Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-05 / 77. szám, kedd

1994. ÁPRILIS 2. ÚJ SZÓ' PUBLICISZTIKA Nem allt meg a folyo A két úr szolgája Komáromban Szegény Truffaldino helyzete Goldoni komédiájában olyan, mint némely mai munkanélkülié: állásígéretet két helyről is kap, de fizetséget alig. Az éhség és a jóllakottság reménye nagyobb minden bizalmatlanságnál, így hát ügyködik a két úr között, akik közül az egyik annyira szerelmes a másikba, hogy már enni sincs ideje. Teheti, mert a másik úr •igazából nem is úr, hanem álruhás úrleány. Így aztán nagy az öröm, ha Benkő Géza, akarom mondani Truffaldino jön és megy, illetve hát menne is megjönne is azért az „egy meg egy semmi, az két semmi" fizetségért. Benkő Géza f. h. (ez a két betű lenne a megkülönböztetése a most ebben a darabban vizsgázó deáknak) úgy tesz, hogy ő már nem is „föhö", hanem színész, akinek kisujjában és nagylábujjában is a színészmesterség nedvei gyarapodnának mindegyre. Teheti, hiszen mindene megvan a tehetséghez: arányérzék, ritmusérzék, tempóváltások és jellemábrázoló képességek. Csak hát abban a világnagy futkosásban és okoskodásban némelykor éppen a figura belsejéről feledkezik meg. Hát ez az! Ehhez kellene az előre kigondolt és átgondolt „rögtönzés", amely eltakarná azt a fenenagy komédiástudást. Benkő sok mindent tud a mesterségből. Jót és jobbat, de még kiüresített gesztusokat is meg-, illetve eltanult a nagyoktól és a fölöttük álló Latabártól, Kabos Gyulától és Salamon Bélától. Ennek ellenére győzi szusszal a keverést, s így a színészlevesében a sárgarépának, a petrezselyemnek, a karalábénak ismerős az íze, de a végtermék hol keserű mosolyra fakaszt, hol meg hangos kacagásra ösztökél eredeti ízeivel. Bármennyire is lobog rajta a Helena Bezáková kigondolta gatya, amely igencsak hasonlít a manapság fakóra mosott munkásruhákra, Truffaldinóban egy fikarcnyi sincs valamifajta rezignáltságból, bizonytalanságból. Igaz, neki nincs szakszervezete, nincs főnöke. Benkő amolyan liberális szolgát játszik el, aki vállalkozónak tartja magát, s még a hordárok és a pincérek pénzéből is elveszi a magajutalékát, már ami a saját munkájának másokra ruházásáért tisztességgel megilleti. Tudja, mit csinál. Mindaddig, míg be nem hálózza Smeraldina, a kissé már hervadó, de annál vérmesebb szobalány Varsányi Mari megszemélyesítésében. Az ő színésznői képességeire alapozva a kettős sokkal elevenebb férfi-nő kapcsolatot játszhatott volna el. Nem lehet véletlen, hogy az előadás férfi-nő kettőseiben minden esetben érezhető a felemásság. A Truffaldino-Esmeralda párhoz hasonlóan következetlen a beállítása az álruhás Beatricének és Florindo Aretusinak. Dósa Zsuzsa ebben a félig-meddig „nadrágszerepben" kiválót alakított. Olyannyira, hogy partnerei - elsősorban Skronka Tibor és Vincze Emőke - nem tudtak felnőni az általa kultivált játékhoz. Skronka eredendően nem karakterszínész, s így Florindo Aretusi figuráját a rendezői elképzelésnek megfelelően mechanikusan a commedia dell'arte alakjai közül jól ismert Capitanóra vette. Formai megoldásaiban mindenképpen. Goldoni mostani értelmezésében Beke Sándor a színészi játék külsőségeiben igencsak ragaszkodott a commedia dell'arte erőteljesen átstilizált mozgásvilágához. Ez aztán a végeredmény tekintetében igencsak felemásra sikeredett. Ezt tetézte a Vladimír Suchánek m. v. díszlete és Helena Bezáková m. v. jelmezei között képiségben megjelenő disszonancia. A velencei palazzókból kiemelt hatalmas falrészek között kordivatok tekintetében vegyes ruházatú emberek járkáltak. Eléggé közhelyes és meredek stilizálás eredménye a munkaruhás Truffaldino, a színház ruhatárából véletlenszerűen kiemelt (ha nem, akkor véletlenül egy régen játszott előadást idéző) fehér bőrdzsekibe bújtatott, reneszánsz harisnyás-bugyogós Florindo, az eltúlzott méretű frakkokban parádézó Pantalone, Brighella és Lombardi, s nem utolsósorban a modern fehérneműben Clarice. Beke Sándor rendezésén gondolkodva mindegyre az igazgató törekvését is látom. Főszerepeket kínál végzős főiskolásoknak és a nemrég végzett fiataloknak, s ebbe az egyre inkább energikus és sajátosan eredeti Benkő Géza nagyjelenete. Partnerei Ropog József és Boráros Imre (Szűcs Jenő felvétele) színészcsapatba kénytelen beilleszteni tapasztalt derékhadát is a társulatnak, valamint stúdiójának igencsak vitatható kvalitásokkal rendelkező tagjait. Ezzel együtt a Két úr szolgája nem példázza a törekvés sikerét. Akiket jó érzékkel választott ki az igazgató, azokat a rendező mintha magára hagyta volna a színpadon. Miközben a vizsgaelőadásában oroszlánkörmeit mutogató Benkő Géza remekel, s Dósa Zsuzsa ki tudja már, hányadszor kápráztat el bennünket, ebben a darabban már nemcsak Skronka Tibor, de Mokos Attila (Silvio) sem találta el igazán pontosan a ráosztott karakterszerepet. Ezzel szemben Ropog József (Pantalone) és Boráros Imre (Lombardi doktor) alakításai kiemelkedtek a Goldoni-történet közegét adó társadalmi környezetből. Ropog végre karakterizáló tudásának javát nyújthatta, s a helyzetkomikumon felülemelkedett Pantalone szerepében. D. Német István (Brighella) és Bugár Gáspár (Főpincér) két ellenkező színészi végletet vittek színpadra epizódszerepeikben. Míg az előbbi az ismételgetéssel egyre inkább unalmassá tette karakterizálását, az utóbbi néhány perces jelenetében is érdekes típust állított elénk. Lehetett volna Goldoni Két úr szolgája egy kezdő színésznő emlékezetes bemutatkozása, ha Clarice szerepében Vincze Emőke nem a szimpla hisztériázást vetette volna be egyetlen színészi eszközként. Vitathatatlanul jól mutat rajta a fehérnemű, de a magas sarkú cipőben imbolyogva jár. Még szerencse, hogy a rendező időben felismerte a tényállást, s lehetőség szerint ülve vagy urambocsá', fekve játszatja a szépreményű stúdióst. Csak hát: minek? Ugyanezt kérdezem az előadást látva. Beke másodszor állította színpadra Goldoni remekét. Jó, maradjunk annyiban: most szórakoztatni akart. Megtörtént. Elvégre kétszer nem léphetett ugyanabba a folyóba. Nagy kár, hogy legendás kassai rendezése emlékét halványította el a mostani bemutató. DUSZA ISTVÁN Kassai diákok sikere helyesírásból Idén már hetedszer rendezte meg a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium az Implom József Helyesírási Verseny döntőjét. A rendezvényre a megyei, területi döntők legjobb helyesíróit várták. A 122 bejelentett diákból 114-en jelentek meg az alföldi városban. A felvidéki magyar középiskolás diákokat a füleki és a komáromi területi döntők 5-5 legjobb helyesírója képviselte. A rendezők - a hagyományoknak megfelelően - négy kategóriát alakítottak ki: gimnázium, szakközépiskola, szakmunkásképző, határokon túliak. A külföldről érkezett 35 tanuló szabadon választhatott a szakmai és a területi kategória között. Két diákunk kivételével mindenki a határokon túliak csoportjában indult. A versenyzők számot kaptak, s csak a díjkiosztó ünnepségen, a neveket tartalmazó borítékok felbontásakor tudhattuk meg, ki hogyan szerepelt. Hatalmas volt az örömünk, mikor a határokon túliak kategóriájában Erőss Gabriella kassai gimnazistát hirdették ki győztesnek, testvérét, Erőss Juditot pedig harmadik helyezettnek. A győztes 92 %-os teljesítményt nyújtott, a harmadik helyezett pedig 88 %-osat. Mindkettőjük tanára Molnár Andrea. Az előkelő hetedik helyen végzett Fülekről Básti Ágnes (tanára: Fehér László), a nyolcadikon pedig Párkányból Szentgáli Anikó (tanára: Csicsay Sarolta). Az abszolút sorrendben (114 résztvevő közül) Erőss Gabriella az 5-6., Erőss Judit pedig a 13. helyen végzett, Básti Ágnes és Szentgáli Anikó a középmezőnyben fejezte be a versenyt. A felvidéki diákok immár hagyományosan jó szereplése bizonyítja, hogy vannak ifjú tehetségeink, s megfelelő tanári irányítással, összefogással szép sikereket érhetünk el. Az ilyen élmények további tettekre sarkallják a tanárt és a diákot, valamint a versenyek szervezőit, támogatóit, hogy anyanyelvünkért még több áldozatra legyenek készek. CS. NAGY LAJOS Gyerekkori Bőseim Maradandó gyerekkori élményeim közé tartozik egy épülő ház összedőlése. Nekünk, gyerekeknek élmény, hiszen hetekig az utca első számú beszédtémája volt, a felnőtteknél ugyanakkor jelképpé vált: ezen mérték le, hogy ki a megbízható, és ki a szocializmus ellensége. Most már tudom, utcánkban ilyen ellenség nem volt, s valójában azok szolgálták becsülettel az „ügyet", akik szidták az építésvezetőt, a főmérnököt, a pártot meg a kormányt, amiért valakik kilopták a betonból a cementet. De ezt az ötvenes évek végén még csak kevesen tudták vagy merték tudni. Lehet, hogy komoly történészek rám húzzák érte a vizes lepedőt, de emlékeim szerint ez az időszak még utcánkban is a szebb jövőt-féle plakátlelkesedés időszaka volt. Apropó, a mi utcánk. Tipikus városi munkásnegyedben, háború előtti, tehát nem panelból épült egyemeletes szürke, gangos bérházak. Az udvarokról három lépcső vezetett a lakásokba. A leglényegesebb a három lépcső meg a küszöb, mint az udvaron belüli társadalmi érintkezés fóruma. Mi, gyerekek csak a küszöbön ülve tudtuk elképzelni a délutáni zsíroskenyéruzsonna elfogyasztását, majd mikor apáink megjöttek a munkából, átadtuk helyünket. X, az ács és Y, a lakatos a küszöbön böngészte át az újságot, egy-egy hírnél át-átszólva egymáshoz számomra érthetetlen félmondatokat - mivel ők már azokból is értették egymást. A leghálásabb téma mégis a magyar válogatott volt, hiszen ebbe fentről bekapcsolódott Z, a borbély is, aki a gangon a korlátra könyökölve cigarettázott. Szóval tipikus városi proliházakból állt az utca, amilyen ma már Kassán nincs. Talán nem is ezek a házak hiányoznak annyira, hanem a sajátos hangulatuk. Visszatérve az összedőlt épülethez. Ennek élményét egy sokk előzte meg. Lebontották a szomszédos, ugyanilyen házat, a haverok elköltöztek a környékről. Hiányukat a bontási terület titkainak, bedőlt pincéinek a felkutatásával járó izgalom is csak nehezen pótolta. Megkezdődött egy hatalmas, impozáns épület alapjainak a lerakása. Nem tudtam mi készül, a hatalmas, pirosbetűs tábláról csupán azt lehetett megtudni, hogy „Stavba vzorného poriadku". És itt lépünk ismét a politika posványos talajára, hiszen mi, gyerekek hittünk az írott szónak, akár az utcán, akár az iskolában olvastuk. Azt hittük tehát, mindennek úgy kell lenni, ahogyan látjuk. Hogy a munkások délelőtti sörözése délutánra sosem hallott szlovák folklórba csap át. Akkor, tőlük tanultam meg a Nepi Jano, nepi vodu1. Csupán apám, a régi vágású ács- és kőművesmester csóválta olyankor a fejét. Állt már vagy kétemeletnyi a betoncsodából, amikor egy nyári délelőtt hatalmas robaj remegtette meg a talajt. Azt hittük: földrengés. Mindenki az udvarra, majd az utcára rohant. A hatalmas porfelhőtől látni sem lehetett. Igen, összedőlt a Stavba vzorného poriadku! Volt, aki sopánkodott, mások szinte eszelősen azt hajtogatták, hogy no, ez a szocializmus, no, ez a szocializmus. Mígnem valaki megkérdezte: És hányan haltak meg? Már nemcsak a port, a csöndet is vágni lehetett volna. Valaki elment a boltba telefonálni. Vagy tíz perc múlva megérkeztek a mentők és a rendőrök. Végül kiderült, nincs halott, de még sebesült sem. A munkások szinte mindannyian a szomszéd utcában söröztek. Később azt beszélték, az építésvezető még prémiumot is kapott, amiért ilyen nagy omlást sikerült balesetmentesen elszenvedni. De aznap délután kiszaladtunk az utca végére apám elé, hogy izgatottan elmeséljük a nagy hírt, mielőtt maga is megtekintené. - Kilopták a cementet, láttam én, hogy az nem beton, egy kutyaólat sem tartana meg. Majd hozzátette: - Ez nekik példás építkezés?! Fiam, ne higgyétek el, amit írnak. Nem tudnak ezek építeni! Persze, szavaiba csak én magyarázok most mélyebb értelmet, bár az öreg mindég büszke volt arra, hogy ő ugyan ki meri mondani, tőle a kelnát vagy az ácsbaltát senki sem veszi el. Érdekes az emberi agy. Azóta eltelt vagy három és fél évtized, de egyes dolgokra úgy emlékszem, mintha csak tegnap történtek volna. Furcsa az is, hogy szürkeállományomban ennek az összedőlt épületnek a képe elválaszthatatlanul összefonódik egy rendőrviccel. Lehet, hogy azokban a napokban hallottam, s ezért sosem felejtem el: Összedőlt egy nagy szálloda. Megérkezik a rendőrparancsnok, s a helyszínelő rendőr jelentést tesz neki. - Kapitány úr, száztíz embert már kimenekítettünk, száztíz még a romok alatt van. - Honnan tudja ilyen pontosan? - Mert találtunk egy kis fémtáblát, és ez állt rajta: 220 Volt. Nem azért gyerek a gyerek, hogy megfogadja az apja tanácsát. Én is sokáig elhittem, amit írnak. Igaz, s ezt nem mentségként mondom, nem teljesen vakon. Mindenkinek meg kell élnie a maga apró földrengéseit, összeomlásait, hogy ráébredjen a régiek igazára. Mikorra egykorú lettem az akkori apámmal, már nem hittem el. Nem hittem el a hatalmas utcai plakátoknak, hogy Bős, az „évszázad építkezése", a lehető legtökéletesebb. Most, a bősi majdnem-katasztrófákról szóló képsorokat nézve még csak önelégültséget, kárörömet sem érzek. Csupán rettegek, ha a kis csallóközi falvakra gondolok. A gyűrött arcú öreg magyar parasztra, aki vagy három éve azt kérdezte a tévériportertől, mi lesz velük, ha rájuk szakad a tizen valahány méter magas víztömeg. Ez az öreg is olyan volt, mint apám. Nem hitte el nekik, hogy a gát tökéletes. És ők, akik olyan megfellebezhetetlenül mindentudóak, még mindig, ezek "után is azt hiszik, hogy Bősön minden tökéletes? Furcsa az emberi agy. Néha meglepően válogat, társít, emlékeztet még meg sem történt dolgokra. Bennem elválaszthatatlan egységbe kovácsolta a kassai iparost, apámat, aki sosem járt a Csallóközben, a csallóközi, házát, életét, szülőföldjét féltő paraszttal. Talán mert a csallóközi ember földjére tájat, folyót nem szerető emberek építették a betonszörnyet, és mi is a szülőföldünknek éreztük a kassai bérházát. MALINÁK ISTVÁN