Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-12 / 49. szám
If MM Kristó Gyula Maiik Ferenc 0 NiálLÜÜi Belgrádnál olyan események zajlottak le, amelyekkel Géza sorozatban sértette meg Sálamont. így például a belgrádi várvédők Géza tudtával és beleegyezésével nem a királynak, a magyar sereg fővezérének, hanem a hercegnek adták meg magukat. Amikor pedig Salamon teljes joggal s a bevett gyakorlatnak megfelelően azt kérte, hogy a foglyokból és a zsákmányból a neki törvényesen kijáró részt a herceg adja át, Géza nyíltan szembeszegült a királlyal, és megtagadta Salamon kívánságának teljesítését. Sőt újabb hatalmi túlkapásként a herceg a király beleegyezése nélkül a bizánci foglyokat — váltságdíjat sem követelve — szabadon engedte. Ezt követően Salamon háta mögött békét kötött a bizánci császár küldötteivel. Nem nehéz észrevenni: Nándorfehérvárnál Géza valóságos királyként lépett fel - és a törvényes királyt teljesen háttérbe szorítva -, önkényesen uralkodói jogokat gyakorolt. Ebben egyértelműen az jutott kifejezésre, hogy Géza ekkor már nem elégedett meg a dukátusi hatalommal, hanem többre vágyott: a királyi koronára vetette tekintetét. Támogatták őt azok a hívei, akik a hercegség tisztségviselőiből a királyság méltóságviselői akartak lenni. Egészen természetes, hogy az ebben az időben tizennyolc éves Salamon,-aki középkori mércével mérve már érett férfiúnak számított, ezt nem nézhette tétlenül. Első vissza- csapásként a hadjárat végén a teljes zsákmányból a herceget nem a szokásos egyharmad, hanem csak egynegyed arányban részesítette. Az előzmények után már semmi meglepő nincs abban, hogy az a Géza, aki saját zsákmányából semmit sem juttatott a királynak, s ezzel anyagilag is súlyos kárt okozott neki, most nem fogadta el az uralkodó jogos, teljesen indokolt intézkedését, hanem - ahogyan a krónika írja - „rendkívüli módon megharagudott“ a királyra. A koronáját féltő király ekkor elhatározta: saját trónja biztonsága érdekében elveszi a hercegtől a du- kátust, hogy ezáltal megfossza Gézát katonai erejétől. Legfőbb embereink többsége, akik egy esetleges uralomváltástól nem sok jót várhattak, helyeselték Salamon döntését. Közülük Vid ispán, a király bizalmi embere azt javasolta urának, hogy őt mint hűséges hívét tegye meg a hercegség urává. Terve az alakulóban lévő feudális úri osztály legbefolyásosabb részének nagyra törő hatalmi vágyát fejezte ki, hiszen korábban a hercegségnek csak a királyi család, a dinasztia tagja lehetett birtokosa. Az alku létre is jött, s ettől kezdve a király és Vid ispán, illetve támogatóik legfőbb célja az volt, hogy meglepjék, elfogják és a dukátustól megfosszák Gézát. A „koalíciós kormányzás“ időszaka tehát lezárult, s mint utóbb kiderült, visszavonhatatlanul. A harmonikus együttműködés helyére szembenállás, az engedetlenség, a félelem és a kölcsönös gyanakvás lépett. Az 1072-es bizánci hadjáratban László herceg — a király parancsát megtagadva - már nem is vett részt. A krónika szerint a hercegek attól tartottak, hogy a hadjárat során Salamon az életükre tör, ezért csak Géza vonult háborúba a királlyal; László seregével a Nyírségben maradt, hogy ha bátyjával valami történik, bosszút álljon az uralkodón. Ettől kezdve, mivel a köztük feszülő ellentétek kibékíthetetlennek bizonyultak, mindkét fél nyíltan készülődött a fegyveres összecsapásra. Minthogy erőik megközelítőleg egyenlőek voltak, Salamon és Géza is külföldi támogatás után nézett; így akartak a másikkal szemben katonai fölényre szert tenni. Mialatt az ellenfelek az idegen segédhadakra várakoztak az ország két végében, élénk békítő tevékenységet fejtett ki az uralkodó osztálynak az a része, amelyik a küszöbönálló testvérháború helyett békességet, a meglevő hatalmi viszonyok fenntartását akarta, azt, hogy Salamon maradjon a király, Géza pedig elégedjen meg a dukátusi koronával. Ekkor ugyanis már - kard helyett- koronaszerű diadém jelképezte a hercegséget. A „békepárti csoport“ legismertebb tagjai Anasztázia királyné és Emyei ispán voltak. Az anyakirályné, aki 1071-ig döntő hatást gyakorolt fia magatartására és politikájára, ezt a befolyást most végleg elveszítette, s helyette a király legfőbb tanácsadója Vid bécsi ispán lett. Ezt jól mutatta az, hogy mihelyt a várt- IV. Henrik által küldött - német segítség megérkezett az országba, Vid javaslatára Salamon megszegte a „békepárti“ közvetítők által megkötött fegyverszüneti egyezményt, s annak lejárta előtt megkezdte a felvonulást a külföldi segítség híján lévő Géza ellen. 1074 legelső napjaiban a szekszárdi tanácskozáson Salamon emberei közül ismét csak Vid ispán volt a hangadó és kezdeményező: „Most menj a hercegre, aki az Igfan erdejében vadászik, az éjszaka csendében támadjunk rá, fogjuk el őt és vájjuk ki a szemét... És a hercegnét nekem adod majd, s így fogod megerősíteni a koronádat.“ A király biztosnak vélte koronáját a fején akkor, ha a dukátust nem Géza, hanem Vid birtokolja, ezért elfogadta a tanácsot, és megindította csapatait, amelyek számbeli fölényük révén és Géza hívei jelentős részének árulása folytán az 1074. február 26-i, a Tisza menti, Szolnoktól keletre levő kemeji részeken megvívott csatában súlyos vereséget mértek Gézára. A nagy győzelem elbizakodottá tette Salamon táborát, azt hitték, hogy végleges diadalt arattak ellenfelük felett. De ekkor napok alatt hirtelen újabb fordulat következett be. László vezetésével cseh csapatok érkeztek Gézához, aki a kemeji csatavesztés miatt teljesen kétségbeesve, sírva fogadta öccsét és Ottó cseh herceget. Most a hercegek kerültek fölénybe, és azonnal megindultak Salamon hívei ellen, akik elbizakodottságukban még azzal sem törődtek, hogy pontosan felmérjék az erőviszonyokat. Ez a mulasztás azután súlyosan megbosszulta magát. A hercegek küzdelmének célját a krónikás egy, Lászlónak tulajdonított látomás képében fogalmazta meg. Az ütközet előtt röviddel ugyanis László így szólott bátyjához: „Amidőn itt álltunk a tanácsban, íme az Úr angyala leszállóit az égből, aranykoronát tartott kezében, s azt a fejedre helyezte: amiből is bizonyos, hogy miénk lesz a győzelem ... A királyságot pedig és a koronát az Úr neked fogja adni.“ Azaz László szavaiból egyértelművé vált: Géza egyáltalán nem korábbi jogaiért és a hercegsége meg- védelmezéséért kezdett harcot Salamon ellen - miként azt VII. Gergely pápához 1073 őszén írt levelében is állította -, hanem a teljes országért, a királyi koronáért. Hatalomvágy vezérelte őt is és testvérét is. Géza király akart lenni, László pedig a dukátus ura. A törvényes uralkodó ellen vívott harcuk végül eredménnyel zárult: az 1074. március 14-i mogyoródi csatát Salamon elvesztette, seregének nagy része megsemmisült, ő maga megmaradt embereivel Moson várába vonult vissza. Itt várta őt a családja. A hatalmát vesztett király rettenetes idegállapotban volt. Amikor Anasztázia a vereségért fia politikáját okolta, Salamon nem volt képes idegein uralkodni, és felemelt kézzel támadt anyjára. A méltatlan jelenetnek Judit királyné közbeavatkozása vetett véget. A mogyoródi csata után Salamon hű embereivel az ország nyugati határvidékén húzta meg magát. Itt egy keskeny területsávot — Moson és Pozsony várakkal a középpontban - hosszú évekig hatalmában tartott. Királyként viselkedett, gyakorolta uralkodói jogait, még pénzt is veretett. Levelezett a pápával, és állandó kapcsolatban állt IV. Hende a házastársi kapcsolatot már nem lehetett helyreállítani, mivel ottani forrás szerint „a hitvesi hűséget annyi id^ig egyikőjük sem tartotta meg, hanem restelkedés nélkül kölcsönösen megcsalták egymást.“ Egyéb forrás is tud arról, hogy Salamon a felesége távollétében gyakran más hölgyeknél keresett szerelmi vigasztalást. Ezután a moldvai besenyőkhöz vezetett Salamon vándorútja. Közéjük állt és szövetséget kötött velük. Felajánlotta: ha visszasegítik trónjára, akkor feleségül veszi a besenyők vezérének leányát, és jutalmul neki adja majd Erdély földjét. A Salamon trónra helyezése érdekében indított beserikkel. Az országban, amelynek ily módon két királya volt - Salamon a törvényes uralkodó, Géza pedi az ellenkirály -, sakknyelven szólva patthelyzet alakult ki. Salamon, aki a német támogatás fejében még a császári hűbért is vállalta, Henrik segítségével sem tudta hatalmát visszaszerezni. Ráadásul magánélete is szerencsétlenül alakult, felesége és anyja elhagyta őt, előbbi IV. Henrik udvarába, utóbbi az admon- ti apácakolostorba vonult. Ugyanakkor Salamon képes volt arra, hogy saját katonái és a német csapatok révén meghiúsítsa Géza arra irányuló akcióit, hogy kifüstöljék, kiszorítsák őt az országból. Miután Géza katonai támadásokkal nem ért célt Salamonnal szemben, diplomáciai úton kísérelt meg eredményt elérni. 1076 végén - Dezső érsek közvetítésével - alkudozásokat kezdett Salamonnal, de háromévi országiás után, 1077 áprilisában meghalt. Ezután testvére, László kezébe került a hatalom az országban. Az évek során Salamon helyzete egyre kedvezőtlenebbé, egyre rosszabbá vált. Ennek következtében 1081- ben, megfelelő ellátás fejében kénytelen volt László javára hivatalosan lemondani a koronáról. Nem sokkal később azonban László - tudomást szerezve Salamonnak ellene irányuló összeesküvéséről - lefogatta az exkirályt. Salamon csak 1083-ban szabadult ki börtönéből, s akkor hamarosan külföldre távozott, de a trón visszaszerzéséről továbbra sem mondott le. Regensburgban sógorától kért segítséget, de IV. Henrik az invesztitúraharc - a pápával vívott küzdelem - miatt nem tudta ügyét felkarolni. Salamon felkereste a császári udvarban élő feleségét is, nyő támadás azonban 1085-ben kudarccal végződött. Az exkirály kitartott besenyő szövetségesei mellett, s velük együtt élte azok harcias, nomád életét. Korábban sem riadt vissza a csaták zajától, most is szívesen vett részt katonai vállalkozásokban. A halál is harc közben érte utol a besenyők egyik rablóhadjáratában, amelyet 1087-ben a bizánci birodalom ellen vezetett. Egy kortárs német forrás erről a következőképpen emlékezik meg: „Salamon, a magyarok egykori királya... amidőn bátran küzdött a görögök királya ellen, az ellenségnek hihetetlen mérvű lemészárlása után ő maga is elesett.“ Halála hírére felesége, Judit már a következő évben férjhez ment Ulászló Hermann lengyel fejedelemhez, akitől három gyermeke született. Salamon halálával férfiágon az Árpádok egyik hajtása kiveszett, hiszen sem neki, sem testvérének, Dávidnak nem voltak gyermekei. Salamon élete annyira hányatott, kalandos és fordulatokban oly gazdag volt, hogy halálát az országban az emberek egy része még hosszú ideig nem akarta elhinni. Mendemondák keltek szárnyra róla, legendákat költötteki élete utolsó éveiről, titokzatos magyarországi felbukkanásairól. Ezekből részvét, sajnálkozás, együttérzés és megbocsátás is kiolvasható a szerencsétlen sorsú király iránt. Kézai Simon krónikája szerint Salamon „szerzetesruhába öltözve Fehérvárra jött. És amikor unokatestvére, László a Boldogsá- gos Szűz templomának előcsarnokában saját kezűleg alamizsnát osztott a szegényeknek, állítólag ott, azok között ő is elfogadta azt. Közben László, amint rápillantott, fölismerte. László azután... szorgalmasan kerestette, s nem azért, hogy ártson neki, ő azonban rosszra számított tőle, s eltávozott onnan az Adriai-tenger irányába, ahol is Pula nevű városban egészen haláláig szörnyű szegénységben és ínségben fejezte be életét“. (Kézai művét Bollók János fordításában idézzük.) A Salamon iránti szánakozás nyomán a krónikás a valósággal szöges ellentétben álló, megható képet fest a szerető feleség hűséges és áldozatos ragaszkodásáról: „Sophia, (ti. Judit) királyné a legteljesebb tisztaságban megmaradva, gyakorta látogatta követekkel a férjét, és tehetségéhez képest pénzt küldött neki, s nem kevésbé kérte, hogy halála előtt méltóztassék őt meglátogatni. Ő azonban, bár szíve szerint ezt tette volna, mivel nyomasztotta túlzott nyomorúsága, szégyenérzetében megtagadta, hogy útra keljen. Miután felesége megtudta, hogy eltávozott az élők sorából, noha sok német herceg akart vele házasságra lépni, mind- annyiukat visszautasította, földi javait eladatta, és a szegényeknek adományozta. Ő maga pedig apáca lett.“ A Képes Krónika úgy tudja, hogy a szerzetessé lett exkirály „élete összes idejét zarándoklatban, imádkozásban, böjtölésben, virrasztásokban, fáradalmakban és könyörgésekben töltötte el. Egyszer még látták őt Magyarországon Kálmán király idejében.“ A legendák azt állítják, hogy az isztriai Pula város vidékén halt meg, ahol később szentként tisztelték, állítólag sírja egyébként ma is látható a pulai múzeumban. A jobb sorsra érdemes Salamon azon királyok közé tartozik, akiknek uralma, országlása a főúri pártharcoknak, a dinasztikus belhábo- rúknak esett áldozatul. Személyes képességei alapján tehetséges király válhatott volna belőle, de ehhez a körülmények nem kedveztek neki. Bukása után tett népszerűtlen lépései — így a német hűbér vállalása —, valamint az a tény, hogy a később szentté avatott László ellensége volt, alkalmasnak bizonyultak arra, hogy az utókor szemében alakja egyre mostohább, egyre kedvezőtlenebb színben tűnjön fel. I. GÉZA Géza I. Béla és felesége (Richeza vagy Adelhaid lengyel hercegnő) gyermekeként látta meg a napvilágot. Születési idejét nehéz meghatározni. A krónikából csak az derül ki, hogy idősebb öccsével, Lászlóval együtt Lengyelországban jött a világra, viszont fiatalabb öccse, Lam- pert és leánytestvérei (Zsófia, Eufé- mia, Ilona és egy ismeretlen nevű lány) már magyar földön születtek. Mivel tudott volt, hogy I. Béla 1048 körül tért haza Lengyelországból, annyi bizonyos: Géza Lászlóval együtt 1048 előtt született. A krónikák megjegyzik: 1057-58-ban „Béla hercegnek, és fiainak, ti. Gézának és Lászlónak, valamint a királyság valamennyi főemberének beleegyezésével kenték fel Salamont király- lyá“. Ha figyelembe vesszük: ilyen országos fontosságú döntés meghozatalában való tevékeny részvételhez legalább tizenöt-tizenhat évesnek kell lenniük, akkor ebből az a következtetés adódik, hogy Géza és László születése 1040 tájára tehető. Nyilvánvaló, hogy I. Béla legidősebb fiának a nevét Géza nagyfejedelem után adta; keresztény névként még lengyel földön - az Európa-szerte divatos - Magnus (nagy) nevet kapta. Géza neveltetéséről semmiféle adat nem áll rendelkezésünkre. (Folytatjuk) Salamon és Géza herceg viszálya. Kálti Márk Képes Krónikájából.
