Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-31 / 75. szám, csütörtök

5 KALEIDOSZKÓP ÚJ szól 1994. MÁRCIUS 31. Lassan ötven éve, hogy elvitték a haláltáborba. Talán természetes volna, ha elfelejtené az átélt borzalmakat. Ha fakulnának az erplékek, csitulna a fájdalom. Nem így van. Mihelyt nem foglalja le magát, mihelyt gyilkolásról hall, olvas, megelevenedik a múlt. Megjelennek a filmkockákhoz hasonló képek: Birkenau és Auschwitz, a halálgyár füstöt okádó kéményei, csonttá soványodott, kopaszra nyírt rabtársai, dr. Mengele alakja és a porba taszított édesanyjának búcsútekintete. Ez a kép ma, közel ötven esztendő elteltével is fizikai fájdalmat okoz neki. Drága édesanyjáról ez az utolsó emléke. Fábríné Wetzler Erzsébet a birkenaui koncentrációs tábor A-9718-as számmal jelölt foglya volt. I. — A minap ismét azon töprengtem, miként lehetett, hogy nem akadt közöttünk senki, aki szökésre, lázadásra buzdított volna. Aztán az is eszembe jutott, vajon lett volna bátorságom megszökni?! Nem tudom... Olyan hihetetlenül szervezetten készítették elő likvidálásunkat, hogy észre sem vettük, s máris a pokol tornácán álltunk. A legszörnyűbbnek azt tartom, hogy akadnak, akik nem hiszik el, min mentünk keresztül. Egy fél évszázad elég volt ahhoz, hogy az emberirtás feledésbe merüljön ... Szülei kereskedők voltak Ipolykeszin, ahol a családot nagy szeretet vette körül. Gyermekkori emlékei csodálatosak, s noha a trafik és a kocsma nem jelentett gazdagságot, húgával nem szenvedtek hiányt semmiben. 1938-ig. Akkor ugyanis mindenüket elvették, s ha a keresztény falusiak csoportja nem segítette volna kisemmizett zsidó szüleit, nem tudja," mi lett volna. A kakastollasok kiüldözték őket a faluból. Zsidó rokonaikhoz indultak Kékkőre, onnan Selmecbányára, ám sehol sem maradhattak. Visszaszöktek a faluba. A kisemberek, a parasztok látták el őket ruhával, élelemmel. Nagyon nehéz időszaka volt ez az életüknek, s tizenhét évesen először találkozott fajgyűlölettel. S bármilyen szörnyen is hangzik, a család számára a deportálás megváltást jelentett. Hiszen a faluban akadtak olyanok, akik ráordítottak az édesanyára, miért nincs a ruháján a sárga csillag?! A Wetzler családnak 1944 májusában több ezer más zsidóval együtt be kellett vonulnia a balassagyarmati gettóba. Gyanútlanul teljesítették a parancsot, azon keseregtek csupán, hogy az édesapát munkaszolgálatra vitték. Június 10-e körül bevagonírozták őket, nem sejtették, merre viszi őket a vonat. Munkatábort emlegettek előttük. Birkenauban szálltak ki. II. — Én 23 éves voltam, Klári húgom 20, közrefogtuk 49 éves édesanyánkat, és úgy álltunk be a menetbe. Szólt a zene, mi pedig egy fekete ruhás, fütyörésző, jobbra, balra mutogató tiszt elé értünk. Ekkor tépték ki közülünk az anyukát, s taszították a földre. Fogalmunk sem volt arról, hogy mindez mit jelent. A tudatlanság állapota persze nem tartott sokáig. Mindenünktől megfosztottak, megtiporták emberi méltóságunkat. Alkarunkra számot tetováltak, kopaszra nyírtak, szőrtelenítették egész testünket. Rongyokba öltöztettek, barakkba zsúfoltak. Csupasz deszkákon aludtunk^ nem tudtunk mosakodni, tisztáiA—971 8 kodni. De éltünk! Rettegve a holnaptól, ütlegeléstől, betegségtől, szenvedve éhségtől, szomjúságtól. Kevesen tudják például, hogy Birkenauban nem volt ivóvíz. Mit ivóvíz! A víz mint olyan hiányzott! A barakkba zsúfolt 600-700 nő szenvedett attól, hogy nem volt miben mosakodnia. S amikor, nagy ritkán, mégis kaptunk egy dézsányi vizet, a női kápók bikacsökkel siettettek bennünket. A húgommal nem mozdultunk egymástól, elhatároztuk, bármi lesz, együtt maradunk. Ha egyikünk megbetegedett volna, ami egyértelműen az elgázosítást jelentette, a másik önként vállalta volna a halált. Hiszen néhány nap elég volt ahhoz, hogy megtudjuk, hol vagyunk, hogy a nácik miként pusztították el emberek millióit. Naponta láthatták a Birkenau és Auschwitz közötti kétkilométeres útszakaszon a halálmeneteket. A lelkileg, testileg agyongyötört embereket, akik beletörődve sorsukba meneteltek a krematóriumok felé. S a kémények éjjel, nappal okádták a füstöt. A birkenaui női tábor foglyai ugyanolyan nehéz munkát végeztek, mint a férfiak: utakat építettek, csatornákat ástak, cementet és öntöttvas síneket cipeltek az építkezési helyekre, illetve targoncákkal szállították el a kiemelt agyagot, törmeléket. Az embertelen bánásmódba, a kíméletlen hajszába sokan belehaltak. S a túlélők minden este, a tábori zenekar csinnadrattájának ütemére, halott társnőiket a vállukon cipelték a sorakozóra. III. — Talán egy hónap telt el, amikor néhányunkat sorba állítottak, és Auschwitz felé hajtottak. Azt hittük, ez a vég... Klárival összekapaszkodtunk, nehogy lemaradjunk egymástól. Mint mondtam, együtt akartunk menni a halálba. De nem oda, hanem az Union fegyvergyárba vittek, ahol gránátokat töltöttünk. Összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltünk, naponta mosakodhattunk, hetente fehérneműt válthattunk, rendszeresen meleg ételhez, darabka kenyérhez jutottunk. Hét hónap után, 1945 január közepén a németek hirtelen összetereltek bennünket, s kapkodva, árkon-bokron keresztül, nyugat felé indítottak útnak. A több ezer fogolyból álló menetoszlopban vigyázni kellett arra, nehogy elbukjon valaki, mert a szerencsétlent az SS-legények nyomban agyonlőtték. Az éjszakát a szabad ég alatt töltöttük, reggelre sokan megfagytak. Éhünket, szomjunkat hóval oltottuk, mert 12 napon át egy falat ételt sem kaptunk. Február elején bevagoníroztak bennünket, s Ravcnsbrücke kerültünk. A láger zsúfolt volt, s mivel a barakkokban nem volt hely, sátrakban aludtunk. Elmondhatatlan viszonyok, idegesség uralkodott a táborban, egy falat ételért az emberek ölni voltak képesek. Néhány hét múlva, tetvesen, csontsoványan ismét útnak indították őket. Elesett Erzsébet is, nem akart felállni, tovább szenvedni. A golyó megváltás lett volna számára. De a húga húzta, ráncigálta, vonszolta... Egy pajtában szállásolták el őket, s reggelre az őrök nagy része lelépett, a többiek pedig rabruhába bújtak. Aznap, 1945. május -lején az orosz katonák a Hamburg rriclUittj Lübz városka szélén találtak rájuk. Erzsébet súlyosan megbetegedett, de két hét elteltével Klárival, aki mindvégig mellette volt, eldöntötték, elindulnak hazafelé. Többen határozták el magukat hasonlóan, s bár az orosz katonáktól kaptak „bumáskát", amely arra utasította a katonai teherautó-vezetőket, hogy vegyék fel őket, nagyon sokat gyalogoltak. És kéregettek, hiszen enni, élni akartak. Berlinben vonatra ültették őket. IV. — Nem tudtuk, jó irányba megyünk-e, a vagonokon annyi volt, hogy Štúrovo meg Budapest. Ki sejtette, hogy az első név Párkányt jelenti? Déčínbcn léptük át a határt, Roudnicében kenyeret és tejet osztogattak. Amikor tizenhárom hónap után szánkba vettük az első falatot, sírtunk a boldogságtól. Pozsonyban a vonatunk két napig vesztegelt; a kutya sem törődött velünk. Ismét éhesek voltunk, s Klárival arról beszélgettünk, mit eszünk majd odahaza. Kalácsról és sóletről ábrándoztunk. Párkányban kiszálltunk a vonatból, és ismét gyalog vágtunk neki - a hazafelé vezető útnak. Ipolyságra érve hallatlanul idegesek lettünk, de nem időztünk ismerős keresésével. Balogon aztán, miután a nekünk ismerősnek tűnő emberek idegenül néztek ránk, megszólítottuk a szembejövőket. Persze nem csoda, hogy nem ismertek meg bennünket, rongyosak voltunk, szinte kopaszok, borzasztó látványt nyújthattunk. A nagy sírás, ölelkezés közben viszont megtudtuk, hogy édesapánk él, s Ipolykeszin vár ránk. A falunkig szinte futva tettük meg az utat. S ott állt, a határ szélén az édesapánk. Átölelt bennünket, s cipelt a házba. Azonnal jöttek a szomszédok is, s percek alatt a legfinomabb falatokat rakták elénk. De apánk eltette az ételt, féltett bennünket. Negyvenkilósan tértünk haza. Azonnal ágyba parancsolt minket, igazán ránk fért a pihenés. Ő, szegény, nem feküdt le, őrizte álmunkat. Reggel aztán mi kényszerítettük ágyba, de csak azért, mert a kamrában egy tál rétes volt, amit nem engedett elfogyasztani. Mihelyt apuka elaludt, mind megettük. Ezt is szerencsésen megúsztuk. Édesanyjuk haláláról nem beszéltek, édesapjuk sem érdeklődött felőle. Arra várt, hogy egyszer, úgy mint két lánya, megérkezik ő is. Három hónap elteltével eléjük állt, s megkérdezte, nem tudják-e, mi van az édesanyjukkal? Elmondták az igazat. A megözvegyült 52 éves férfi újranősült, s a Wetzler lányok is férjhez mentek. V. — Még a táborban elhatároztuk, hogy zsidóhoz nem megyünk. Nehogy egyszer megismétlődjön a történelem, nehogy egyszer gyermekeinknek szenvedniük kelljen vallási hovatartozásuk miatt. Gyávák voltunk? Meglehet. Továbbra is a zsidó istenemhez fohászkodom, de... A döntést nem bántam meg, az uram egy csodálatos ember volt. Sajnos, tizenegy évvel ezelőtt meghalt. Gyermekeimmel, unokáimmal a mai napig gyászoljuk. Negyven éve élek Vágsellyén, és szerencsére hitem miatt soha nem ért bántódás. Noha tudok arról, hogy világszerte, országszerte újraéledt az antiszemitizmus, mégsem félek. A lágerban eltöltött tizenhárom hónap megedzett. 1985-ben, holott sokan megpróbáltak lebeszélni róla, ellátogattam Birkenauba. Úgy gondoltam, tartozom ennyivel édesanyám emlékének. Soha többé... A húgával viszont minden évben, június második vasárnapján elutaznak Balassagyarmatra, ahol az elhurcolt és megölt zsidók emlékművénél emlékeznek halottaikra. Édesanyjuk nevét is őrzi a kő. A család további 15 tagja is a koncentrációs táborok valamelyikében pusztult el. Ezt nem lehet elfelejteni. A túlélők sorai viszont ritkulnak. Ha ők nem lesznek, ki emlékezik majd a halálba küldöttekre?! PÉTERFI SZONYA M. Nagy László felvétele LAKÓ - HÁZ - ÜGY R. Zs.: Van egy egyszobás lakásom, amelyet valamikor 1978-ban kaptam a vállalattól. Az Új Szóban már olvastam, hogy ezek a vállalati lakások már nem tartoznak a vállalatokhoz, mert községi tulajdonba mentek át. Ennek alapján úgy gondoltam, kiadom a lakásomat albérletbe. Érdeklődtem, és megtudtam, hogy a lakás valóban a község tulajdona lett. Találtam egy magánvállalkozót, aki elég tisztességes bérleti díjat hajlandó fizetni a lakásért. Decemberben elköltöztem a bátyámhoz, és a lakásba pedig beköltözött a magánvállalkozó. Most, márciusban hívattak a lakásügyi hivatalba, és azt mondták, ha nem kell a lakás, adjam vissza, mert azt nem tűrik el, hogy ott valaki irodát tartson fel. Én rendesen fizetem a lakbért, kérvényeztem a lakás megvételét, hajlandó vagyok kifizetni a törvényes vételárat. A környéken nem ez az egyetlen lakás, amelyben iroda nyílt. Ez törvényes volt? Csak velem van bajuk? Hát ugye, ha bíróság elé kerül(ne) az ügy, ott nem igen védekezhet azzal, hogy a hivatal haragszik önre, az ön esetéből akar példát statuálni. Ez a bíróságot nem fogja érdekelni. Annál nagyobb figyelmet szentel -viszont majd a törvénynek. Márpedig a Polgári Törvénykönyv (Ptk.) 719. paragrafusának első bekezdése alapszabályként szögezi le, hogy a bérelt lakást vagy egy részét az albérleti szerződésben meghatározott időre vagy időbeni korlátozás nélkül csak a bérbeadó hozzájárulásával lehet albérletbe kiadni. Ennek a kötelességnek (azaz, a bérbeadó előzetes hozzájárulása beszerzési kötelezettségének) a megsértése a 711. paragrafus első bekezdésének d) pontja szerinti kötelességszegésnek minősül. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a Ptk 711. §-a első bekezdésében olyan jogcímeket sorol fel a törvényhozó, amelyek a lakás bérbeadóját a lakásbérlet felmondására jogosítják fel (igaz, a bíróság hozzájárulásával). Következésképpen ha ön a bérbeadó hozzájárulása nélkül adta ki a bérelt lakást, a bérbeadó felmondhatja az ön lakásbérletét, ha a bíróság is hozzájárul ehhez. Ugyanakkor a Polgári Törvénykönyv 719. §-ának második bekezdése megállapítja: ha a bérlő komoly indok miatt huzamosabb ideig nem használhatja lakását és a bérbeadó (azaz a tulajdonos) komoly indok nélkül tagadja meg hozzájárulását ahhoz, hogy a bérlő a lakását vagy lakásának egy részét albérletbe kiadja, a bíróság a saját döntésével pótolhatja a bérijeadó hozzájárulását. A levelében említett esetben a bérbeadónak talán komoly indoka van a hozzájárulás megtagadására. Általános indokként szolgálhat egy olyan magyarázat is, hogy egy ilyen ínséges lakáshelyzetben a lakásokat valóban inkább lakni kellene. A 189/ 1992. számú törvény 9. §-a megállapítja, hogy az állami vagy községi tulajdonban levő lakást más célokra csak a bérbeadó hozzájárulásával és a község engedélye alapján lehet ideiglenesen felhasználni. A törvény egyben leszögezi azt is, hogy a lakást vagy egy részét más célokra ideiglenesen csak a bérlő és háztartásának tagjai használhatják. Összegezve az elmondottakat: vagy visszaköltözik a lakásba, s onnan a magánvállalkozót elküldi, vagy kérvényezi az albérlethez való hozzájárulást, s ha ezt nem kapja meg, bírósághoz fordul, hogy az a saját határozatával pótolja a szükséges hozzájárulást. Dr. P. D.