Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-18 / 64. szám, péntek

1994. MÁRCIUS 4. ÚJ SZÓ* HAZAI KÖRKÉP 4 Egy mellébeszélés margójára VESZÉLYHELYZETBEN VOLT-E, VAN-E A MAGYAR TANSZÉK? Harmadszor is Léván Holnap harmadik alkalommal kerül megrendezésre a lévai találkozó. Ezzel kapcsolatban megkérdeztük Csáky Pált, az MKDM frakcióvezetőjét mi adta az ötletet a találkozó létrehozásához? - Az egész lévai találkozósorozat egy aktuális kérdés megvitatásának igényéből született. Az első, 1992 decemberében megtartott találkozó azzal a céllal szerveződött, hogy azok az emberek, akik a választási kampány után nem beszéltek egymással, leüljenek egy asztalhoz. Ez sikerült, bár, sajnos, azóta újabb problémák merültek fel. A második lévai találkozó előtt úgy éreztük, hogy a megalakult új Szlovákiában létre kell hozni egy új autonómiakoncepciót, mert ezen a téren is nagyon szerteágazóak voltak az elképzelések. A találkozó aztán felgyorsította ezt az erjedést, és jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy tavaly júliusban be tudtuk nyújtani a parlamentnek alkotmánytörvény-tervezetünket. Jelenleg az oktatásügy az a téma, amelyről sokat beszélünk, ám azt, hogy mit akarunk, még részleteiben nem tisztáztuk. A mostani találkozó az ezzel kapcsolatos gondolkodást szeretné összefogni és felgyorsítani. Március 19-én létre kívánunk hozni egy szakemberekből és politikusokból álló bizottságot, amely remélhetőleg legkésőbb júniusig kidolgozza a szlovákiai magyar egységes oktatásügyi koncepció alapjait. Az elkészüli dokumentumot aztán véleményezésre szétküldjük a szakmai szervezeteknek és a pártoknak. Nagyon szeretnénk, ha őszre ebből olyan érett, kidolgozott anyag születne, amely részletesen tartalmazná, mit akarunk - az óvodáktól az egyetemig. Tehát egy olyan dokumentumról van szó, amelyet tárgyalási alapként átadhatunk a köztársasági elnöknek és mindazoknak, akik ebben a kérdésben illetékesek. Dolník Erzsébettől, a III. lévai találkozó egyik fő szervezőjétől az iránt érdeklődtünk, ki mindenkit várnak a tanácskozásra? - Mindenkit meghívtunk, aki ebben a kérdésben illetékes: a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségét, a hazai magyar pártok képviselőit, a Csemadokot, a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaságot, a hazai magyar ifjúsági szervezeteket, a magániskolák, egyházi iskolák, városi egyetemek vezetőit. Résztvevőket várunk a Nyitrai Pedagógiai Főiskoláról, a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszékéről, és a Szlovák Műszaki Egyetemről. A találkozón képviselteti magát a pozsonyi magyar nagykövetség és a budapesti közoktatási tárca is. A tanácskozást Sidó Zoltán, az SZMPSZ elnöke nyitja meg a szlovákiai magyar oktatásügy általános helyzetét ismertető előadásával, majd az egyes iskolatípusok helyzetét elemzik a meghívott előadók. A vita délután kezdődik, és feltehetően csak a késő esti órákban ér véget. Reméljük, hogy sikerül feltérképezni oktatásügyünk minden problémáját és egy pontos diagnózist felállítani a jelenlegi helyzetről. Ezúttal Léván nem kerül sor egy közös dokumentum elfogadására, azt majd egy 7-9 tagú bizottság dolgozza ki az eddigi dokumentumok és a találkozón elhangzottak alapján. Szeretnénk, ha ez a dokumentum több megoldási javaslatot tartalmazna, hogy politikusaink és szakembereink későbbi tárgyalásaik során minden adódó lehetőségre reagálni tudjanak. Ez nagyon fontos, ugyanis abban reménykedünk, hogy az új politikai helyzet nagyobb beleszólást biztosít oktatásügyünk rendezésébe, és elősegíti elképzeléseink megvalósítását. (vojtek) Minden hátsó szándék és személyeskedés nélkül mondtam el a véleményemet a magyar nyelvű tanárképzésről Álmodjunk valóságot című írásomban (Új Szó, 1994. II. 28.). A nyitrai nemzetiségi kultúrák karának kilátástalan helyzete késztetett arra, hogy a megoldást segítve felvessem a magyar tagozat szervezésének a gondolatát. (Nem tudom, igaz-e, azóta állítólag az Európa Tanács képviselői is hasonló javaslatot tettek.) A tanárképzésről elmélkedve óhatatlanul szólnunk kellett a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar tanszékén kialakult helyzetről is, minden rosszindulat és ártó szándék nélkül. Nem tudok tehát azonosulni Mészáros András véleményével, aki írásában (Álmodott vagy kimódolt valóság?, Új Szó, 1994. III. 7.) csupán ürügynek tekinti a nyitrai probléma felvetését, ezzel is bizonygatni próbálja a magyar tanszékkel szembeni elfogultságomat. Persze, minden jogom megvan arra, hogy elfogult legyek, s felháborítson a tétlenség, a semmittevés, mely a tanszéken (a vezetés szintjén) meghonosodott. Nem ,,egzisztenciális" csiklandozásaim vannak, hanem a tanszék jövőjét féltem a minden elképzelést nélkülöző „irányítástól", mely lényegében (a tanszéki titkárra hagyatkozva) kimerül az adminisztratív kötelességek teljesítésében. Őszintén szólva, zavarban vagyok. Nem tudom, kinek a nevében, megbízásából beszél Mészáros András? Nem a ,,bemutatkozása" lepett meg, vagy a szóvivői igyekezete, hanem az a csicskás szellem, mellyel le akarja hazudni a tétlenséget, a tanszékvezetés súlyos fogyatékosságait. Aligha tekinthető ugyanis konszolidált munkahelynek az olyan, ahol a „főnök" nevét fél év alatt fel sem tüntetik, s fogadóóráit az ismeretlenség fedi, a munkatársakkal való kapcsolat pedig a nullával egyenlő. írásában „félretájékoztatásaimat", „hamisításaimat" akarja kiigazítani. Nem az érvekre épít, hanem a szándékos félremagyarázásra, hitelrontásra, okvetetlenkedésre. Egynéhány gyalázkodó írással már találkoztam, de ennyire szellemtelen, alagsori, primitív okoskodással még aligha. Vádjainak a logikáját sem tudom követni, hogy legalább ebben „gyönyörűségem" leljem. Mészáros ugyanis a fogalmakkal sincs tisztában. A „bevert"módszer szerint, melyre a marxista filozófia tanította, mindent másként ért, mint ahogy kellene. A tanszék „nyelvén" ő a fiatal kollégák nyelvét érti, sőt a tanári tekintéllyel keveri, a tanszék irányításáért pedig a graduált (?) oktatók felelősségét emlegeti. Arra, hogy bratyizás nélkül is lehet a hallgatókkal korrekt viszonyt kialakítani, gondolni sem mer. Arról pedig fogalma sincs, hogy a hallgatók képviselőivel hivatali szinten is számolni kell. Bújócskázik a felelősséggel, mert nincs érzéke a valóságra. A valóság olyan, amilyennek elképzeli, ezért fordulhat elő, hogy „hűség' -lihegése mögött nem a tanszék érdekeit érzem, hanem az egyén helyezkedését. Mivel nem az egyéni érdek és érvényesülés szándéka vezet, ezért legalább annyira jogom van a tanszék érdekében (melyet tíz éven át magam is építettem) megszólalni, mint a szakmával most barátkozó cikkírónak. Meggyőződésem, hogy a tanszéket magyar tanszékként kell a jövőben is megőrizni, átkeresztelés nélkül. A Bölcsészettudományi Kar ugyanis nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a magyar szakos tanár- és tudósképzésről lemondjon. A karnak ebben meghatározó szerepe és nemzetközi tekintélye van. A tanszéken belül kell biztosítani a hungarisztika szak folyamatos működését, a finn lektorátus kiépítését (finn lektor vagy magyar szakot végzett fiatal oktató bevonásával), illetve a kutatórészleg tevékenységét. Egy Hungarológiai Intézet álmáról sem kell lemondani. Ebben a kérdésben már „házaltam" a nyolcvanas évek végén. A magyar oktatásügyi kormányzat készségesnek mutatkozott arra, hogy egy ilyen intézet létrehozása esetén a budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karán megalakítja a Szlovák Intézetet. Egy évvel ezelőtt ismételten rákérdeztem erre az ígéretre, s Kálmán Attila államtitkár megerősítette az elképzelés támogatását. A javaslat — annak idején - idehaza volt visszhangtalan. Az oktatásügy illetékesei mint „csempészárura" tekintettek a javaslatra, s kisebb dolguk is nagyobb volt annál, hogy foglalkozzanak vele. Nehezen értem, hogy az illetékesség kérdésében mit kell megmagyarázni. Az illetékesség szakmai végzettséget, jártasságot, ismeretet jelent. Következésképpen azt is, hogy a tanszék oktatási programja (tanterve) kidolgozásába (akár csak a szenátusi tagok választásakor) csak az oktatóknak lehet beleszólásuk, és nem az adminisztratív, műszaki vagy a tudományos segéderőknek, személyzetnek. A szakképesítés nélküli oktatás tűrhetetlen, a tanszékvezető és a titkár felelős a törvény által előírt normák teljesítéséért. Ez alól kivételt egyébként a korábbi dékán sem adott. Talán ha nem a „tölgyfalomb suttogására" várnánk (erre ugyanis még várni kell!), akkor a tanszék illetékesei — felsőbb beavatkozás nélkül - megoldhatnák a kérdést. A felelősség ugyanis nem azé, aki készségesen kisegít, hanem azoké, akik az oktatás szervezésének alapjaival nincsenek tisztában. Elkerülhetetlen a magyar szak átépítése, korszerűsítése. A magyarországi változások feltétlenül figyelmet érdemelnek. Csak sajnálni lehet, hogy nálunk kísérlet sem történt arra, hogy ezzel a feladattal megbarátkozzanak. A kutatórészleg tevékenységének szervezésében is alapvető szempontnak kellene lenni, hogy túlzó órakötelezettségekkel ne terheljék a munkatársakat, mert ezzel a kutatómunka sikerét veszélyeztetik. Nem ott a hiba ugyanis, hogy fiatal munkatársak kerültek a tanszékre, hanem az elviselhetetlen, hogy hármas teher (oktatási, kutatási, tudományos fokozatbeli) nehezedik rájuk. Nem a tanszék bűne, hogy az aspiránsképzésben nem mutathat fel jobb eredményeket. Kínnal, keservvel - tizenöt év alatt — három aspiránsi helyet sikerült biztosítani. Ebből kettőnek már „beérkezőnek" kellett volna lennie, ami nem történt meg. Szó sincs tehát arról, hogy valaki is a status quo vagy a hierarchia megtartására törekedett volna. Megnyugtathatom viszont a vitázót, hogy a tanszék soha nem volt annyira ötletszegény, mint jelenleg. Viszont nem volt ideológiai munkahely, amolyan kényelmes „lebzselő", ezért a fejlesztését is fékezték. Korábbi írásomban a jelenséget akartam nevén nevezni. Azt a jelenséget, melyet akár „kisebbségi szindrómának" (tünetcsoportnak) is nevezhetnénk. Arról van szó, hogy egy hasznos, a szlovák politikai pártok által is támogatott elképzelést (nemzetiségi kultúrák kara) hogyan lehet intézményes úton (szenátus és főiskolai vezetés) elgáncsolni. A fenomén másik „arca": hogyan lehet az egyéni elképzeléseket, elfogultságokat az „új koncepcióhoz" igazítva „eladni", s ezzel egy több évtizede működő intézmény (magyar tanszék) sorsát „mássá" formálni. Egy olyan intézményét, mely munkatársai révén hihetetlen kitartással, odaadással és áldozatvállalással épült, izmosodott és vált a kisebbségi magyar tudományosság megbecsült intézményévé. Ha ma kevésbé érzem a „fenyegetettséget", köszönhető ez annak, hogy a kar új vezetője (és vezetői) személyében több biztosítékot látok a korrekt kapcsolatokra, tanszéki munkára, mint korábban. A múlt gyanús szándékai, elképzelései azonban a jövő számára is figyelmeztetőek. Handabandázni lehet, de a nemtörődömség és a tehetetlenség helyzetéből csak munkával, okos tervekkel, elképzelésekkel lehet elmozdulni... Ezért nem foghattam be „pörös számat"! FÓNOD ZOLTÁN AHOGY ÉN LÁTOM Nagyon ízlett a hatalom ként értelmezné, amelynek keretei között mindig ő maradna a főszereplő. A szó szoros értelmében öt perccel tizenkettő előtt buktatta őt meg az ellenzék. Amit a szavazás eredményeinek kihirdetése és az új kormány megalakítása közötti néhány nap alatt műveltek Mečiarék, az párját ritkítja még a posztkommunista társadalmak meglehetősen cseppfolyós történelmében is. Megkezdődött a lázas ütemű privatizálás, és csak az új kormány működésének nem tudni hányadik hónapjában derül ki (ha egyáltalán kiderül), hogy hány milliárd korona értékű állami vagyont próbáltak átjátszani klienseik kezére. Ugyanakkor - hasonlóképpen, mint a pártállamiak úgy 1989 és 1990 fordulóján - hozzáláttak az áruló nyomok eltüntetéséhez. Ehhez, természetesen, most már korszerűbb eszközök álltak rendelkezésükre, így nem máglyákon égették el az iratokat. Az alapvető tisztesség megköveteli, hogy távozó kormány ne hozzon oly intézkedéseket, amelyek sértik az állam érdekeit. Aligha fordult elő a XX. század folyamán, hogy egy leköszönő kormány teljesen elutasította volna az államfő kérését, amely az ügyek továbbvitelére, az űj kormány hivatalba lépéséig terjedő időszak áthidalására irányult. A Mečiar kormány az átmenet napAmikor Imrédy Béla magyar miniszterelnöktől annak idején megvonta bizalmát a parlament, a politikus nem hitt a szavazatszámlálóknak. Felemelkedett a bársonyszékéből, és még egyszer, „saját kezűleg" is számba vette, hányan voksoltak ellene. Horthy kormányzó, tudomást szerezvén a kínos epizódról, csak ennyit mondott: „Ez nem volt úri dolog". A T. Ház képviselői még hónapok múlva is vagy kárörvendve, vagy sajnálkozva vitatták az esetet. A jobb ízlésűek aligha gondolták, hogy politikai neveletlenségben az elkövetkező fél évszázadban bárki is felülmúlja Imrédyt. A jó urak, persze, akkor még nem tudták, hogy a politikai kultúra kificamlásaiban mi mindent produkálnak az eljövendő évtizedek. Általánosan elfogadott norma, hogy a többpártrendszerekben simán távozik a kormány, mihelyt bizalmatlansági indítványra igennel szavaz a képviselők több mint a fele. Az elmúlt négy-öt nap eseményei, sajnos, azokat igazolták, akik Mečiar visszatérése után annak az aggodalmuknak adtak hangot, hogy félő, a nagytermészetű politikus esetleg tartósan akar berendezkedni, és a parlamentarizmust csak olyan kulisszajaiban úgy viselkedett, mint egy sértődött kamasz a serdülőkor és a felnőttéválás határán. Amit pedig Hofbauer közlekedési miniszter a Szabad Európa Rádió által használt adóállomásokkal tett, az a szó szoros értelmében sokkolta a világot. A miniszter - utolsó intézkedésként - kikapcsoltatta a középhullámú adóállomásokat, noha tudta, hogy a hivatalba lépő kormány másnap visszaállíttatja az eredeti állapotot. Hofbauer önmagát hazudtolta meg, hiszen még néhány hete is váltig állította, hogy nem politikai, hanem teljes mértékben műszaki kérdésről van szó. A lemondatott kormány alulmúlta még önmagát is. Hogy erre képes, csak sejteni lehetett, de az ország jövőjéért aggódó állampolgárok abban bíztak, hogy a verbális megnyilvánulásokat (pl. az aranyidai „eligazítást") nem követik tettek. Minden kormány működésének „csak" három kritikus időszaka van. A hatalomra kerülés napjai, a kormányzás átadásának órái és - ami a keltő között van. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom kormánya mindhárom időszakban hű maradt önmagához. Történészek feljegyezték, hogy Haynau táborszernagy, az 1848 -49-es szabadságharc hóhéra miként viselkedett, amikor a szennyes munka elvégzése után útilaput kötöttek a talpa alá. íróasztalán számos halálos ítélet volt. Még ez a hiéna is képes volt egy pozitív gesztusra; teljhatalma utolsó órájában minden halálra ítéltnek megkegyelmezett. TÓTH MIHÁLY