Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-12 / 49. szám
Élet a völgykatlanban A képviselők ne csak a választások előtt keressék fel a kis falvakat A Börzsöny hegység Ipolyon inneni nyúlványainak sűrű erdővel borított szűk völgykatlanában meghúzódó Leléd Párkányból csak autóbusszal közelíthető meg. A járatra várók magyarul társalognak, hisz messze környéken a falvak lakossága csaknem színtiszta magyar. A felszállók Garamkövesdre, Bajtára kérnek jegyet. Én Lelédre. A jegyosztogató sofőr végigmér.- Kde? - kérdezi az állam hivatalos nyelvén.- Leléd! - válaszolom.- To je Lel’a! - oktat ki hangosan. Valóban így van? A fennmaradt régi iratok szerint az 1200-as években is Leled volt a település neve, ezt követően pedig Leléd. Az első Csehszlovák Köztársaságban a történelmi magyar elnevezésből kiindultva Le- lidként került a térképre. Csak 1948- ban keresztelték át Lefára. Egy idős ember mellett foglalok helyet. Hallotta a sofőr okoskodását. Csóválgatja is a fejét.- Nem értem őt - int a volán felé ő is bajtai, akárcsak én. Magyar. Fiatal legényként az ötvenes években mellettem aratott... A kis aktatáskám talán zavarba hozta. Valamiféle ellenőrnek nézhetett, s nem kívánta, hogy az „állami tisztviselő“ ferde szemmel tekintsen rá. A meghunyászkodás, a kiszolgálás ma sem szokatlan emberi magatartás. Megszokták a múlt rendszerben, hogy a hatalmon levők szájíze szerint beszéljenek az emberek, nehogy bajba keveredjenek. Garamkövesd után a mellettem ülő bácsi kimutat az ablakon.- Az a mi falunk, Bajta! A község határában az országút menti táblán csak a szlovák feliratot olvashatom: Bajtava.- Magyarul nincs kiírva? - kérdezem.- A polgármester dolga... - csak ennyit mond az öreg, és szedelőzkö- dik is, hogy az ajtó közelébe tolakodhasson. Leléd határában is csak egy tábla hirdeti a község nevét: Lel’a! Ebben a kis faluban csak hat szlovák nemzetiségű él - közülük négyen a polgármesternő családjának a tagjai. A községháza falára sem merték kitenni a magyar feliratot, amit sok más faluban a világ legtermészetesebb dolgának tartanak. így nem is honosodott meg a „községi hivatal“ elnevezés, a lakosok az „obecny úradon“ intézik ügyeiket. To je Lefa! Elöregedett falu Eszembe jut az idős bajtai útitársam szava is: a magyar nyelvű felirat a polgármester dolga. Mintha rá nem tartozna. Utolsó éveit perlekedés nélkül, nyugodt légkörben szeretné megélni. Ez jelemzi a lelédieket is. A község peremén létesített öregek otthonának máshonnan származó lakóin kívül csupán 320—330 lelédit tartanak nyilván, és csökken a számuk, mert kevesebben születnek (évenként csak egy-két gyerek), mint meghalnak. Elöregedett a falu, a lakosok több mint hetven százaléka idős ember. Több családi ház üresen tátong, másokban pedig csak egy-egy magányos öreg él. Az építkezési zárlat miatt is sokan elköltöztek innét. Most építenének, de nincs miből, minden méregdrága.- Jó, ha két évenként felépül egy családi ház - hallottam a polgármesternőtől, Éva Budovától, aki a családjával 1971-ben költözött a faluba. Azzal is eldicsekedett, hogy nagyon vallásos nép lakik itt. Ezzel is magyarázható, hogy a rendszerváltás utáni első helyhatósági választásokon (1990 őszén) a képviselő-testület tíz tagjából hatot a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom jelöltjeiből választottak. Négyen a kommunista párt listájáról kerültek az önkormányzatba (ők is magyar nemzetiségűek), de csakhamar pártonkívüliek lettek, függetlennek nyilvánították magukat. A választók túlnyomó többségének bizalmát élvező polgármesternő nem cserélt köpönyeget, belépett a Peter Weiss alapította utódpártba. A DBP „falusi szervezetének“ mindössze három tagja van... Káposzta Béláék nemrég ünnepelték aranylakodalmukat. Oldalt Nándor, a lelédi önkormányzat képviselője és felesége Búesújárő lelédiek A helyi önkormányzat MKDM-esei között van a mozgalom szervezőjeként ismert harminchét éves Káposzta Nándor, a garamkövesdi vasútállomás jelzőrendszerének kezelője. Bekopogtattam hozzájuk. Szerencsém volt, otthon találtam az édesapját, a hetvenhat éves Káposzta Bélát is. A tősgyökeres lelédiektől szeretnék hallani a falu életéről. Az asztalhoz ülünk. Béla bácsi velem szemben foglalt helyet, Nándor fia oldalt húzódott, és csak az apjára tekintgetett, mintha csak biztatná, ő szóljon előbb. — Erdő vesz körül bennünket, friss a levegő, nyugodt, csendes faluban élünk. Leléd kisközség, nem sok gazda volt itt. Kevés a munkalehetőség. Akárcsak most, régen is máshová jártak dolgozni az emberek... A múltra terelődött a szó. — Szegények voltunk — sóhajt fel Béla bácsi. — Lelédi legényekként tizennyolc-tizenkilenc évesen messzire jártunk dolgozni. Liptószentmikló- son gyárat építettünk, Homá Stubná- nál a vasúti alagutat. De itt félbeszakadt a munkánk, amikor harminc- nyolc őszén Magyarországhoz csatoltak bennünket. Aztán kitört a háború. SAS-behívót kaptam. Menni kellett. Két évet töltöttem a fronton, hármat fogságban. A Szuhumi melletti lágerben voltunk, kétezren. Utat építettünk. A tengerparton rostáltuk a sódert. Az őrök megengedték, hogy a sós vízben megmártsuk magunkat. Csak negyvenhétben jutottam haza. Az erdészetnél vállaltam munkát, ott dolgoztam öregkoromig. Onnét mentem nyugdíjba... Elszomorodva adja tudtomra: három fia meghalt, de hárman életben maradtak. Pista Párkányban lakik, a keményítőgyárban dolgozik. Béla fia buszsofőr a Tőketerebesi járásban. Csak a legfiatalabb, Nándor maradt a családjával a szülői házba. Őt is aggasztják a gondok, amelyeken helyhatósági képviselőként sem tud segíteni. A lelédi szűk völgykatlanban megrekedt az élet. Nincs iskolájuk, sem óvodájuk, és nincs is remény létesítésükre, mert kevés a gyerek. Tanító nélkül a kulturális élet is pang, a Csemadok sem működik. Orvoshoz, postára is más faluba kell járniuk. Papjuk sincs, a katolikus templomukban a garamkövesdi plébános úr tartja a miséket.- Ha nem lennének a nyugdíjas öregeink, elmaradnának az egyházi kirándulások is - mondja Nándor. - Leléd lakói búcsújárók, így ismerik őket messze környéken. Rendszeresen felkeresik a szent helyeket. Eljárnak a Bacsfához tartozó Szent Antaltemplomba, a magyarországi búcsújáró helyekre...- Az ausztriai Mariazellbe minden évben elmegyünk - teszi hozzá Béla bácsi. - A népviseletünket magunkkal visszük, a buszban átöltözünk, és két egyházi zászlóval, kereszttel vonulunk a templomba. A fiatalokat nem tudjuk rábírni, alig néhányan tartanak velünk...- Aláírásokat is gyűjtöttünk a magyar püspökség alapítása érdekében — folytatja Káposzta Nándor. - Elmentünk a komáromi imanapra, hogy jelenlétünkkel is kinyilvánítsuk, szükségünk van a magyar püspökségre. S ezzel ki is merült a mi szervezeti életünk... Magukra maradtak, segítségre várnak- Amikor a mozgalmunk részéről a választások előtt nálunk jártak, azt mondogatták, most már minden másképpen fog alakulni. De azóta nem jöttek hozzánk. Nincs rendes szervezeti élet... Közben szaporodnak a munkanélküliek. A népnek nincs pénze, a párt sem kell az embereknek. Ha eljárnának közénk, akik segíthetnének, más lenne minden. Szükségünk van a parlamenti képviselőink segítségére, tanácsára. Az Ipoly szabályozása és a szárazság miatt a község nagy részében eltűnt a talajvíz, kiapadtak a kutak. A rengeteg pénzbe kerülő vízvezeték építéséhez ki kellene járni az állami hozzájárulást. Nagy gond a szeméttárolás is. Igaz, kisközség vagyunk, de néha, a két választás között is gondolhatnának ránk... A minap a szerkesztőségünkben járt Bugár Béla, az MKDM elnöke. Ha már a lelédi önkormányzatban a mozgalom képviselői vannak többségben, szóvá tettem a panaszukat, mert sok községben hasonló a helyzet. A választások előtt más pártok, mozgalmak szavazatgyűjtői is járták a falvakat, aztán ők is elmaradtak. Pedig várják őket!- írjanak néhány sort, hívjanak meg, és elmegyünk Lelédre is! - mondta Bugár Béla. Tetszett a határozott válasz, de nem hiszem, hogy ezzel megelégednének a lelédiek. Egy tájékoztató előadással nem oldhatják meg a mozgalom szervezeti életét. Többre van szükségük. Segítségre! Ha közbenjárásukkal elősegítenék problémáik megoldását, Káposzta Nándor sem mondaná többé, hogy a lelédi szűk völgykatlanban megrekedt az élet... Petrőci Bálint Kedd, 10 óra 20 perc. A bíróság épületének bosszú folyosója ilyenkor már kezd elnéptelenedni. Szabóné most érkezett a hatos számú tárgyalóterem elé. Fél tizenegyre rendelték ide, maradt hát tíz perce, hogy a pufók, kék ruhácskába, fehér harisnyanadrágba, fehér cipőcskébe öltöztetett ötéves kislánykáról lesegítse kék-piros- fehér-zöld mintás cifra szvetterkéjét, s megigazítsa a kislány éjfekete hajában félrecsúszott égszínkék maslit. Aztán a kicsi kezébe nyomott egy zacskó ropogós burgonyaszirmot, és megmagyarázta neki, hogy amíg ő odabenn lesz, üljön nyugodtan a pádon, várakozzon rá. A fekete ruhába öltözött asszony mozdulatai magabiztosak, nyugodtak. Látszólag nem gondolt semmire. De lehetséges a bíróság épületében semmire se gondolni? Szabóné futólag el tudta képzelni, hogy a tárgyaláson miként fordulnak majd vele szembe az események, de az elszántságát ez nem lágyította. Negyvenéves múlt, nemrég vesztette el váratlanul a férjét. Egyszerűen örökre elaludt a televízió előtt. Ez a csöppség maradt számára az egyetlen kapaszkodó, amely értelmet adhatott további életének. Férjével nem volt gyermekük, s amikor már minden reményüket elvesztették, kicsit későn, bekopogtak a közeli gyermek- otthonba, hogy egy csöppséget örökbe fogadjanak. Nem voltak jómódúak, de rendezett anyagi körülmények közt éltek, férje villanyszerelő volt, jómaga üzletvezető egy élelmiszerboltban. Elfogódottan nézelődtek a dohszagú otthon folyosóján, szorult a szívük, kiszáradt a torkuk az izgalomtól, amikor a népes, de szokatlanul csendes gyerekseregből odalépett hozzá a négyéves Marika, és tisztán csengő gyermekhangján megkérdezte:- Anyuka, engem keresel? Az asszonyt szíven ütötte a gyermekhang. Akár egy nagy karácsonyi harang- kondulás, bongott benne a szó: „Anyuka“, amellyel őt még soha senki nem szólította. Nem is igen látta a csöppséget, mert a szeme elhomályosult. Bódultán nyújtotta kezét a kislány felé, aki csakhamar meglelte az ő nagy meleg asszonykezét, s kicsi kacsóját bizalommal belehelyezte. Ekkor az asszony lehajolt hozzá, és üdvözült mosollyal magához ölelte. Ilyen egyszerűen indult minden. Könyörögni kellett ugyan, de már akkor magukkal vihették a kicsit látogatóba, aztán a kislány minden hétvégét náluk töltötte, majd egy egész fél évre magukhoz vehették próbaidőre. Közben intézték az örökbefogadás bonyolult ügyeit. De a sok futkosás se tudta szétcincálni boldogságukat. Tökéletesen eggyé váltak a bizakodásban. Már-már elhitték, a Sors könyve úgy van megírva, hogy soha többé baj nem éri őket, amikor a férje meghalt, s ez mindent összezavart. A bíróságon közölték, hogy Marikát csonka családnak, vagyis férj nélküli családnak örökbe nem adhatják. Szabóné megriadt. Úgy állott a szociális nővér előtt, mint egy szomorú vándor, aki eltévesztette az utat. Kezét tehetetlenül leengedte, fejét búsan féloldalt fordította. Nem tudta tovább a leckét. Ekkor a szociális nővér, aki az örökbefogadást intézte, bátorítóan ránézett.- Azért ne veszítse el a reményt - mondta. - Nem hagyjuk annyiban az ügyet. Tudjuk, hogy a kislánynak magánál lenne a legjobb. Bíróságra bízzuk a döntést. így került most Szabóné ide, a bírósági épület zord, kongó folyosójára, aztán a még zordabb, még sivárabb tárgyalóterembe. A bírónő mindent elölről kezdett, ismét felforgatta az egész ügyet, és visszajutott a törvényhez, amely nem engedi, hogy az árvaházi gondozott csonka családba kerüljön. „Hiányozni fog az atyai szigor“ - mondta tétován, bár maga sem volt biztos, hogy a kislánynak az atyai szigor hiányzik a legjobban. Enyhítésként gyorsan hozzá is fűzte, hogy a kislány iránt a szülei semmi érdeklődést nem tanúsítanak, most is a börtönben csücsülnek. Hozzájuk tehát nem mehet.- Jézus Mária! Csak nem akarnák Marikát visszaküldeni az árvaházba!? - szólt riadtan Szabóné. - Amikor magamhoz vettem, beszélni is alig tudott, most meg fújja a verseket, dúdolgat, énekel, megszűnt benne minden félelem. Hogy tehetnének olyat, hogy elszakítják tőlem?! A teremben mindenki hallgatott. A bírónő sem sürgetett senkit a szóra. Hagyta, hogy mindenki apró sziget maradjon. Öt önálló női sziget. Mert annyian voltak a teremben. Egymástól függetlenek, de a felelősségben egyek, amilyenek csak nők lehetnek, és lesznek, ha gyermeksorsról kell dönteniük. És persze tétovák is, mert nem csupán az eszükkel döntenek. Ám ekkor halkan kinyílt a tárgyalóterem ajtaja, s az ajtóban megjelent a kicsi Marika.- Anyuka, elfogyott a ropim - mutatta az üres celofánzacskót -, menjünk már haza.- Jól van, kicsikém, várjál még egy picit, rögtön megyünk - felelte Szabóné, s becsukta a kislány mögött az ajtót. A bírák egymásra néztek. Szemükkel tanakodtak, bólogattak. Aztán a bírónő fölállt, mosolygott, s ebből Szabóné mindent megértett. A tárgyalóterem már rég kiürült, amikor a bírónő még mindig ott állt az ablaknál. Kinézett az utcára, ahol Szabóné éppen akkor haladt át az úttesten. Mellette a kislány féllábon ugrálva kapaszkodott a kezébe. Szőke József
