Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-12-26 / 51-52. szám

Nem keleti kényelem, de megteszi A szemeteskukák olykor „kincseket“ rejtenek A templomokat kerülöm kidobta a lakásból. De nem ez tör­tént. — Gazember vagyok, én tehetek mindenről. Még a bútorokat is el­ittam. A gyerekek szégyellték, hogy az apjuk vagyok. Most meg nincs pofám a nyakukra járni: segítsetek. Pedig az egyik vejem jól kereső ma­szek. Legalábbis így mondják. Sze­mélyesen még sosem találkoztunk. A karácsonyt hol, kivel fogja töl­teni? — Karácsony? Számomra egy lityi borovicska lesz a karácsony. Az a leg­hűbb, legmegbízhatóbb társ, felmele­gít, jó kedvre derít. Hogy hol fogom elfogyasztani? Fogalmam sincs. Ta­valy egy galgóci menhelyen húztam meg magam. Szimbolikus árért, napi 5 koronáért kaptam ágyat, de nagyon szigorúan bántak velünk. Ha valaki spicces volt, rögtön kitették a szűrét. Nem is volt foglalt minden hely. Az egyedüli dolog, ami nagyon tetszett, a meleg zuhany volt. Az hiányzik a legjobban. Az állomáson elég sok csavargóval találkozom, és mindig ér­zem mennyire büdösek. Én is jó ko­szos vagyok. Valamikor régen volt Pozsonyban kádfürdő, fillérekért igénybe lehetett venni. Most csak a pályaudvari mosdó marad, de ott csak arcot, kezet lehet öblíteni. — Nem fél a betegségektől? — Szerencsére olyan egészséges va­gyok, mint a makk. Orvosnál akkor voltam utoljára, amikor a börtönben egy kískanalat lenyeltem. Ha kerülget a nátha, bekapok pár acilpirint, s megiszok rá egy-két féldecit. Néhány sorstársával is szeretnék beszélgetni. Hol találhatók?-Tudok jó pár helyet, oda azon­ban nem ajánlatos kísérő nélkül men­ni. A legbiztosabb éjfél tájban a vas­útállomás várótermében körülnézni. A hátsó traktusban, a síneken áll egy öreg páncélozott vagon. Valamikor filmezéshez használták. Ha nincs túl hideg, mindig akad benne egy—két hálóvendég. De a biztonság kedvéért, oda is inkább ketten menjenek. A főpályaudvar várótermében táb­la figyelmezteti az utasokat: aludni és dohányozni tilos, továbbá, hogy csak érvényes menetjeggyel lehet a helyi­ségben tartózkodni. Egy hosszú hajú roma legény fü­tyül az előírásokra. A pádon végig­V Legjobban egy forró zuhany hiányzik Furcsa vigyor jelenik meg az arcán. — Velem, törődni? Ez vicces. Mióta kiengedtek a dutyiból senki sem érde­kel. Sem a volt haverok, sem az asszony, aki szerencséjére megszaba­dult tőlem. Egyébként újvári születé­sű vagyok, kicsit magyarul is tudok. Szólíthatsz Pistának - tüntet ki bizal­mával. Várom, hogy új ismerősöm, akiről közben az is kiderült, 58 éves (leg­alább tízzel többnek néztem) min­dennek elmondja majd a fránya asz- szonyt, aki kiforgatta vagyonából, és Anion Podstransky felvételei „...inkább a vonat alá, mint még egyszer a börtönbe.. Lehet, szerencsétlen ötlet szent karácsonykor, a szeretet és a béke ünnepén a társadalom perifériájára szorultakról írni. Emberroncsok­ról, akiknek - olykor önhibájukon kívül - sem családjuk, sem otthonuk, sem rendszeres kosztjuk nem volt, s ami a legszomorúbb, még csak reményük sincs, hogy félresikeredett életük egyszer jobbra fordul. Szerettem volna néhány hajléktalan csavargótól megkérdezni, vajon ilyenkor, Krisztus születésnapjának közeledtével, megmozdul-e bensőjükben valami meleg érzés, emlékeznek-e még a régi karácso­nyokra, vágynak-e a szeretetre. ^ válaszok, ha egyáltalán jöttek, i a kérdezettek felfogták lényegüket, rgyancsak lehangolóak voltak. A leg- öbb esetben a borgőzös feleletekből a közöny, a kilátástalanság, az alap­vető erkölcsi értékek hiánya érző­dött. Kik is azok, akik csatornákban, liftaknákban, dohos pincékben, ro­mos, elhagyott házakban, hidegben ás koszban hajtják nap mint nap álomra a fejüket? Általában idegroncs alkoholisták, narkósok, börtöntölte­lékek, akik közül sokan gyógykeze­lésre szorulnának. Egy kórházi ágy túlságosan költséges, s az egészség­ügy mai állapotában csak a súlyosabb esetek gyógyítására van mód. Ha ilyen kétes egzisztenciájú pácienseket a kórházból valamelyik menhelyre irányítanak, onnan általában már az első napok után továbbállnak. Képte­lenek megszokni a fegyelmet, az ágy­ban fekvést, de főleg a teljes alkohol- tilalmat. Inkább választják a kóbor, megpróbáltatásokkal teli életet, a megalázó kéregetést, a kukákban turkálást és ételmaradékok fogyasz­tását. Az elmaradt sztori Egy operatőr ismerősöm a közel­múltban a ligetfalui erdő egyik távoli zugába invitált. „Ha szerencsénk lesz, megismerkedhetsz egy hajlékta­lannal, aki öt nyelven beszél. Három éve jött vissza Brazíliából. Állítólag már nagyon égett a talpa alatt a talaj. Azt mesélik kábítószer-csempészés­sel foglalkozott. Az óhazában rövid időn belül teljesen lezüllött. Az erdő­ben összetákolt magának egy kalyi­bát, s ott tengeti életét. Naphosszat csak iszik, és kábítózik. Sok fiatalt, akik érdeklődéssel hallgatták kalan­dos történeteit, rávett a szipózásra. Van egy öreg gitárja, s ha nem holtré­szeg, régi spanyol dalokat játszik. Egy üveg bor biztosan feloldja a nyelvét, de ne kezdj azonnal kérdezősködni, nehogy elriaszd“ — figyelmeztetett a barátom. Sajnos, a találkozóból és a beszél­getésből nem lett semmi. Az említett viskónak már csak a romjait találtuk. Benne egy félig rothadt matracot, néhány üres üveget, s egy kopott, behavazott farmernadrágot. — Érthetetlen, ez volt az egyetlen gatyája — mondta ismerősöm, majd rövid idő után hozzátette: — remélem lopott magának valahol egy másikat. Az ugyanis azt jelentené, hogy él még a szerencsétlen. A fővárosban tengődő hajléktala­nok pontos száma nem ismert, ám a becslések szerint mintegy három —négyszázan lehetnek. Az 1990-ben meghirdetett közkegyelem után töb­ben voltak, ám legtöbbjük rövid időn belül visszakerült oda, ahonnan jött, a börtönbe. A tél beállta, a fagyok, a hóesés már kiszorította őket a természetből. Ilyenkor az állomások várótermei­ben, olykor a vakvágányokra állított öreg vagonok padjain, pincékben, lépcsőházakban töltik az éjszakát. Napközben ócska lebujokban múlat­ják az időt. Az üvegvisszaváltásból, papírgyűjtésből származó pár koro­nát sörre, olcsó pálinkára váltják. Pista, a guberáló A barettsapkás, megállapíthatatlan korú, borostás arcúTérfi hosszú botjá­val előbb alaposan megkavarja a ku­kák gyomrát, és ha valami érdemle­geset talál, a már félig megtelt zsákjá­ba dobja. Szép komótosan végzi munkáját, a járókelők nem zavarják.- Üvegeket gyűjt? — kezdem az ismerkedést.- Dehogy. A beváltható fiaskókat nem dobálják ki az emberek - vála­szolja. Közben felém sem fordul.- Ezt keresem! - emel a magasba egy negyed kenyeret, majd gyorsan a zsákba süllyeszti.- Csak nem ez lesz a vacsorája?- kérdem döbbentem.-Azért ott még nem tartok. Egy gazdának gyűjtöm, aki a moslékba keveri. Disznóöléskor sosem feledke­zik meg rólam, de ami a legfőbb, naponta megkínál néhány pohárka házi borral. Olykor, ha teli a zsákom, egy-két üveg a jutalmam. Szeren­csémre, az emberek továbbra sem becsülik a kenyeret. Néha kiflit, ka­lácsmaradékokat is találok. De mást is kidobálnak. Például ezt a kabátot is- mutat a kissé piszkos, de még jó állapotban lévő hubertuszára - a sze- meteskibliből halásztam ki.- Nincs egy cigid? Ma még valami­re való csikket sem találtam — vált hirtelen tegezésbe, és őszintén sajná­lom, hogy nem tudom megkínálni.- Nincs felesége, gyerekei, akik tö­rődnének magával? — térek más té­mára. dőlve mélyen alszik. Nyakán jól kive­hető a tetovált felirat: Itt elvágni. Vele szemben ősz hajú, középkorú férfi bóbiskol. A tarka, virágmintás szatyor fülét csuklójára tekerte, ne­hogy ellopják. A hangos bemondó rekedt zajára felriad. Ezt kihasználva, ismerkedni próbálok. Nápolyival kí­nálom. Bizalmatlanul elveszi, majd a táskájába süllyeszti. Közben kiemel egy kis májpástétomos konzervet, zsebkésével pillanatok alatt felnyitja, majd kenyér nélkül elfogyasztja. Szemmel láthatóan éhes. Megvárom, míg lenyeli az utolsó falatot, aztán megkérdezem: Hová utazik?- Miből gondolja, hogy utazok?- kérdez vissza olyan hangsúllyal, mintha nem az állomáson, hanem strandon ülnénk.-Láttam, hogy van menetjegye...- Persze, hogy van. A legközelebbi állomásra szól. így nincs joguk kidob­ni - mondja büszkén. - Én itt régi bútordarabnak számítok, mindenki ismer, azért csak meg-megkérdezik van-e jegyem. A békesség megér pár koronát. Ezt a taktikát többen is al­kalmazzák. Látja ott a sarokban azt a dilis vénasszonyt? Az is rendszere­sen itt melegszik. Senkivel sem áll szóba, és állandóan köt. Amikor egyetlen gombolyag pamutját elhasz­nálja, felfejti és kezdi elölről.- A páncélvagont ismeri?- Mint a rossz pénzt. Csakhogy ott már túl hideg lenne, ráadásul gyakran járnak arra a vasúti rendőrök. Nem kellemes az ébredés, ha az ember pofájába világítanak, ráadásul kutya is van a zsarukkal.- A karácsonyestét is itt akarja töl­teni? Ad és kap is majd ajándékot?- Szentestén bekéredzkedem az Ecce Homo szeretetházba. Persze, ha befogadnak, mert nincs semmiféle igazolványom. Az elkövetkező napo­kon régi szokásomhoz híven sorra becsengetek a közeli lakásokba, és kellemes ünnepeket kívánok. Van, aki bevágja előttem az ajtót, de akad­nak jószívűek is, akik enni adnak, és itallal is megkínálnak. Ezt a trükköt még szemetes koromban tanultam.- Most miért nem dolgozik?- Maga viccel? Hiszen a munkahi­vatalok fiatal, tanult embereknek sem tudnak állást adni, nem egy segéd­munkásnak, aki ráadásul börtönvi­selt.- Ha nem titok, miért ült?- Megöltem a feleségemet. Huszonegy esztendőre ítéltek- mondja olyan hangon, mintha arról számolna be, eltört egy poharat.- Három éve amnesztiával szabadul­tam. De ne higgye, hogy hidegvérű gyilkos vagyok. Áz történt, hogy raj­takaptam az asszonyt a szeretőjével, elborult az agyam és...- A szenteste jelent magának va­lamit?- Már rég elszoktam az ünnepek­től. Számomra az egyik nap olyan, mint a másik. Reggel várom, hogy mikor nyit a kocsma, ahol mindig akad egy-két rokonlélek, aki fizet néhány felest. Ismerek egy cigányasz- szonyt, az néha hoz pár kiló rézhu­zalt, eladom és a pénzt megfelezzük. Ha nagyon megszorulok, járom a bol­tokat, elkérem az üres kartondobozo­kat, s a hulladékgyűjtőbe viszem.- Gondolom, imádkozni nem szo­kott.-Tavaly egyszer elkapott az áhí­tat, és betértem a Kék templomba. Teljesen egyedül voltam. Egyszerre azon kaptam magam, hogy a perselyt nézegetem, miként lehetne feltörni. Szerencsére józan voltam, így idejé­ben kimentem. De a templomokat inkább elkerülöm, nehogy kísértésbe essek. Inkább a vonat alá ugranék, minthogy még egyszer a sittre vág­janak. Ordódy Vilmos

Next

/
Oldalképek
Tartalom