házi főzetű - magyarázza a rendezőnek, aki először furcsának találja, hogy miért kell egy elegáns szállodában „zsebből" inni. De aztán mosolyog, s tetszik neki, hogy a nagybácsi poharakat is hozott magával. Pesti meghívja magához a rendezőt. - Nálam otthonosabb... Köberl Nissanjával indulnak a Visegrádi utca felé. Útközben a lány mondva csinált ürüggyel kiszáll. 5. jelenet Köberl és Pesti a Visegrádi utcai ház harmadik emeletén. Pesii csönget, Frodl nyit ajtót, szőke parókában, bajusszal, magyar beszédei utánzó halandzsába kezd. Pesti a nagyszobába vezeti vendégét, isméi előveszi a barackpálinkát, süteményeket hoz be. Beszélgetni kezdenek, Pesli faggatja a vendéget életkörülményeiről, anyagi helyzetéről, ismerőseiről. Ö egyáltalán nem eszik, nem iszik, annál sűrűbben kínálgat. Mindketten elbóbiskolnak, Pesti ajánlatára ledőlnek szundikálni. Hangoztatják, hogy csak addig, amíg Biljána és vele egy nagynéni megérkezik. (Folytatjuk) MADÁCH BIBLIOTÉKA J Hétköznapi tragédiák ; ÚTON] wmékÉ m m 4 *ü Csáky Pál nem csupán politikusként, parlamenti képviselőként ismert. A hazai közönség az 1985 óla publikáló fiatalember első kötetét 1992-ben vehette kézbe, amely a Madách Könyvkiadó Főnix Füzetek sorozatának huszonnegyedik darabjaként jeleni meg, Emlékek könyve címmel. A regény után Csáky ezúttal kisprózával jelentkezett, pontosabban egy kisregénnyel és hat elbeszéléssel. Az Uton című kötet írásai továbbra is a kisebbségi sors és léi problémáit elemzik, központi témájuk a kirekesztettség, az elidegenedés, a közöny - az a keserves léthelyzet, amely egyaránl kitapintható a fiatal értelmiségi, a félresiklott életű parasztember, a három vénkisasszony vagy az anyját kereső lelenc portréjában. Csáky jól ismeri, hétköznapi tragédiákat fogalmaz, plasztikusan, tömör, szinte szikár megjelenítő erővel, kisebbségi prózairodalmunk legjobb realista hagyományait gazdagítva. Miként első kötete, legújabb könyve is a Madách Könyvkiadónál látott napvilágot. (k-y)