Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-26 / 51-52. szám
If HUSII UHU aecember 26. Ka rácsony estéjén Dél van, amikor Balog János szerszámait elzárja a vasládába.- Ma nem dolgozunk tovább, ma van karácsony estéje - és az öltözőbe indul. Amerre a szem ellát, frissen hullott hó takarja a földet. Igazi téli varázs tölti be a tájat. Amikor Balog utolsóként hagyja el az elcsendesedett munkahelyet, lágy szellő incselkedőn sodorja a könnyű hópelyheket. Feltűri kabátja gallérját, szemébe húzza sapkáját, és nagy léptekkel igyekszik az állomás felé. A vonatok ilyenkor tömve száguldanak a szélrózsa minden irányába. Viszik a karácsonyi örömöket. Mindenki siet haza, hogy időben hozzákészülődhessen az est ünnepélyes hangulatához, s meleg családi körben tölt- hesse az ünnepeket. Balog János a közeli faluban, harminc percnyi úttávol- ságra lakik a várostól. Talán fél óra sem telik, már a ház bejárata előtt cipőjéről, kabátjáról veri a havat, majd belép a lakásba. Szokatlan csend van odabenn. Az előszobában lerakja holmijait. Az ajándékokat gondosan elteszi a faliszekrénybe. Papucsot húz és benyit a fürdőszobába. Rendkívül kellemes érzés lepi el. A karácsonyi hangulat szinte könnyedséget varázsol. A mosdóba meleg és hideg vizet enged. És amikor a mosakodással végez, észreveszi, hogy senki sem szalad hozzá a kérdéssel: „mit hoztál“?-Hol van Ilonka?-Elküldtem a nagymamához - a konyhából előlép Balogné -, hogy míg el van, a fenyőt feldíszíthesd. A házigazda szaporán hozzálát a fa öltöztetéséhez. Előkerül a háromlábú állvány, az apró színes villanykörték, csillagszórók, a díszek, és amikorra felesége a vékony, fehér pamutszálakat felköti a szaloncukorkákra, már áll a karácsony szimbóluma, hogy ráaggassák ékszereit, teljes pompájában hirdesse a szeretetet, a békét kicsinyek és nagyok örömére. S mire lassan a falura leereszkedik az est, a szoba közepén teljes díszben áll a fa, és a nagyanyjával hazaérkezett kis Ilona önfeledten csacsog a karácsonyfa körül. Nem tudja, hogy mit is tegyen, a karácsonyfát nézze, vagy az alatta levő játékokhoz nyúljon? Nézelődik-nézelődik, el van telve a csillogó fával, majd megpillantja a mosolygó járóbabát, lehajol érte és dajkálni kezdi. Egy csillagszóró fellobba- nása azonban felcsigázza érdeklődését, a babáját keblére szorítja, és tágra nyílt szemmel csodálja a szertepattanó csillagokat. Boldogan odasimul anyukájához és a gyermeki szív minden melegével megcsókolja. Utána az apuka karjai közé szalad, és őt is szeretetével árasztja el, öleli, csókolja a sok szép ajándékért. Estére kondul a torony nagy harangja. Mindnyájan helyet foglalnak a bőségesen terített asztalnál. Nem marad el a méz, az ostya, a gyümölcs, de a szokásos sült ponty sem. Jó étvággyal hozzálátnak az ínyencfalatokhoz. De Ilonka a vacsora alatt is az üvegajtón át minduntalan a karácsonyfára szegezi tekintetét. Vacsora után a szobába mennek. Ilonka babáját veszi fel, szorongatja, majd a fa alá rejtett ajándékra is sor kerül. Mindenki örömét leli a kapott holmikban. A kislány pedig ragyogó arccal szemléli a fenyő édes terheit, amint egy régi gramofonlemezről felcsendül a karácsonyi ének: Mennyből az angyal... S míg odakinn a villanyoszlopok drótjain zümmögő dallamot penget a havat kavaró szél, benn a családban boldogság honol a szeretet ünnepén. Réti Talló Kálmán Fra Angelico: A három királyok imádása (Méry Gábor foto reprodukciója) I oktor Sebes öreg volt már és fáradt. Hetvenötezer műtétet hajtott végre eddig életében. És a betegek nem fogytak. A munka röpke szüneteiben fásultan könyökölt íróasztalára, s már nem gondolt semmire. Ifjúságára se, amikor még tele volt tűzzel, népmegváltó tervekkel, bizakodással, hogy az ember sorsa jobbra fordítható. De a világ nem mozdult előre. Valami elromlott benne. Reményt vesztett kedvtelenségé- ből betegei mit sem sejtettek. Ha a műtőasztal fölé hajolt, kezében a sebészkés meg sem rezdült. Mosolya most is bizakodást árasztott, modora tökéletes maradt. Magas, szikár ember volt, öltözete kínosan tiszta, kissé régimódian precíz, mint ahogy az a papokhoz és orvosokhoz illik. Megjelenése alakjánál fogva is méltóságos, de csöppet se merev, arca redőktől barázdált, de kellemesen arányos, arckifejezése jóságos, fellépése magabiztos, olyan, mint akit a tudás már lehűtött, meg- edzett, és csendes, elnéző megértéssel itatott át azokkal a szenvedőkkel szemben, akik már gyengék arra, hogy bizakodjanak. Ha a kórház hófehér folyosóján megjelent, betegeire ránézett, vastag szemüvege most is vidáman csillogott, csupán a legrégibb munkatársai érezték, hogy már nem a régi. Tekintete gyakran elrévedt, mintha a dolgok mögött nézne valamit, beszélt hozzájuk, mégsem volt velük. Mind gyakrabban pihent otthon, s a munkatársai csak akkor zavarták, ha tanácsra volt szükségük, ha elbizonytalanodtak vagy olyan feladat elé kerültek, amely meghaladta tudásukat. Azon az estén is odahaza heveré- szett, s egy régi filozófus művét olvasta, gondolatait szemezgette az élet kiismerhetetlen titkairól. Szerette ezeket az őszinte lelkületű filozófusokat, mert amikor a világról írtak, igazából önmagukról vallottak gyermekded őszinteséggel. „Az ember lényegében szellem - írta a régi mester. - Az ember testét pedig a legszószerintibb értelemben csupán ruhának kell tekintenünk.“ Dr. Sebes elmosolyodott: nem is tudtam, hogy valójában szabó vagyok, amikor az emberek testét ad- jusztálom, gondolta, aztán tovább olvasott. „Mikor az ember belső látása, amely lelkének szeme, megnyílik, más lényegű élet dolgai tárulnak fel előtte, melyeket testi szem nem látott... A belső látás által megadatott nekem, hogy azokat, amik a másik életben vannak, világosabban lássam, mint e világ dolgait. Ezen megfontolásból az következik, hogy a külső látás a belső látásból ered, amaz is egy még belsőbből, és így tovább...“ Eddig jutott az olvasásban, amikor íróasztalán a telefon élesen fel- berregett. Bezárta a könyvet és felemelte a kagylót. A vonal túlsó végén dr. Lakkos arról tájékoztatta, hogy a klinikára most hoztak be egy kilencéves kisfiút gennyes vakbélgyulladással. Az eset súlyos, szükségük van a tapasztalatára. Amikor az idős orvosprofesszor a klinikára érkezett, a kisfiút már előkészítették a műtétre. Maga is megvizsgálta a beteget, végigtapogatta a felpuffadt forró hasát, egyetlen pillanatra megszédült a haragtól, hogy a hanyagság nem szűnik, s a kisfiú esete teljesen reménytelen. Indulata azonban néma maradt. Megsimogatta a műtón fekvő riadt fiúcska forró homlokát, s csupán ennyit mondott szelíden:- Most elaltatunk szépen, meg- műtünk, hogy meggyógyulhass. Ekkor a kisfú ráemelte láztól fénylő szemét, s arra kérte, engedje meg, hogy altatás előtt imádkozhasson, mert ő elalvás előtt mindig imádkozni szokott. Dr. Sebes szemüvege megvillant. Huszonöt éve nem imádkozott, s most minden perc késlekedés a kisfiú halálát hozta közelebb. Szigorú tekintetét a csöppnyi emberkére emelte, s már-már kimondta, hogy nem lehet, de ekkor megrezdült benne valami, talán egy gyermekkori emlék, és szomorú mosollyal csak ennyit mondott: Imádkozz! A kisfiú felült a műtőasztalon, összetette szépívű kezét és szárnyaló gyermekhangon imádkozni kezdett: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva, Atyám...“ Négy óra hosszig tartott a műtét. A kisfiú hasterét teljesen elborította a kifakadt vakbél gennye. A geny- nyet felitatták, a hasüreget megtisztították, fertőtlenítették. Aprólékos, türelmes piszmogásnak tűnhetett mindaz, amit az öreg sebész végzett. De dr. Sebes most semmit se akart a véletlenre bízni. Makacs elszántság szállta meg. Győzni akart! műtét után kimerültén ros- kadt szolgálati szobájának heverőjére. Lehunyta a szemét, de nem tudott elaludni. Önmagán, elszállt hosszú életén töprengett. Úgy érezte, valahol eltévedt, s most kereste a hibás lépést, a csalóka fényt, mely a reménytelenség ingoványá- ba vezette. Az egész emberiség dolgaiért akart kezességet vállalni, holott csak önmagáért felelhetett. Mert minden embernek megvan a maga külön feladata, azon kell fáradoznia. Úgy, ahogy azt az egymás után sorjázó napok hozzák. Ha ezt megteszi... Ismét a kisfiúra gondolt, aki talán éppen most vívja csatáját az életért. Nem veszíthet! - nyögte, s lehunyt szemmel lassan mormolni kezdte: „Én Istenem, jó Istenem...“ Szőke József JÓZSEF ATTILA Betlehemi királyok , Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marókkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecseny király. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jó éjszakát kívánok! Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta - biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts, édes Istenem. Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye.
