Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-14 / 45. szám
Kristó Gyula - Makk Ferenc 1 iPMÍI! láUMl L i > Minden jel arra mutat, hogy Péter első uralma idején, 1038-1041 között, amikor István trónjának örököse erőtelje- sen megváltoztatta az udvar összetételét, kivetve onnan mindazokat, akik nem hozzá hasonló gyorsasággal akartak előrehaladni a kereszténység terjesztésének és a feudális állam erősítésének útján, Sámuel is e „tisztogatás“ áldozatául esett, s kikerült a hatalom gyakorlóinak szűk köréből, sértett emberré vált. Amint Péter elmenekült az országból, azaz 1041-ben, a magyarok Aba Sámuelt ültették trónra. Van olyan magyar forrásunk, amely kifejezetten Aba tevékeny szerepét hangoztatta Péter elűzetésében. Sámuel alig három évet töltött a királyi trónon. Első dolga volt, hogy fellépett Péter király támogatói ellen, közülük sokakat megöletett vagy megkínozta- tott. Ez arra mutat, hogy politikai elvkülönbségeken túl személyes bosszú is sarkallta Péter, illetve annak kegyencei ellen. Aba Sámuel visszavonta a Péter király által hozott törvényeket, sőt még azt az adót is eltörölte, amelynek kivetése Istvántól származott, s amelyet Péter alatt is szedtek. Ez utóbbi intézkedések Aba Sámuel országlásának társadalmi bázisára vetnek fényt. Nyilván azért helyezte hatályon kívül Péter - egyébként István jogalkotásánál bizonynyal szigorúbb - törvényeit, valamint azért semmisített meg mindenféle adókivetést, mert ezek sértették az őt támogató társadalmi csoportok érdekeit. A XIV. századi krónika szerint Aba a nemeseket lenézte, és mindig a parasztokkal és a nemtelenekkel tartott közösséget, állandóan parasztokkal étkezett, lovagolt és társalgóit. Azt is szemére veti e krónika Abának, hogy úgy vélte: minden közös az urak és a szolgák között. Bár e vélekedés éppenséggel egybeesik az őskeresztény vagyonközösség elveivel, de e megfelelés merőben véletlenszerű. Aba Sámueltől mi sem állt távolabb, mint a biblia szellemében cselekedni. O a még le nem süllyesztett, szabad állapotú szegény népesség érdekeit tartotta mindenekelőtt fontosnak, azét a rétegét, amelyet István kezdett adóztatni, s amelynek helyzetén Péter szigorú törvényei és adóztatása tovább rontottak. E néptömeg nem kis részben pogány érzelmű volt, de soraikat gyarapították és erőiket növelték azok a bo- gumil eretnekek, akik a Balkánról, bolgár területről vándoroltak vagy menekültek Magyarországra. Aba Sámuel már trónra lépése pillanatában világosan látta, hogy uralma attól függ, megegyezésre tud-e jutni a Péter visszahelyezése érdekében fáradozó német uralkodóval, III. Henrikkel. 1043-ban - kétévi fegyveres csetepaté után - végre békét kötött Henrikkel, igaz, megalázó feltételekkel, hiszen a Lajta és a Morva folyók vidékén területekről mondott le a németek javára, s még hadisarcot is kellett fizetnie. Miután nyugat felől - ha csak átmenetileg is - biztonságban érezte magát, bent az országban mindinkább kimutatta foga fehérjét, Gellért püspök ekkortájt írott filozófiai-teológiai munkájában amiatt kesereg, hogy egyesek - nem nevezi meg őket, de bizonnyal Abára és híveire gondol - az egyház erejének és tekintélyének teljes meggyengítésén fáradoznak. Mivel azonban adók nélkül Aba sem tudott meglenni (hiszen például csak III. Henriknek béke fejében igen nagy összegű aranyat kellett fizetnie), elsősorban az egyháztól szerette volna a szükséges pénzt megszerezni. Megadóztatta ezért a püspököket, és visszakövetelte az egyházak számára tett adományokat. Van olyan nyugati forrásunk, amely szerint a pápa Abát híveivel együtt kiközösítette az egyházból. Végső soron Aba Sámuel célja az volt, hogy leépítse a magyarországi osztálytársadalmat és államot, s aláássa az egyházat. Uralma tehát egyértelmű visszalépés a feudális viszonyok kiépülésének lényegében Istvánnal kezdődő és Péter alatt felgyorsult folyamatában. A feudális magántulajdon elvének elutasításával, az osztálykorlátok lerombolásának kísérletével Aba tanújelét adta, hogy eszménye éppen az a szabad elemeket tömörítő törzsi társadalom, amelynek megszüntetéséért közvetlen királyelődei nem keveset fáradoztak. . Sámuel azonban ugyanúgy zsarnok király volt, mint Péter. Könyörtelenül félreállította mindazokat, akik nem követték politikai irányvonalát. A kortárs német szerző egész bűnlajstromot olvas Aba, „a hamis király,... az esküszegő, álnok, gyilkos és hazug“ uralkodó fejére: „rablásokat vitt véghez, gyilkosságokat követett el, sok bűnt cselekedett, megtagadta az igazságot, megsértette a törvény jogát, ártatlan nemeseket vakí- tatott meg, ölt, szörnyű zsarnokságot gyakorolt, úgy, hogy maga a föld kiált fel gonoszsága miatt.“ (Gerics József fordítása.) Összecseng ezzel az, amit hazai forrásban, Gellért püspök életiratában olvashatunk: Aba „uralkodása alatt, mint a próféta mondja: „vérontás vérontást ért“, azaz bűn bűnt követett. Mert a nagyböjt szent napjaiban nem átallotta tanácsának legtisztesebb embereit mint barmokat vagy oktalan állatokat bottal és husángokkal agyonveretni.“ (Szabó Flóris fordítása.) Emiatt Gellért nem is volt hajlandó elvégezni Aba ünnepi (húsvéti) koronázását, s megjövendölte hamarosan bekövetkező bukását. Talán Gellértnek akkor már tudomása volt arról, hogy mozgolódás támadt Aba ellen, s az uralmával elégedetlen előkelők, akiket sértett az, hogy a király a parasztokat és a nemteleneket előnyben részesítette velük szemben, III. Henrik segítségét kérték. Henriket az is tüzelte, hogy Aba nem teljesítette az előző évben kötött béke egyes pontjait. Ezért hajlott a magyarok kérésére, és 1044-ben magyarországi hadjáratra indult. Az összecsapásra a Győrhöz közeli Ménfőnél került sor, itt Aba árulás révén is meggyengült serege vereséget szenvedett. A német uralkodó zsákmánya lett Aba aranyozott lándzsája és koronája is. A király feleségével és fiaival kelet felé menekült. További sorsáról eltérő híreink vannak. Német kútfők szerint ellenségei kezére került, majd a németek és Péter magyarjai közös ítélete alapján kivégezték. A XIV. századi krónika szerint viszont egészen a Tisza vidékéig eljutott, ott azonban egy faluban megölték olyan magyarok, akiknek ártott uralkodása alatt. Ugyancsak e forrásból értesülünk arról, hogy e falu melletti templomban temették el. Néhány évvel később azonban felnyitották a sírt, szemfödele és ruhái épek voltak, sebhelyei pedig begyógyultak. Akkor temették el saját sári monostorában. A krónikában megőrzött történet arra mutat: utóbb voltak olyanok, feltehetően a nép egyszerű fiai közül, akik kegyelettel emlékeztek vissza Abára, s az egyház által elítélt és talán kiátkozott uralkodót a maguk egyszerű módján szinte szentté avatták. Aba Sámuel özvegyének és fiainak további sorsáról nincsenek hitelt érdemlő tudósítások. Az roppant valószínű, hogy e fiúk leszármazottai a később feltűnő Aba nemzetség tagjai, akik ugyan királyt többé nem adtak Magyarországnak, viszont a Mátra vidékén szinte királyi hatalomra szert tett nagyurat nem is egyet. I. ANDRÁS Az 1031 után megvakított és megsüketített Vászolynak három fia volt, Levente, András és Béla. Egy német forrás szerint a fiúkat, akik a merénylet időpontjában még gyermekek voltak, István száműzette. Ez az adat a legszilárdabb támpont születésük időpontjának meghatározására. Levente 1010— 1015 körül, András 1015 táján, Béla pedig 1015-1020 között láthatta meg a napvilágot. Amikor Vászoly kezet emelt Istvánra, már nagyobbacska gyermekek voltak, életkoruk ekkor tizen- két-tizennyolc év között lehetett. A jóval az események után készült XIV. századi krónika a három fiút nem is Vászoly, hanem Vászoly testvére, Szár László fiaként szerepelteti. Ennek a tudatos torzításnak az a magyarázata, hogy minden későbbi Árpád-házi király az uralkodásra alkalmatlanná tett Vászoly fiaitól származott, s kellemetlen lett volna a krónikásnak bevallania. A dinasztia szentjeként tisztelt őse, István kizárta a hatalom gyakorlásából Vászolyt, fiait pedig száműzette az országból. Ezért például a XIV. századi Képes Krónikában a valóságtól nagyon távol álló történet olvasható a Vászoly- féle merénylet kapcsán. Eszerint István királlyá akarta tenni Vászolyt, aki ármánynak esett áldozatul. Amikor István értesült Vászoly megcsonkításáról, zokogni kezdett, s a jóvátehetetlent azzal próbálta menteni, hogy összehívta Szár László fiait, Andrást, Bélát és Leventét. Azt tanácsolta nekik, meneküljenek az országból, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy életüket mentsék. így azok István tanácsára hagyták el az országot, s Csehországba menekültek. Mindebből csak annyi lehet igaz, hogy a fiúk - természetesen Vászoly fiai, akik István ítélete következtében büntetésül távoztak az országból - előbb Csehországban leltek otthonra. Csehországban azonban csak rövid időt tölthettek. Ha igaz a XIV. századi krónika azon híre, hogy szegénységük miatt kényszerültek Csehország elhagyására, s Lengyelországba mentek, ahol Mjeskó lengyel fejedelem jóindulatúan fogadta óikét, akkor szinte pontos dátumot adhatunk lengyelországi száműzetésük kezdetéről. Mjeskó ugyanis 1025-től kezdve uralkodott Lengyelországban, de 1031-ben az idegen (német és orosz) segítséget élvező Brezprym (Veszprém) herceg, Mjeskó féltestvére, anyai ágon Szent István magyar király unokaöccse, félreállította Mjeskót, s néhány hónapra maga ragadta kezébe a kormánypálcát. Mjeskó 1032-ben tért vissza a lengyel trónra, ám 1034-ben már meghalt. Eszerint a három Vászoly-fiú 1031-1032-ben menekült Csehországba, s onnan 1032— 1034 között tették át száműzetésük színhelyét Lengyelországba. Béla ott is maradt, míg Levente és András sorsáról a XIV. századi krónika eléggé hihetetlen és nem egy ponton bizonyára hamis képet fest. Eszerint Leventének és Andrásnak nem tetszett, hogy a Lengyelországban magát hamar megked- veltető öccsük, Béla kegyelemkenyerén éljenek, így elváltak testvérüktől, s az oroszországi Vlagyimir (Lodoméria) uralkodójához mentek, de az nem fogadta be őket. Hontalanul vándoroltak tovább, s így jutottak el a kunokhoz. A kunok kémeknek nézték őket, s ha egy, a kunoknál fogságban tartózkodó magyar fel nem ismeri a hercegeket, bizonynyal elveszejtették volna őket. így azonban egy ideig ott maradtak, s utóbb mentek Oroszországba. E leírásban bizonyára téves Vlagyimir önálló fejedelemségként való szerepeltetése, valamint a kunok emlegetése, akik ekkor még a Volgától keletre tartózkodtak, s nem élhettek a Kárpátok előterében. Annyi tekinthető bizonyosnak, hogy Vászoly e két fia Lengyelországból - alkalmasint viszontagságos út után, amely utóbb meseszerű, kortévesztéstől sem mentes elemekkel telítődött - Oroszországba (azaz Kijevbe) ment, ahol akkor, immár két évtizede, Bölcs Jaroszláv uralkodott. András itt vett magának feleséget, a kijevi fejedelem Anasztázia nevű leányának kezét nyerte el. Anasztázia az 1020-as évek elején született, néhány évvel volt fiatalabb Andrásnál. A házasságkötés időpontját legidősebb gyermekük, Adelhaid hercegnő családi életének eseményeiből állapíthatjuk meg. Adelhaid - házasságra érett, tehát nem kisgyermek korban - II. Vratiszló cseh herceg felesége lett, 1062-ben halt meg, s négy gyermeket szült férjének. Ha évenként követték is egymást a gyermekek, Vra- tiszlóval való házasságának legkésőbb 1057-ben kellett megköttetnie. Ennélfogva születése 1040 körűire helyezhető. Mindebből pedig az következik, hogy András és Levente már az 1030- as évek vége felé Oroszországban volt, s András és Anasztázia frigye is akkor, 1038 táján jött létre. András és Levente mintegy nyolcesztendős oroszországi tartózkodásáról nincsenek adataink. Máig nyitott kérdés, hogy vajon András már keresztényként ment-e Oroszországba, avagy csak Kijevben - ha pedig ott, akkor bizonyosan keleti rítus szerint - vált kereszténnyé. Leventéről bizonyosan tudjuk, hogy élete végéig megmaradt pogány- nak. Ez megadja annak a feltételezésnek a lehetőségét, hogy Vászoly merényletének idején mindhárom fia pogány lehetett, s közülük kettő külországban hajtotta fejét a keresztvíz alá, a harmadik pedig élete végéig megőrizte pogányságát. Ez azt jelentené, hogy András Oroszországban jutott e keresztény névhez, s ezt megelőzően pogány névvel élt. Ugyancsak pogány nevet viselt haláláig Levente. Ha András egészen Oroszországba érkezéséig megmaradt pogány hiten, nyilván a kijevi fejedelem leányával kötött házasság feltéle volt a kereszténység felvétele. András és Levente 1046-ig tartózkodott Oroszországban. Akkor kereste fel őket az a magyarországi küldöttség, amelyet a Péter zsarnoki uralma ellen Csanádon Gellért püspök vezetésével összeesküvő magyar előkelők küldtek hozzájuk, kérve őket, hogy térjenek visz- sza, szabadítsák meg az országot Péter és németjei immár tűrhetetlen hatalmi tobzódásától. Megígérték nekik, hogy amint belépnek az ország területére, minden magyar aláveti magát nekik. Levente és András cselvetéstől tartottak, s titokban követeket küldtek Magyarországra, majd amikor meggyőződtek arról, hogy országos elégedetlenség támadt Péter ellen, útnak indultak hazájuk felé. Időközben azonban kitört a békési Vata vezette, pogány színezetű felkelés, amely Péter mellett a magyarországi feudális államot és az egyházat is megsemmisítendő ellenségnek tekintette. Az Abaújvárra érkezett Vászoly-fi- aktól azt kérte a tömeg: engedjék meg, hogy pogány módjára élhessenek, a püspököket és a papokat megölhessék, a templomokat ledönthessék, a keresztény hitet elhagyhassák, és újra bálványimádók lehessenek. András és Levente életük nagy dilemmája előtt állt. Ha engedik a pogány tömeget tetszése szerint cselekedni, maguk is - főleg a keresztény András - kezet emelnek a kereszténységre, ha viszont megálljt mondanak a népi mozgalomnak, az maga alá temeti őket. A XIV. századi krónika szokatlan őszinteséggel írja meg, hogy megengedték az embereknek szívük vágya teljesülését, mert ellenkező esetben nem harcoltak volna Péter ellen őérettük. Vata népe immár András és Levente parancsaként hirdette meg a püspökök és papok megölését, az egyházi tized beszedőinek lemészárlását, a pogány hagyomány követését, az adó eltörlését, valamint Péter s németjei és olaszai elveszejtését. Közben András és Levente Pestig haladt előre, Gellért püspök és többi püspöktársa, valamint néhány világi előkelő Székesfehérvárról fogadásukra indultak, hiszen végtére is ők hívták be a hercegeket. Budán, az utóbb róla elnevezett hegyen Gellért a pogányok kezétől vértanúhalált halt. Csak két püspök tudott átkelni a Dunán a hercegekhez, ám az egyiket a pogá- nyokkal tartó eretnekek megsebesítették, s hamarosan ő is meghalt. András csellel visszafordulásra késztette az Ausztria felé menekülő Pétert, majd az elfogott uralkodót megvakították. (Folytatjuk) • 7 mi í. --.a-. *. * * * ***—... — • >«» •»■iKfr mrw^*Tmrr—w* i imm Aba Sámuel üldözi a menekülő Péter király seregét. Miniatúra Kálti Márk Képes Krónikájából
