Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-02 / 50. szám, szerda

5 ^JM^M^—aít T ^MIÍÍ^MM^^^MMMSM Ó

rámra nézek: otthon már esteledik. Itt a tengeren túl még csak kora délutánba vánszorog az idő. Huszonöt órát töltöttünk repülőben, várótermekben,. amíg Prágán, Zürichen, Chicagón át ideértünk a michigani tavakhoz, Grand Rapidsba. Mindannyian nyitott szemmel alszunk, miközben megpróbálunk frissnek látszani. Mellettem álló vendéglátónk, Judy Jones szavai távoli hangként jutnak el tudatomig: -Jól tudom, hogy holtfáradtak, és azonriál ágyba bújnának, de higgyék el, kérem, könnyebben hozzászoknak a helyi időhöz, ha kivárják az estét. Sétáljunk egyet a közeli erdőben. Kétségbeesett mosollyal ülünk be az Amway vállalati autóbuszába, ahol legalább tíz percet bóbiskolhatunk. Utolsó erőtartalékainkat mozgósítva bukdácsolunk a szikrázó hóban, a huszonegynéhány fokos hidegben, kísérőnk tucatnyi kérdésére, leginkább „yest" és „not" préselünk ki magunkból. Fél óra múltán végre kifele tartunk az erdőből, amikor faházakat pillantok meg. Az egyiken felirat: Apple Haus, vagyis Almaház (felső kép). Fáradtság ide, álmosság oda, ide be kell térni — üdítő calvados reményében. Tágas terembe lépünk, a polcok tele almával, jobbra az üveggel elválasztott csarnokban gépek, balra fapados vendégfogadó. Szapora járású, ötven év körüli asszony tessékel befele. - Bratislava, Bratislava? - ismételgeti zavartan, miután meghallja, honnan jöttünk. Aztán földerül az arca, amikor cseh kollégáim hozzáteszik: Prága. Hát persze, Csehszlovákia! Társam kiigazítja. Már nincs Csehszlovákia. Ők csehek, mi szlovákok, ő pedig egy szál magyar, azaz szlovákiai magyar. Az asszony zavartan köhécsel: - Bethle Robinson vagyok, máris hívom a féljem. Kisvártatva ruganyos léptű, ősz hajú férfi nyújt kezet: Jim Robinson. Az udvariaskodó mondatok után kapcsolom be a magnóm. - Farmer vagyok, sima amerikai sztorit mondhatok csak magamról. Százhúsz angol hold földbirtokot örököltem az apámtól, ami önöknél valamivel több mint ötven hektár. Gabonáťtermeltem, némi almát meg cseresznyét, csakhogy búzáért, kukoricáért egyre kevesebbet fizettek. Három fiam van, s ahogy nőttek, úgy szaporodtak a gondjaim. Ennyi pénzből bizony csak szűkösen éltünk meg. Tíz évvel LAKÓ - HÁZ - ÜGY V. I.: Szövetkezeti lakást akartam venni. Ötvenezer koronát adtam egy illetőnek. Utólag jöttem rá, hogy be akar csapni, és ezért a pénzemet visszakértem. Az illető azonban nem hajlandó az ötvenezer koronát visszaadni. Hová fordulhatok ezzel kapcsolatban? Időközben már kaptam lakást, és sokkal olcsóbban. Ilyen esetben a rendőrséghez vagy a járási ügyészséghez (azaz a büntetőeljárásban részt vevő szervekhez) kellene fordulnia panaszával. Persze, jó lenne, ha az ötvenezer korona átadását bizonyítani tudná például átvételi elismervénnyel vagy tanúkkal. B. I.: 1965-től voltam a lakásépítési szövetkezet tagja, 1984ben kaptam egy egyszobás lakást, amelyet decemberben vásároltam meg a lakásszövetkezettől. Az igazat megvallva, alig néhányan voltunk hajlandóak a lakás megvásárlására, így aztán létrejött egy külön szervezet, amely három lépcsőházat kezel. Ennek a szervezetnek a legutóbbi gyűlésén arról volt szó, hogy a szárítóhelyiséget és a kocsitárolót el lehetne adni valakinek, aki ott boltot nyitna. Ezzel azonban mi nem tudunk egyetérteni. Mi (azaz a lakástulajdonosok) úgy véljük, hogy jogunk van ezeknek a helyiségeknek a használatához, és senki sem foszthat meg minket attól a jogunktól, hogy használhassuk azokat, esetleg saját belátásunk szerint dönthessünk a bérbeadásukról, sőt tulajdonosként - elsősorban - mi dönthessünk az eladásukról. A vonatkozó törvények valóban leszögezik az ilyen irányú jogosultságaikat. Látni kell viszont, hogy ez a kérdés mégiscsak bonyolultabb, mint az az első látásra tűnhet. A lakások és a nem lakáscélú helyiségek tulajdonáról szóló 1993. évi 182. számú törvény 2. paragrafusának ötödik bekezdése értelmében a lakóház közös berendezéseinek minősülnek a felvonók, mosókonyhák, „kazánházak", szárítók, kémények, közös antennák, villámhárítók, kocsitárolók, továbbá a vízvezeték, gázvezeték, távfűtési vezeték stb., mégpedig akkor is, ha azok a lakóházon kívül vannak elhelyezve, de kizárólag a lakóházat szolgálják. Emlékeztetnünk kell az említett 182/1993. Tt. számú törvény 13. paragrafusára is, miszerint a lakóházban levő lakás és nem lakáscélú helyiség tulajdonához megszüntethetetlenül kapcsolódik a lakóház közös berendezéseihez, közös részeihez stb. fűződő társtulajdonosi jog. Az említett rendelkezés második bekezdése mondja ki, hogy a közös berendezések (lásd mosókonyhák, szárítók, kocsitárolók stb.) közös tulajdonának megszüntetését a társtulajdonosok nem követelhetik a Polgári Törvénykönyvre való hivatkozással. Az elmondottakból következik, hogy önök (a lakás megvételét követően) a lakóház közös berendezéseinek is a tulajdonosai. Társtulajdonosai annak a szárítóhelyiségnek és kocsitárolónak, amelyben valaki üzletet nyitna. Az idézett rendelkezésekből következik azonban az is, hogy ezek a közös berendezések (hiszen a törvény így határozza meg őket) közös tulajdonban kell hogy maradjanak, és kiki a saját társtulajdonosi hányadát csak a lakással együtt ruházhatja át (adhatja el vagy ajándékozhatja oda). Nyilván meg lehet találni a módot az ilyen helyiségek bérbeadására, ám ha ezt az érintett lakástulajdonosok megkerülésével próbálja valaki megtenni, a lakástulajdonosoknak olyan jogi eszközök állnak rendelkezésükre, amelyekkel hatékonyan védekezhetnek az ilyen ügyletekkel szemben. Dr. P. D. ezelőtt döntöttem véglegesen. Fokozatosan az egész birtokot teleültettem almacsemetékkel. Elhatároztam, hogy nem adom el potom árért a gyümölcsöt, hanem feldolgozom. Szerződést kötöttem a helyi Old Kent Bankkal. Tíz évig náluk lesz a bankszámlám, s ennek fejében nagyon kedvező, hosszú lejáratú hitelt adtak. Ezen vettem a présgépeket. Ide, az erdő szélére építettem egy faházat, s kialakítottam egy parkolót. Kezdetben almalét és almamustot árusítottam. Kemény munka volt, hiszen fiaimmal heteken át éjjel és vasárnap is préseltük az almát, nappal meg árusítottuk. Rövidepany 1919-ből, ára ötvenöt dollár. Ezt a miniatűr Capitoliumot negyvenháromért adom. Visszatérve a vendégfogadóba alig találunk üres helyet. - Tavaly már több mint százezer vendégem volt, rövidesen megnősül a legkisebb fiam is, de hatan sem győzzük a munkát. Esténként meg hétvégeken húsz -harminc diák segít a konyhában és a felszolgálásban. Nekem csak az maradt, hogy felügyeljem a munkát. - Kukoricát, búzát, más gabonát vetnek-e még? - Persze, de csak annyit, amennyi a pulykáknak, csirkéknek kell. Csakhát már erre sincs időnk, szerződéses munkások vetnek és aratnak a farmomon. Csodálkozna is jó apám, ha élne. Ma azonban más világ van, most ez a ház termi a sok dollárt. Fiaim még ugyancsak ebből boldogulnak, de lehet, hogy ők majd mást, jobb bizniszt találnak ki. Michiganban, Amerikában ez így természetes. Visszafele senki sem hunyja le a szemét. Órámra nézek: otthon már hajnalodik. Itt éjszakába fordult az idő. Végre ágyba kerülök, és mégsem jön álom a szememre. Jim Robinson látszólag egyszerű sikersztoriját pergetem végig újra és újra. Vállalkozó kedvű rátermett Jim Robinsonok nálunk sem hiányoznak. Meddig lesz még, hogy próbálkozásaikban gátolják őket azok, akiknek leginkább segíteniük kellene? SZILVÁSSY JÓZSEF forró almaié és almamust dukál. Most már télidőben is ezrek térnek be hozzám. -És ha egy üzlet beindul... kortyol nagyot az almamustból. - Egyre több termékforgalmazó keresett föl, hogy árusítsam portékáikat, de én stílusos maradtam. Csak gyümölcsöt, gyümölcskonzervet és gyümölcsfacsaró kisgépeket kínálok. Persze, egyebet is, de ez már más sztori. A szomszédos faházba invitál, a Gift Bamba, vagyis az ajándékboltba. -Tavaly a középső fiam is megnősült, nekik is kellett a biznisz. Ugyebár, aki evett, ivott, szeretne nézelődni is. Építettem hát egy újabb faházat, ahol ajándékokat árusítunk. Európai szemmel nézve itt szinte minden giccs: indiánfejek, tájképek és legkülönfélébb amerikai zászlók, öngyújtók és emléktárgyak óriási mennyiségben. - Mondtam már, kérem, mi vagyunk a hű alattvalók, a vevők ezt óhajtják. Aztán huncutul kacsintva hozzáteszi: - Azért van más is. Fölmegyünk az emeletre, ahol csillogó-villogó miniatűr házikók kápráztatnak el. - A neves angol cég, a Liliput Lane kizárólagos helyi termékforgalmazója lettem. Amerika és Anglia szinte minden neves épülete megkapható itt miniatűr változatban. Ez itt a londoni Victoria pályaudvar a múlt század közepéről, százötven dollárért kapható, arrébb a Ford Comsen rájöttünk, hogy még ez is kevés, hiszen hűtőboxok is kellenek az almaié tárolásához. Michigan állam három év adómentességet nyújt az új vállalkozás beindítójának, ezért a szerény nyereségből megvásároltam ezeket az eszközöket. Nézzék meg. Beléptünk a jobboldali helyiségbe, ahol hatalmas mélyhűtők duruzsolnak. - Most ezek dolgoznak, meg mi. A prések pihennek — simogatja a gépeket a házigazda. Örömre, tétlenségre nem jutott időnk, mert szaporodtak a vendégek, de sokasodtak a kérések is: - Finom az almaié és a must, de jó lenne leülni, sőt valamit harapni is. - Mi úgy tartjuk, hogy a vevő a király, mi JimRobimon pedig a hu szolgák, akik minden óhaját teljesítjük. így hát a harmadik évben hozzáépítettem a házhoz ezt a baloldali szárnyat, faasztallal, fapadokkal, ahol feleségem és a menyem - mert a legidősebb fiam időközben megnősült - különféle almás kalácsokat és almás rétest sütött, később más specialitásokat is. Legkeresettebb a sült alma pulykasonkával. Szélesre tálja az ajtót: - Jöjjenek egy kis kóstolóra. ínycsiklandozó illatok hessegetik álmosságunkat. Nézem az árakat: harminc cent az almaié, legdrágább a már említett specialitás, kerek egy dollár. Calvados nincs a listán, így (Zora Handzová felvételei) hát almamusttal koccintunk. Jim Robinson kinéz az ablakon: -Tavasztól őszig már találtunk magunknak munkát, most már csak télre kellett valamit kispekulálni. Errefelé sokan járnak sízni, azt kellett elérnem, hogy ide jöjjenek. Építettem hát egy öltözőt, naponta elkotortam a havat a parkolóból, és rájöttem arra, hogy ha nyáron hűtött almaié a menő ital, akkor télen Dollárt termé Almaház